Az Apor család Erdélyből származott. Eredetét a székely krónika visszaviszi a székely rabonbánig, Apurig, aki a Bálványosvárat építette az ősi pogány vallás szokásainak fenntartására a Székelyföldön. 1220-ban találkozunk egy Apor (Opor) nevű személlyel II. András király (ur. 1205-35) kíséretében. Erdélynek volt egy Apor (Opour) nevű vajdája; testvére Apor Balázs, akinek végrendeletét 1311-ből ismerjük. Apor István Kézdiszék követe volt az agyagfalvi gyűlésen 1506-ban. A család egyik ivadéka, András otthagyta a bálványosi sasfészket, és lement Torjára lakni. Ettől kezdve lett Torja a család és a családi birtok központja. A család tagjai Erdély legfőbb hivatalait látták el. Apor Lázár 1661-ben Kézdiszék alkirálybírája, Apor István 1666-ban alcsíki alkirálybíró volt, utóbb Csík-Gyergyó, Kászonszék főkirálybírája, főkormányszéki tanácsos, kincstárnok és hadvezér, Erdély leggazdagabb embere. A bárói címet Apor Péter nyerte el 1713-ban, aki Háromszék főkirálybírája és Küküllő megye főispánja volt, de mint író lett híressé.
Az Apor családot az erdélyi arisztokrácia sajátosságai jellemzik a 19. században is: zárkózott, puritán életvitelű, erős nemzet- és kötelességtudata van. Az egyéni élet szorosan összefonódik a közösség, a haza sorsával, az erdélyiség tudata végigkíséri őket halálukig.
Vilmos édesapja, Apor Gábor Bécsben született, mert nagyapja az erdélyi kancelláriában dolgozott. Apor Gábor tanulmányait a kalksburgi jezsuitáknál kezdte, majd Kalocsán folytatta. Mint jogvégzett ember vármegyei szolgálatba lépett. A fiatal jegyzőbő1 rövid idő alatt szolgabíró, hat év múlva megyei föjegyző, egy évvel később alispán lett. Szigorú, de igazságos ember. Komolyan vette hivatalát, pártolta a vasútépítést, az erdősítést, és új vállalkozások megindítását. Nemzetiségi kérdésben határozott, de igazságos, pontos és kötelességtudó volt. Mélységes katolicitás hatotta át; ez nemcsak szokásrendjét, de egész életstílusát meghatározta. Jótékonykodás, hitre való nevelés jellemezte az élet minden területén.
Apor Gábor vármegyei főjegyző volt, amikor feleségül vette a nála tizenkét évvel fiatalabb gróf Pálffy Fidéliát, Pálffy Sándor nyugalmazott huszárezredesnek, az állami ménesuradalom vezetőjének lányát. A Pálffy családnak hatalmas a rokonsága, nemcsak Erdélyben és Magyarországon, de Európa több országában is. Fidélia erélyes és határozott, mélyen vallásos, és nagyon szerette férjét. A házasságukból született kilenc gyermek közül egy halva született, három gyermekkorban halt meg.
Vilmos a harmadik gyermekként látta meg a napvilágot 1892. február 29-én Segesváron, de a főispán Apor Gábor hamarosan Bécsbe került, a király személye körüli minisztériumba államtitkárnak. Vilmos tehát Bécsben töltötte gyermekkorát, nyaranként azonban az édesanya a gyermekekkel visszatért Erdélybe.
Vilmos szelíd és könnyen nevelhető gyermek volt. Vallásossága meghaladta az átlagos gyermeki buzgóságot: karácsonyra misekönyvet, kelyhet és paténát kívánt, és húgai segédletével gyermeki komolysággal misézett.
Az édesapa hosszas és súlyos cukorbetegség után 1898-ban váratlanul meghalt. Mint Erdély apostoli lelkű főrendű személyiségét temették, akinek legelőkelőbb hivatalában is ez volt a jelmondata: ,,Felejtsük el önmagunkat másokért.''
