A csíkszeredai református templomban ökumenikus istentisztelet keretében vasárnap délelőtt adták át a Németh Géza-emlékdíjakat.

 

 

 

A Németh Géza Egyesület minden évben kitüntet egy keresztény pedagógust és az általa javasolt tanítványt, aki kiemelkedő tevékenységével hozzájárult a magyar kultúra ápolásához, megmaradásához. Az egyesület ebben az évben Nyisztor Ilona csángó óvónő-énekesnőnek ítélte a díjat, illetve az általa javasolt tanítvány, a pusztinai Tamás Júlia Roxána, hetedik osztályos tanuló kaphatta meg azt. Roxána több népdalvetélkedő díjazottja, legutóbb az V. Szeret menti népdalvetélkedő első helyezettje.

Nyisztor Ilonáról a gyimesbükki Deáky András, nyugalmazott történelemtanár mondott laudációt. Az alábbiakban ennek szövege olvasható.

Nyisztor Ilonáról írt laudációmat Böjte Csaba testvér néhány gondolatával kezdem:

„Úgy érzem, jelenleg csángó testvéreink folytatnak legelkeseredettebb harcot a megmaradásukért. Álljunk melléjük, vállaljunk szolidarítást velük! Osszuk meg velük mindazt a szellemi, anyagi értéket, melyet Isten nekünk adott, de ugyanakkor alázatos szívvel tanuljunk is tőlük, hisz csendes elzártságukban, a megmaradásukért vívott névtelen harcukban olyan értékeket birtokolnak, mely az egész magyar nép ujjászületésének alapja."

Nyisztor Ilona a Románia területén élő moldvai csángómagyarok egyik legismertebb énekese. A csángómagyar kultúra őrzőjeként, a csángó zenei kultúra követeként tartják számon. Foglalkozása óvónő, de a nagyvilágban nem ez tette ismertté, hanem kivételesen szép hangja. Abban a szerencsében volt részem, hogy életútját, énekesnői pályafutását több mint 20 éven át közelről kísérhettem figyelemmel, hiszen a csángó népi kultúrára, a gyimesi és moldvai csángómagyarok arhaikus világára mindig is rácsodálkoztam és arra törekedtem, hogy ezt a csodát továbbadjam másoknak is, és minden alkalmat megragadtam, hogy a panziómban megforduló sokezer vendégnek ne csak a Gyimesek csodálatos világáról beszéljek, hanem ejtsek szót a Kárpátokon túl, az egykori Etelközben kisebbségben, reménytelen helyzetben élő, moldvai csángómagyarokról is. Ilyen alkalmakkor mindig nagy sikerrel énekelt vendégeimnek Nyisztor Ilona, felejthetetlen élményekkel gazdagítva ismereteiket a moldvai csángómagyarok világáról.

A teljes beolvadásuk elkerülése érdekében, történtek bizonyos lépések, - így például több helyszínen folyik már a magyar nyelvnek iskolán kívüli oktatása, sőt, néhány faluban a román tannyelvű állami iskolákban is tanulhatnak heti három órában magyar nyelvet azok a gyermekek, akiknek szülei közjegyző előtt kérték azt. A megmaradásukért folytatott harcból nem kis részt vállalt magára a Pusztinán született Nyisztor Ilona. Tánccsoportokat, énekkarokat szervez és vezet, népdalokat gyűjt, hangversenyeket ad Erdélyország-szerte és külföldön egyaránt. Eddig 5 önálló lemeze jelent meg, (Moldvai Szentes Énekek, Pusztinai nagy hegy alatt, Elment a madárka, Moldvai karácsonyi énekek, Napnak a hugával, földnek a zsirjával ), rendszeres vendége a nagy magyarországi fesztiváloknak, de vendégszerepelt már Magyarországon kívül Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Svájcban, Finnországban és Amerikában is.

