Nagyszabású jótékonysági koncertet rendeztek a ferencesek a rend alapításának nyolcszázadik évfordulója alkalmából a budapesti Művészetek Palotájában december 15-én. Az eseményen, melynek fővédnöke Sólyom László köztársasági elnök és Juliusz Janusz apostoli nuncius volt, a püspöki kar, a férfi- és női szerzetesrendek, a ferences család, az egyházmegyés papság számos tagja, valamint Szent Ferenc tisztelői népesítették be a hatalmas koncerttermet. 

A zenekari pódium felett óriási „digitális” kereszt függött, amelyen a hangverseny alatt Giotto, Cimabue és más klasszikus Szent Ferenc-ábrázolások váltották egymást. Ferences szellemiség által megérintett művészek alkotásait adták elő ferences kórusok, szólisták és a Győri Egyetemi Zenekar közreműködésével, Ménesi Gergely vezényletével. A jótékonysági est kedvezményezettje a ferencesek fenntartásában működő gyöngyösi Autista Segítő Központ volt.

Az alábbiakban a Magyarok Nagyasszony Ferences Tartomány vezetője, Magyar Gergely provinciális ünnepi beszédének szerkesztett változatát olvashatják:

Nem tudok szabadulni egy kőszobor képétől, amely kősziklához húzódó, de inkább abból kilépő, faágakkal hegedülő Assisi Szent Ferencet ábrázolja. Az élettelenből élő születik egy ember kezei között. A szobor Csíkszentmihályi Róbert alkotása, és a szentendrei Ferences Gimnázium udvarán áll. Ott sem véletlenül, hiszen aki emberpalántákat nevel, az átérzi, hogy csoda történik a kezei között, a szeme láttára, amikor a nyersből, a vadócból valami nagyszerű fejlődik.

A jelenetet Assisi Szent Ferenc életrajzírójától, Celanoi Tamás ferences testvértől ismerjük, aki a saját szemével látta mindezt: „Ferenc az édes dallamoknak, melyek bensejében törtek fel, francia nyelven adott kifejezést, és az isteni susogás neszét, melyet fülével lopva felfogott, himnuszban öntötte dalba. Máskor meg, amint azt tulajdon szememmel láttam, vett egy darab fát, a bal karjára fektette, jobb kezével pedig egy fonállal meghajlított ágat szorított, és azt, mint hegedűnél szokásos, ide-oda vonogatta a fán, és a kifejező mozdulatokhoz énekelt az Úrról s a keze ügyébe eső alacsonyabb rendű dolgokról megfeledkezve a mennyországba ragadtatott.” Az alacsonyabb rendű dolgokról megfeledkezve…

Küszöbön a karácsony, aminek mai ünneplési formáját is részben Assisi szent Ferencnek köszönhetjük. Amikor egy barlangban társaival és a falubeliekkel megünnepelte az Úr születését, a kezében tartott bábú-kisded egyszerre élővé lett. Aki a történetben kételkedik, az elég, ha azt elhiszi, amit ugyancsak Celanoi jegyez le: „…lám, a sokak szívében egészen feledésbe merült kisded Jézus most Isten kegyelméből szolgájának, Szent Ferencnek segítségével megint életre támadt, és kitörölhetetlenül belevésődött az emberek emlékezetébe.”

Életre kelteni az élettelent. Ferenc ezt teszi akkor is, amikor a Naphimnuszban dicséretre szólít föl mindent és mindenkit. A Nap, a Hold, a tűz, a víz, a föld és végül az ember is, aki megbocsát, vagy épp a halálra készül, dicsérje az Urat, mert minden Tőle van. A rendalapító nemcsak elnevezi a teremtményeket, mint Ádám, hanem mindent és mindenkit az Úr dicséretére buzdít.

Nyolcszáz évvel ezelőtt egy itáliai ember szívébe az Úristen sajátos kegyelmet öntött. Ez az ember kezdte másként látni a világot. Nemcsak megutálta az ember földhöz ragadtságát, az alacsonyabb rendű dolgokhoz való ragaszkodást, hanem halálosan beleszeretett Teremtőjébe, minden és mindenki megalkotójába.

Sodrása másokat is lázba hozott, és számtalan követője van mind a mai napig. Férfiak és nők, házasok és közösségben élők, akiket ma Ferences Családnak nevezünk. A Ferences Rend mellett a Kapucinus, a Minorita, a Klarissza Rend, a Ferences Világi Rend és számos szerzetesnővér- és testvér közösség. Ők azok, akik a Ferencnek kezdetben adott kegyelmet újra és újra el akarják fogadni, és Ferenchez hasonlóan másként akarják látni a teremtett világot. Ugyanúgy meg akarnak feledkezni a múlandó dolgokról, és ők is életre akarják kelteni az élettelent, és az Úr dicséretére buzdítanak.

Amikor Kányádi Sándor a vers meghatározását keresi, egy gyermek spontán felismerését tolmácsolja felénk: „a vers az, amit mondani kell.” Ugyanígy mondhatjuk, a zene az, amit játszani kell. Belülről tör föl, az élettelen instrumentumok megtelnek élettel, és megismételhetetlenül kel életre a csoda. De a kegyelemről is valami hasonlót mondhatunk: a kegyelem az, amit átélni kell. Megtisztelve részt venni a teremtés csodájában, ahogy kezünk között vagy a szemünk láttára életre kel az élettelen.

Most amikor a ferencesek a kezdetben adott kegyelmet, az Assisi szegénykéjének adott kegyelmet ünneplik, nem elég visszanézni, hiszen ez a kegyelem nemcsak a múlt emlékezete, hanem a jövő hírnöke is. Merjük kezünkbe venni az élettelent, és a belső, fölülről jövő muzsikára hallgatva kezdjünk el mi is játszani. Hadd legyen a most is kezdet.

Ferences Sajtóközpont/Magyar Kurír