Az apa halála után Pálffy Fidélia gyermekeivel Bécsben maradt. Szigorú határozottsággal, de gyengéd szeretettel nevelte őket. Fegyelmezettséget, igénytelenséget kívánt, pontosságra szoktatott. ,,Ha az ember válaszút elé kerül - szokta gyermekeinek mondani -, válassza mindig a nehezebbet, mert biztosan az a helyes út. Én - tette hozzá - mindig ezt az elvet tartottam szem előtt, és sohasem bántam meg.'' A gazdálkodásban azonban nem pótolhatta férjét az özvegy. A torjai birtok bérlők kezére került és tönkrement. Pálffy Fidélia életét ezért végigkísérték az anyagi gondok. Bécsben, Brassóban, végül édesanyjánál, Mosonban telepedett le.
Vilmos a gimnáziumot a jezsuitáknál Kalksburgban és Kalocsán végezte. A papi hivatás iránti vágy már Kalksburgban jelentkezett, Kalocsán pedig a kiváló példák hatására megerősödött. Édesanyját nem lepte meg fia bejelentése, de megfontoltságra intette, és meg akart győződni az elhatározás komolyságáról. Ezért azt kívánta, hogy az érettségi után iratkozzék be egy évre a jogra, vagy szolgálja le az önkéntes évet. Ha ez után is megmarad szándéka, szívesen adja rá anyai áldását. Vilmos azonban 1909-ben, az utolsó gimnazista karácsonyon ajándékul azt kérte, hogy az érettségi után azonnal mehessen kispapnak.
Jeles érettségivel és kitűnő erkölcsi bizonyítvánnyal jelentkezett a győri egyházmegyébe, ahol az Apor családdal rokonságban lévő gróf Széchenyi Miklós püspök örömmel fogadta és az innsbrucki egyetemre küldte tanulni.
Vilmos öt boldog esztendőt töltött a konviktus és az egyetem nemzetközi légkörében. Szorgalmasan tanult, érdeklődési köre kitágult, Róma iránti hűsége megerősödött. A legjobban a dogmatikát, az ,,egyház tanításának épületét'' szerette, de szívesen tanulta az erkölcstant is.
A fiatal klerikus látta, hogy a papi élet a lemondás útja, Isten kedvéért le kell mondani a kényelemről, a világ megengedett örömeiről, sőt a rokonokról is. Elsősorban a kötelességét kell teljesíteni még akkor is, ha a szülőknek fájdalmat okoz. 1914-ben a lelkigyakorlatban fedezte fel, hogy Isten nem kényszerít, hanem kér, késztet, a kivitelezést pedig saját lelkiismeretünkre bízza. Feljegyezte: ,,Valójában úgy érzem, hogy a lelkipásztor-apostolnak szól az utolsó boldogság: ťboldogok, akiket üldöznek és akik szenvednek az igazságértŤ. Ez a pap boldogsága, az önfeláldozás, az életáldozat és vértanúság.''
1915. augusztus 22-én a szubdiákonus-szentelés előtt írta naplójába: ,,Életem legfontosabb elhatározása előtt állok és arra készülök. A három magasabb rend, amelyet most fölveszek, mintegy azok a szögek, amelyek Krisztus keresztjére erősítenek egész életemre. Óh, édes és szívlelendő szolgaság, amely által az ember igazzá, szabaddá és szentté lesz!'' Augusztus 24-én szentelte pappá Sigmund Waitz brixeni segédpüspök, másnap 25-én volt a primícia szűk családi körben.
Elsősorban nem a korszerű tudásanyag, hanem a lelkiség, az emberek szolgálata, a hűség a szenvedők iránt a legjobb végbizonyítvány, amelyet Apor Innsbruckból magával hozott. Működését azonban nem a győri, hanem a nagyváradi egyházmegyében kezdte meg, ahová az 1911-ben áthelyezett Széchenyi Miklós püspöke átvitte magával, s e szavakkal küldte első állomáshelyére:
,,Elvégezted tanulmányaidat, befejezést nyert neveltetésed, és miután Isten szent nevében vetted a Szent Lelket és pappá lettél, az Úr szőlejében kívánok számodra helyet kijelölni. De mielőtt ezt tenném, Szent Pál apostol szavaival intelek és kérlek: ťMindenekre nézve légy magad a jó cselekedetek példája a tanításban, feddhetetlenségben, méltóságban.Ť
Légy tisztelettel és bizalommal elöljáróid iránt. Ne feledd, hogy plébánosfőnököd nemcsak kötelmeid teljesítése, hanem egész magaviseleted felől is tartozik számot adni, miért is nemcsak joga, hanem kötelessége is figyelemmel kísérni napi életrendedet. Tudnia kell, hogy a plébánián kivül hol és milyen helyen fordulsz meg. Az ő jóakaratú tanácsa e téren neked csak hasznos és üdvös lesz.