Engedjék meg, hogy néhány mondat erejéig szó szerint idézzem Nyisztor Ilonát. Teszem ezt azért, mert nálanál szebben és érzékletesebben én sem tudnám elmondani mindazt, amiből bepillantást nyerhetünk lelkébe. „Mindenkinek szülőfaluja a legszebb! Pusztina csángómagyar falu, ahol mindenki beszéli a magyar nyelvet. Sajnos, most az édesanyák románul beszélnek a gyermekeikkel, hogy azok jobban érvényesüljenek az iskolában. Ezért nagyon gyors az asszimiláció. Pusztina szép azért is, mert van egy nagy templomunk, melynek védőszentje Szent István. Mi csak beszéljük a magyar nyelvet, írni és olvasni nem tudunk magyarul, mert az iskolában mindent románul tanítottak. Sőt, a szentmisét is románul hallgattuk és hallgatjuk ma is." 72 éves édesanyjáról, akinek leánykori neve Kiss Erzsébet, így beszél: „Édesanyám nagyon szeretett és szeret ma is énekelni, amikor kapál, főz, feji a teheneket, vagy mikor eteti a tyúkokat. Szépen énekeli a népdalokat, a szent énekeket. Sokszor hívják a faluba virrasztóba, máskor búcsúkba, ahol mint előénekes mondja a szöveget, a nép pedig énekel utána."

78 éves édesapjára, László Józsefre így emlékezik: „Traktoron dolgozott egy olajkút közelében. Este, amikor jött hazafelé, mindig hozott egy nagy fekete kenyeret, s mi úgy legeltettük a teheneket, hogy épp abban az órában ott legyünk az ösvény mellett és csíphessünk a finom kenyérből."

„Az iskolában jó tanuló voltam, így a díjazottak között szerepeltem év végén. Általában énekelnem vagy szavalnom kellett egy verset románul. Az éneket mindig én választottam, mellyel nagy sikert arattam. A szüleim büszkék voltak rám. De a későbbiek során rádöbbentem arra, mily kevéssé ismerem saját kultúrámat, mert minden versenyen csak románul léphettem fel. A 90-es évektől kezdve többször meghívtak Magyarországra. Bevallom, szégyeltem magam tudatlanságom miatt és nagyon bántott, hogy nem magyar kultúrában nőttünk fel. Ezért döntöttem úgy, hogy amit még lehet, újratanítok a csángómagyar gyermekeknek."

„Tüzet ütött bennem, hogy ha Magyarországon ismerik és énekelik a mi énekeinket, akkor nekünk kötelességünk azokat visszatanulni." „...elkezdtem esszegyüttögetni az énekeket. Hamarébb es a falumban, Pusztinában, és leghamarébb édesanyámtól. Három kazettát gyütöttem tőle, olyan sokat tudott. Aztán sorra jött Magyarfalu, Klézse, Külsőrekecsin, Lészped, Kalagor."

„Nekünk az iskolában mind csak román énekeket tanyítottak, és folyton égett bennem a tűz, hogy nekem a saját kultúrámat kell jobban ápoljam, mint a másét."

„Volt úgy, hogy, akik tanítványaim lettek, be kellett volna mutitsák valahol, mit tudnak. És nem tudtak magyar éneket, táncot. Vissza kellett tanuljuk együtt. Sok szép emlékünk lett."

„Boldog vagyok, mert van már olyan tanítványom, Mátyás Mónika, aki Egerben zene főiskolán tanul. Vannak még sokan ügyesek. Fáj nagyon a szívem, hogy két jóhangú tanítványom Bákóba ment továbbtanulni. De nehez nekik az esszes tantárgy magyarul, mert hetente csak három órát tanultak és akkor es csak írni - olvasni."

Azt hiszem, ennyi elég is ahhoz, hogy valamennyiünket lenyűgözzön Nyisztor Ilona hiteles vallomása arról a világról, amelyben élnie és dolgoznia kell. Beszélgetve vele és hallgatva őt, felsejlik bennünk az arhaikus magyar nyelv szépsége, de ugyanakkor érezzük azt a drámaiságot is, mely a legtöbb moldvai csángómagyar osztályrésze. Csángónak lenni egy állapot. Isten őrizze meg a magyart a csángó állapottól!

Ha nem tudunk összefogni és nemzetben gondolkodni, ha hagyjuk, hogy idegenekként bánjanak velünk saját szülőföldünkön, ha gyökereink tovább szakadoznak és mi némán nézzük, hogyan pusztulunk és fogyatkozunk, akkor vessünk egy pillantást Csángóföldre és meg fogjuk látni, mi lesz a jövőnk!

Deáky András