Beszámoló a csíksomlyói búcsúról. (3. befejező rész)
A szentmise elkezdődött. Hihetetlen gyorsan repült az idő, Csaba testvér prédikációjának az ámenjére rákezdett az eső, de pár perc elteltével elállt. Szentmise közben vállalkoztam a lehetetlenre, hogy a nagy tömegben megtaláljam a Hodossy fivéreket és egy felvételt küldjek haza róluk a Csallóköz hetilapnak. Elkezdtem sms-t küldözgetni nekik, hogy körülbelül merre találhatók. Jelezték, hogy az oltár mögött a hegyoldalon vannak. A nagy találkozásnak közös fényképezkedés lett a vége, nem látszott rajtuk, hogy az elmúlt hetekben közel 900 km-t gyalogoltak, ellenkezőleg, vidámak, felszabadultak voltak. Lelkesedésük átragadt ránk is. Boldogok voltunk. Gyorsan átadtam szerény ajándékomat, a Teljesen tiéd című, a Szűzanyáról szóló könyvemet, és kezdődtek a himnuszok. Az égiek is velünk sírtak. Arra sem volt időnk, hogy az esernyőket felnyissuk, így hagytuk, hogy az eső mossa arcunkat.
A szentmise végén visszamentünk további ismerősök keresésre. Megtaláltuk a bősieket, a dunaszerdahelyieket, kicsit beszélgettünk, azután egy fénykép erejéig az oltárnál felkerestük Csaba testvért, akire persze már jó néhányan vártak, hogy pár szót váltsanak vele. Lefelé mi a közepesen hosszú csúszós utat választottuk, a Szent Antal-kápolna mellettit. Eltartott, de megérte, mindannyian fürgén lépkedtünk. A gyermekotthonban már vártak bennünk finom babgulyással a szorgoskodó gyermekek. Alig fogyasztottuk el a késő délutáni ebédet, jött a szombathelyi Gyuri atya sms-üzenete, hogy merre vagyunk, mert szeretne velünk találkozni. Ő csoporttal volt, így nagyon be kellett osztania az idejét, de azért a kegytemplomnál csak tudtunk pár szót váltani. Később derült ki, hogy nagyon sok ismerős, barát ott volt, de ezt csak itthon tudtuk meg. Most már utólag tudom, hogy csak úgy lehetett találkozni, ha üzenetet küldök. A délutáni órákban Ilonka és a párom elmentek ajándékokat keresni a hazaiaknak, én meg Babival és Antival meg népes családjukkal és barátaikkal időztem a házuknál, jókat beszélgetve és ismerkedve a finom hazai szilvapálinkával.
A ház tövében volt a Szent Péter és Pál-templom, ahol este hatkor kezdődött a csángó szentmise. Csak a kerítéskaput kellett kinyitni, és pár méterre, a temetőn átérve már ott is voltunk. Nagyon sokan részt vettek, úgyhogy a templomba mi már nem jutottuk be, de kint is volt hangszóró, s még az újra ránk szakadó eső sem tudott bennünket elriasztani. Az ünnepi prédikációt Jáki Teodóz atya, győri bencés szerzetes tartotta, nem kis meglepetésemre, ezt ugyanis előre nem tudtam. Először csak a hangja volt ismerős, aztán a csángók iránti lelkesedése, tehát nem volt nehéz rájönni, csak ő lehet. Bősön többször járt Józsa Attila volt esperesplébánosunk meghívására, tavaly ő volt a főmisésünk, a nagyszombati feltámadási ünnepi szertartáson. Mikor véget ért a csángó szentmise, ráköszöntem Teodóz atyára, mondván, hogy ilyen messzire kell eljönni, hogy újra találkozhassunk vele. Nem tudtuk egykönnyen otthagyni ezt a gyönyörű templomot, beültünk hát a padba kicsit imádkozni. Nem sokkal ezután kiderült, hogy Sepsziszentgyörgyből egy imaközösség fogja tartani a zenés virrasztást, s ez olyannyira megtetszett, hogy mi is velük tartottunk hajnalig, utána pedig együtt maradtunk a hajnali keresztútjárásra is. Egyébként egyféle próbatételt és ugyanakkor kihívást is jelentett, hogy sötétben útnak induljunk a keresztútjárásnak annak ellenére, hogy még száraz időben is elég veszélyes, most pedig félórával előtte is esett az eső, így csúszós volt az út.
Még jószerével rá sem léptünk az útra, a vezetőnk visszacsúszott a lábam elé. Csupa sár lett, segítettünk felállni neki, de szerencsére nem lett semmi baja. Ekkor már a nyakamban dobogott a szívem, és azt gondoltam, nem szabad feladnom, hisz az enyém a kedvenc, a hatodik stáció: Veronika Jézusnak nyújtja a kendőjét. (Elmélkedésemben kiemeltem, hogy lelkileg sokszor nagyon vakok vagyunk, mert vannak, akik mellettünk élnek, s csak egy jó szóra vagy egy mosolyra vágynak, de még ezt sem adjuk meg nekik. Veronika bátran átverekedte magát a katonák között – mi pedig, bár nem kell harcolnunk senkivel, mégsem merjük vállalni hitünket, sőt rejtegetjük, így aztán nincs olyan átütő ereje, hogy mások is érezzék rajtunk keresztül Jézus hívását.) Ilonkával nagy kínkeservesen eljutottunk a második stációig, az ő cipője csúszós volt, az enyém ugyan elég jól bírta, csak nagyon határozatlan voltam a lépéseimnél. De aztán akadt egy jótevőnk, aki végig vezette Ilonkát, ezért már csak magamra kellett ügyelnem, igaz, a csoportból készségesen nyújtotta bárki a kezét, ha meglátta, hogy bajban vagyok. Körülbelül a felénél lehettünk a keresztútnak, amikor kezdett virradni, s mire felértünk a Sálvator-kápolnához, egészen kivilágosodott és már a szentmise is megkezdődött a kápolna mellett. Sokan maradtak, mások elmentek napfelkeltét nézni. Így értük meg Pünkösd szent vasárnapja hajnalát és reggelét.