Tiszteld az öregeket, keresd paptársaidat! Légy béketűrő a tudatlanokkal, irgalmas a szegényekkel, könyörületes a szenvedőkkel, szelíd a bűnösökkel! Légy mindenkor munkára és áldozatokra kész szolgája Istennek és a lelkek üdvösségének! Az Úr Jézus legszentebb Szívétől tanulj szeretni, tanulj tűrni, tanulj szenvedni és megbocsátani. Munkásságod helyéül a gyulai segédlelkészi állomást jelölöm meg abban a reményben, hogy mint plébánosod engedelmes, tisztelő, szolgálatra kész munkatársa leszel mind a templomban, mind az iskolában, és a lelkipásztorkodás minden ágában példás buzgósággal teljesíted kötelességedet, igaz papi jellemmel, egyházias érzülettel. Jézus Szent Szívének szeretetétől áthatott munkássággal, imádsággal és önképzéssel valóra váltod a beléd helyezett várakozásokat, amelyekkel Téged áldásom kiséretében a papi élet útjaira küldelek.''
A fiatal pap 1915. augusztus 31-én utazott Gyulára elfoglalni új helyét. Első prédikációját Szűz Mária nevenapján mondta. A hitoktatás mellett a fogházlátogatás is feladata volt, szívesen misézett a raboknak. Szigorú napirenddel élt, szabadidejében készült a doktori szigorlatra, amit 1916. június 23-án le is tett, de megjegyezte: ,,Nem ment fényesen, sokat nem tudtam, de annyit tudtam, hogy éppen átengedtek''.
Innsbruckból visszatérve Széchenyi püspök magához vette aulistának, néhány hónapra bevitte irodájába. 1917. január 18-tól tábori lelkész egy kórházvonaton, mellyel Erdélybe, majd az olasz front közelébe, végül Ausztriába és Kelet-Magyarországra került. Két hónapig tartott e szolgálat. Július elsején a nagyváradi szeminárium prefektusa és dogmatika tanára lett. Pontosan és gondosan végezte munkáját. Lelkiismeretesen készült az órákra, korszerűen tanította a dogmatikát, igyekezett a liturgiát megszerettetni a kispapokkal. A legfontosabb feladatának a tanítványok papi hivatásának erősítését tartotta. ,,Őszintén tagadják meg magukat, és tiszta szándékkal szenteljék akaratukat Istennek és az ő Egyházának, minthogy a papi élet olyan kötelességeket ró magukra, melyek a mindenkire kötelező erkölcsi törvényeket messze túlhaladják'' - mondta tanítványainak.
A szemináriumi munkát csak egy évig végezhette, mert 1918 nyarán plébánosi kinevezést kapott Gyulára, ahonnan nemrég káplánként búcsúzott. A fiatal plébánosnak a háború, a Tanácsköztársaság és a román megszállás romjain kellett újrakezdenie lelkipásztori tevékenységét, ami rabok kiszabadítását, hatóságokkal való küzdelmeket is jelentett. Katolikus lapot alapított, segített, ahogyan csak tudott a nyomorultakon, betegeken, állastalanokon.
Pénze ritkán volt, mert jelentős összegeket juttatott közösségi célokra. Jótékony egyesületek, városi és megyei akciók benne keresték és találták meg első számú adakozójukat. 1925. december 25-én, karácsony napján elajándékozta a plébánia élelemkészletének nagy részét és minden pénzét.
A plébános tevékenysége nemcsak a karitászra terjedt ki, hanem a hitélet belső, tartalmi javítására is. A katolikus hitélet föllendítésében fontos szerepet játszottak a népmissziók. Ezeket ferencesek, jezsuiták, lazaristák, domonkosok vezették, akik gyóntattak, prédikáltak, beszélgettek is az emberekkel. A népmissziók hatására nemcsak a hitélet vált buzgóbbá, hanem a katolikusok társadalmi szervezkedése és szerepe is.
