Gárdony - Miniszteri dicséretet kapott a minap Bakos István. Az elmúlt 15 év munkáját, az ifjúsági kapcsolatok és a hátrányos helyzetű gyerekek érdekében végzett tevékenységét ismerték így el.

- Szakmai díj ez, amelyre nagyon büszke vagyok, mert a kollégák ajánlásai alapján született  - kommentálta az eseményt Bakos István.

- Mikor fertőződött meg szociális érzékenységgel?

- Két fontos esemény történt velem 1999-ben, hiszen akkor ismertem meg Böjte Csabát, másrészt egy uniós pályázattal foglalkoztam, amelynek célja az iskolán kívüli oktatás támogatása volt. Főként a hátrányos helyzetű fiatalokat karolta fel az a projekt. Sorsfordító volt az az év, Böjte atya dévai árváinak szerveztünk tábort, majd Libanonba kerültem tanulmányútra. A mai napig a pályán tartottak azok az élmények. Öt évig gyermekotthonos fiatalokkal foglalkoztam, s úgy alakult az életem, hogy az önkéntes munka okán adódott a lehetőségem a megélhetésre is.

- Ezt, hogy csinálta?

- Például rájöttünk arra, hogy rengeteg az olyan fiatal, aki bár nem hátrányos helyzetű, de vannak iskolai problémái. Barátaimmal korrepetáló tanfolyamokat szerveztünk.

- Nyilván azért nem mehet ez szervezeti háttér nélkül.

- Elsősorban amolyan önjáró civil vagyok, de dolgozom a Diagonal ifjúságsegítő szervezetnél, a Bástya Gyermekszolgálatnál. Van közöttünk bíró és drámapedagógus is. De a Mobilitásnak külsős trénere vagyok. Lényegében ez az a szervezet, amely az aktuális minisztériumnál ifjúságüggyel foglalkozik. Hátrányos helyzetű térségekben rendezünk táborokat és más programokat a Velencei-tó partján. Amikor Böjte atya a csángó magyarokra hívta fel a figyelmet, nekik is szerveztünk tábort.

- Mit mondanak, mi az ön szakmája tulajdonképpen?

- Ez olyan, mintha szociális munkás, vagy tanár lennék, de nincs kiépített rendszer hozzá. A szociális munkást felveszi a családsegítő, a tanárt az iskola, mi vagy civil szervezeteknél dolgozunk, vagy esetleg önkormányzatoknál ifjúsági ügyek referenseként. Bár ilyen már nem nagyon van... Mégis úgy kétszázan tesszük a dolgunkat az országban, próbáljuk fenntartani ezt a tevékenységet.

- Mondjon példákat, mit csinálnak a fiatalokért?

- Járjuk a vidéket, és ha találunk valakit, aki helyi újságot akar kiadni, tábort szeretne szervezni, vagy zenekart alapítana, megpróbáljuk úgy irányítani, hogy egyre kevésbé segítünk, míg végül maga lépi át önállóan az akadályokat.

- Egyre gyorsabban változik az ifjúság. Mi önnek a legfeltűnőbb példa erről?

- Gyakori, hogy 25-30 évesen még nem tudják a maiak, hogy mi a munka, míg én például már 16 évesen dolgoztam.

- Merre jár munkája során?

- Elsősorban a Velencei-tó környékén és a gyermekotthonokban. De mivel a romák problémái az egyik szakterületem, sokat megfordulok Észak-Magyarországon és Baranyában is.

- Minap Vona Gábor Fehérváron arról beszélt: már olyan helyeken is robbanásközeli a magyarok és cigányok viszonya, ahol erre nem gondolnánk. Például Fejérben.

- Teljesen igaz. Egy éve még mást mondtam volna, de ma már nem. Naponta érzem, hogy pattanásig feszült a helyzet Fejér megyében is. Erre nagyon erősen oda kellene figyelniük a döntéshozóknak. És nem csak a közoktatáson belül kell megoldásokat keresni, hanem mindenhol, ahol közösségekkel foglalkoznak. Mert nem szabad engedni, hogy kettészakadjon a társadalom. Minap jártam egy Borsod megyei településen, ahol fizetésképtelenné vált az önkormányzat a devizahitel miatt. Ott voltam az utcán a tiltakozó emberekkel, akik nem kapták meg a közmunkáért a teljes bért. Hatalmas volt a feszültség. Eközben a középosztály tagjainak többsége, akiknek vállán az ország terheinek nagy része nyugszik, szintén eladósodott. Az a generáció, amellyel mi is foglalkozunk, nem látja már a jövőjét.

Szerző: Tihanyi Tamás