A hegyről már csak kettecskén mentünk le csúszkálva, de bizakodva és lelkileg feltöltődve. Mire leértünk, kezdődött a reggeli szentmise a kegytemplomban, s bár eléggé úrrá lett rajtunk a fáradtság, úgy is mondhatnám, hogy nyitott szemmel aludtunk, s jólesett megpihenni. Gyönyörű elmélkedéseket hallottunk a pünkösd jelentőségéről: átértékelődött bennem az ünnep, és most már tudom, hogy csak így, lelkileg átélve lehet magasztalni. Visszasétáltunk a szálláshelyünkre, Barni, a párom már vígan mosolyogva kávézott a házigazdáinkkal, mi is leültünk az asztalhoz elmesélni az élményeinket, tapasztalatinkat, de már nem sokáig bírtunk fent maradni.
Délután újra útnak indultunk, hisz Csaba meghívott bennünket a pünkösdikirály-választásra. Az ünnepi szentmisére, melyet István atya, azaz Tiszti, a Csibész Alapítvány alapítója tartott, nem sikerült megérkeznünk, de a királyválasztás izgalmas és vidám délutánt szerzett. Szabály: csak legényemberek küzdhetnek. A megmérettetések a következők: pályafutás, kötélhúzás, birkózás, favágás, fűrészelés, lóverseny, lovas birkózás. A győztes a Pünkösdi Király. Avatószertartás: beszéd, áldás, a király háromszor megkerüli a legények csoportját (feladat: a többiek óvása), a legények háromszor feldobják a levegőbe. Nekem legjobban az tetszett, hogy a királyt a vállukon vitték be a faluba, ének- és muzsikaszóval kísérték – egészen a falu korcsmájáig, valójában ugyanis ide szól az egyéves megbízatása. Már csak azért is igazi kihívás, mert a falu körülbelül három kilométerre esik a Kis Bütöktől. Mi még maradtunk ismerkedni a helyiekkel, de csak rövid ideig, mert mindenki sietett esti színházi előadásra. Még körbejártuk Csomortánban az ismerőseinket, elbúcsúztunk mindenkitől. Lassan közeledett ugye zarándoklatunk vége, kicsit fáradtan, de már éreztük, hogy holnap indulni kell haza. Este elkezdtük már visszarakodni a ruhánkat, de ettől függetlenül hétfőn is korán ébredtünk, még gyorsan lementünk a reggeli szentmisére, elbúcsúztunk a csíksomlyói Szűzanyától a kegytemplomban, igen-igen húztuk az időt, még visszamentük a szállásadóinkhoz, náluk is hosszúra nyúlt a búcsúzás.
Nehéz volt Zsókáéktól búcsút venni, pedig már vasárnap elköszöntünk tőlük, de még visszamentünk: jó kifogás sosem rossz, a gyerekek számára még be kellett adnunk apróságokat a konyhára. Nagyon jól tettük, hogy visszamentünk, mert addigra Csaba testvér is befutott, így tőle is sikerült elköszönni, és áldásával indulhattunk haza.
Ajánlom minden kereszténynek és nem kereszténynek, hogy ha arra jár – Székelyföld gyöngye Csíksomlyónak, éke Szűz Mária, égi édesanyánk –, ne menjen el mellette. Térjen be hozzá még ha pár perce is, és nyugodjon meg lábainál. Beszámolómat Böjte Csaba testvér házi feladatával zárnám: „Gyerekeket tanítok és mindig házi feladatot adok, hát önöknek is adnék egy feladatot. Ugye mindannyian Isten képére és hasonlatosságára születtünk. Ha Jézus Krisztus a maga és a Szentlélek legszebb jelzőjének a vigasztalást találta, és ezt mondotta, akkor én arra kérlek benneteket, hogy erről a hegyről lemenve egymást vigasztaljátok, bátorítsátok. Feleségeteket, gyermeketeket vagy a munkahelyen: merjétek egymást lelkesíteni, bátorítani! Olyan sokszor kérdezik: hogy van nekem annyi jó gyerekem? Közel kétezer gyermeket nevelünk. Vagy pedig: hogy van nekem annyi hasznos munkatársam? Állandóan drukkolok nekik. Vigasztalom és bátorítom őket. Futballmeccsen azok a nagydarab játékosok is igénylik azt, hogy valaki drukkoljon nekik, hogy kiabáljanak a lelátóról, hogy hajrá, mindent bele, fog ez menni! A feleséged, a gyermeked, a szomszédod, a kollégád vajon nem igényelné azt, hogy te bátorítsad, vigasztaljad, erősítsed őt, hogy drukkoljál neki? Milyen lenne az a futballmeccs, ahol mindenki a lelátón arról óbégatna: úgyis kikaptok, gól, jaj Istenem, nem is nézem. Szegény játékosok szíve összeszorulna! A Szentháromság követésében egymást bátorítanunk, vigasztalnunk, erősítenünk kellene. Mindenkinek jólesik, ha valaki megsimogatja és azt mondja: fog ez menni! Adná az Isten, hogy tényleg az erdélyi katolikus egyház, a Kárpát-medencei magyarság a vigasztalás, a bátorítás egyháza lenne! Ámen.”
Mészáros Angelika