Apor mint plébános az Innsbruckban megismert papi eszményt követte munkastílusában, tempójában, életvitelében. Káplánjai és közvetlen munkatársai ezt szerették benne. Nevelő, melegszívű elöljáró volt. Akaratát és rendelkezéseit finom formában közölte. A napnak minden óráját kitöltve rendre, fegyelemre, pontosságra törekedett, de nem volt túl pedáns. Valójában nem volt magánélete, életét a hívei érdekében végzett munka töltötte ki. A hívei iránti szeretete elsősorban a gyermekekre irányult. Jó és közvetlen hittanár volt. Örömmel és teljes szívvel végezte a liturgiát, a megszokottságnak nyoma sem volt nála. Lenyűgözte a liturgia szépsége, ezt próbálta átvinni ministránsaiba. Tanította őket, fegyelmezettséget kívánt tőlük. A betanítás nem kis feladat, mivel a liturgia latin nyelvű és bonyolultabb volt, mint ma. Ügyelt a mozdulatokra, az énekre, az érthetőségre. Állandóan magyarázott, tanította, mit miért tesz az ünneplő Egyház. A híveket nem miselátogatásra szoktatta, hanem aktív részvételre nevelte.
A munka megosztásakor a plébános legtöbbször magára vállalta a fáradságos, kevésbé lelkesítő munkát. Éjjel maga ment a betegekhez. Nem volt féltékeny káplánjaira, a kölcsönös tisztelet és barátság szellemében formálta kapcsolatukat. Tanította, képezte őket. Az egyházi alkalmazottaknak is figyelmes és gondoskodó elöljárója volt. Újjászervezte a Cecília énekkart, és Huszár László kántorral együtt munkálkodott az egyre színvonalasabb egyházi zenéért. Szívesen gyóntatott, sokan vártak gyóntatószéke előtt. Kiváló lelkivezető volt, másokat megértő tulajdonságai a gyóntatószékben érvényesültek a legjobban. Mint lelkivezető a mindent legyőző lelkierő kialakítására törekedett, fegyelmezettséget, igazságszeretetet igyekezett vezetettjeiben kialakítani. A világ és az országos politika eseményeit figyelő plébános buzgón és lelkiismeretesen végezte munkáját egészen 1941. január 21-ig, amikor kézhez kapta a pápai nuncius iratát: a Szentatya győri püspökké nevezte ki.
A február 24-i püspökszentelés, amelyen nemcsak a főpapok és előkelőségek, de a szegény galbácskerti és krinolinkerti hívek is részt vettek, évtizedekig emlékezetes maradt Gyula történetében.
Távozása előtt magához hívatta a Takarékpénztár igazgatóját, és kiegyenlítette a Szent István Otthon adósságait. Biztosította a gimnáziumot, hogy tandíjakhoz és segélyekhez továbbra is hozzájárul. Hívja és várja híveit, a szegényeket és gazdagokat a győri Püspökvárba.
Március 1-jén érkezett Győrbe, másnap megtörtént a hitavatalos beiktatás.
Első körlevelében így vázolta lelkipásztori programját: ,,A lelkekért való munka, a lelkek iránti szeretet és lángolás, a vágy, hogy mindenkinek mindene legyen, teszi a papi életet széppé és minden áldozatra képessé. Ebben a magasztos hivatásban kapcsolódik össze a főpásztor és az egyházmegye papsága a szent és meghitt szövetséggé. A szeretet, melynek hirdetői vagyunk, fűzze össze elsősorban a papi szíveket egymással... Kérlek benneteket, Tisztelendő Testvérek, hogy ezt az atyai szeretetet fiúi ragaszkodással, gyermeki bizalommal és férfias őszinteséggel viszonozzátok. A szeretet erényét gyakoroljátok, Tisztelendő Testvéreim, a reátok bizott hívekkel szemben, nemcsak a jókkal, hanem a bűnösökkel szemben is. Legyetek megértők az emberi gyarlóságok iránt, a félrevezetett vagy tudatlanságuk miatt elpártolt lelkeknek pedig atyai szívetek tegye könnyűvé a visszatérést. Egyéniségetek szelídsége, életetek makulátlansága tegye vonzóvá és kívánatossá szent hitünket még a kívülállók számára is.'' A Gyulán megkezdett karitatív és szociális tevékenység folytatását is meghirdette.
Apor a gyulai plébános korában bevált emberszerető módszerrel akart kormányozni. Mindenkit meghallgatott, papot és hívőt egyaránt. Végiglátogatta az egyházmegye intézményeit, iskolákat, szerzetesrendeket, a város vezetőit, s ezek az alkalmak nemcsak hivatalos látogatások. A püspök éles szeme észrevette a problémákat, meglátta a teendőket, följegyzett mindent és hamarosan intézkedett. Füzetek teltek meg azok neveivel, akik fölkeresték és segítséget, támogatást kértek tőle.
A jó munkaszervezés, ami Gyulán is jellemezte, a püspöknél még jobban megmutatkozott. Naplója zsúfolt programról beszél. A püspököt meglátogató plébánosokkal elbeszélget, megismeri életüket, problémáikat. Segítséget ajánl föl, ebédre invitálja őket. Az emberek problémáikat nyíltan megmondják a püspöknek. Az egyházmegyéjével ismerkedő püspök azonban nem tudja elfelejteni, hogy háború van.
A győri püspök akkor még földesúr volt. A főpapi örökösödési szabályok értelmében az előd személyi tulajdonát képezte a birtok fölszerelése, ezért halála után a hagyatékát fölértékelték és három részre osztották: az első harmadrész az államkincstáré, a második az Egyházé, a harmadik a rokonoké. Az új javadalmas köteles volt mindhárom rész pénzbeli ellenértékét kifizetni. Ez a törvény az első évben a püspököket nehéz helyzetbe hozta. Apor megváltotta a szabad végrendelkezési jogot, és az egész fölszerelést végrendeletileg a mindenkori győri püspökre hagyta. A megterhelési záradék pedig ennek fejében előírta, hogy az egyházmegye ipartelepein a munkások számára családi házat építsenek.
A másik záradék: a szegény egyházközségeket templomuk, plébániájuk építésében segítse.
Apor rendszeresen látogatta birtokát, figyelt az uradalom alkalmazottaira, cselédjeire, idénymunkásaira. Az első látogatáskor még tartózkodó tisztelettel fogadták, ragaszkodó szeretettel. Amikor kocsija befordult az udvaron, a családok köréje gyűltek, hangos örömmel köszöntötték. Meghallgatta a panaszokat, javaslatokat és azonnal intézkedett; sokszor tartott misét a majorok kápolnáiban. Az idénymunkásokról sem feledkezett meg. Családközpontúsága abban is megmutatkozik, hogy az asszonyok részére szombat délutánra fizetett szabadidőt adott, hogy a szükséges házimunkát elvégezhessék, a vasárnapjuk igazán szabad legyen, és misére mehessenek. A közvetlenség, kedvesség, ami lényének sajátsága volt, itt is megfogta az emberek szívét.
A földkérdés püspökségének első két évében sokat foglalkoztatta. A kormány régebbi földreform-javaslatára 1939. március 17-én Serédi Jusztinián hercegprímás leszögezte a katolikus álláspontot: ,,Az egyház nem ellensége az okos reformnak, maga is óhajtja, de kétségét fejezte ki afelől, hogy a szociális reformokat kisbérletek útján elősegítheti az egyház.'' Apor viszont kezdettől fogva támogatta a kishaszonbérletek kialakítását. A főespereseken keresztül bizalmas utasítást adott az igények fölmérésére, de hozzátette: arra kell törekedni, hogy a keletkező kisbérletek katolikus hívők kezébe kerüljenek. Az egyházi birtok kisbérletekké alakításának gondolatát bevitte a Népszövetségbe is, ahol a konzervatív papság és a világi nagybirtokosok komoly ellenkezésével találkozott. Maga Serédi is komolyan figyelmeztette a püspököt, hogy erre nem volt megbízása.
1943 augusztusában országos méretű találkozó helye a győri Püspökvár: a katolikus szociális mozgalmak vezetői és a politikai élet képviselői jöttek össze és alakították meg a Katolikus Szociális Népmozgalmat. Az egyházi és lelki vezetését, a püspökkaron belül pártfogását Apor elvállalta, s ezzel a népmozgalom kimondottan katolikus jellegű lett. Az értekezlet úgy vélekedett, hogy a Harmadik Birodalom győzelme kizártnak látszik, s hogy a vesztett háborút hazánkban is politikai és társadalmi átalakulás fogja követni. A katolikus mozgalmaknak mindent meg kell tenniük, hogy az átalakulás demokratikus szellemű legyen.
Az értekezletet követő hónapokban elvi és gyakorlati program készítésébe kezdtek, mely 1944 májusában lett kész. Az ország akkor már német megszállás alatt állt.
Apor a tiszta és világos politika híve volt. Látta, hogy a hivatalos politikával szemben csak lassan, óvatosan, de nem titkos szervezkedés formájában lehet célt érni.
A harmadik zsidótörvény érvénybelépése után kezdte meg püspöki működését, és mélyen átérezte az egyház felelősségét. Nemcsak mint főpásztor, hanem a püspöki kartól nyert megbízása alapján a Magyar Szent Kereszt Egyesület egyházi elnöke is. Ez az egyesület 1939-ben alakult, célja a zsidótörvény által érintett katolikusok védelme volt. Az egyesület létszáma 1939-ben 114, 1941-ben 1948, 1944-ben 7301. Anyagi alapját gyűjtés és a gazdag zsidók, így Weiss Manfréd adományai szolgáltatták. Kapcsolatban álltak az Izraelita Pártfogó Irodával is, amelynek vezetője báró Weiss Edit volt. A püspökök támogatását is sikerült megnyerni, így helyi csoportjaik jöttek létre Szegeden, Győrött, Pécsett, Nagykanizsán, Nagyváradon, Kassán és Szombathelyen. Sokoldalú segítséget kívántak adni: jogi tanácsadást, anyagi segélyt, elhelyezést, zsidó munkaszolgálatosok segélyezését. Zichy érsek magáévá tette az egylet célkitűzését, de a növekvő nehézségekkel és közönnyel nem tudott szembeszállni. A püspöki kar és az egész magyar klérus együttes föllépésére lett volna szükség.
Apor püspök minden fáradozása hiábavalónak bizonyult. Ezért szükségesnek tartotta az összes püspökök együttes állásfoglalását és a pápa közbelépésének kieszközlését. A püspök anyagilag is jelentősen támogatta az egyesületet. Helyet ajánlott fel a menekült zsidóknak. Jó kapcsolatban volt dr. Cavallier Józseffel, az egyesület főtitkárával, aki gyakran járt Győrben a püspöknek az egyesület dolgairól beszámolni. Rajta keresztül került közvetlen kapcsolatba Angelo Rotta pápai nunciussal is. Kérvényei és tiltakozásai végül némi eredményre vezettek a megkereszteltek kivételezése ügyében. Kivették őket a Zsidó Tanács hatásköréból, és létrehozták számukra a Keresztény Zsidó Tanácsot.
A mentés egyik formája a zsidók keresztény hitre térítése, megkeresztelése volt. A püspöki kar felnőtt-keresztelésekről szóló elvi álláspontot adott ki. Hathónapos oktatást írtak elő, amit Apor püspök lerövidített.
A rendkívüli körülményekre való tekintettel a hittani kurzus elvégzése után 50 -100 személyenként adta a fölmentést és a keresztelési engedélyt a munkaszolgálatos zsidóknak.
Apor püspök tiltakozása, kérelmei, a zsidók érdekében küldött táviratai hiábavalók voltak. Kérvényét, hogy a győri barakkokba összezsúfolt zsidók közül a megkeresztelteket lelki gondozásban részesíthesse, a helyi parancsnokság hatszor utasította vissza. Egyik ilyen vitája során a nyilas lágerőrség egyik tagja gúnyosan kérdezte tőle: ,,Mit gondol, püspök úr, ha ön lenne hasonló helyzetben, akadna-e zsidó, aki közbenjárna magáért?'' ,,Tudom, egy sem lenne - válaszolta Apor -, de itt másról van szó!'' Mivel a zsidók elszállítása küszöbön állt, személyesen ment el a német parancsnokságra, de ott is elutasították. Táviratban tiltakozott, de azt a választ kapta, hogy régebbi látogatási engedélyét hatálytalanították. A püspököt pedig egyre többen ostromolták, hogy vegye védelmébe az áldozatokat.
1944. április 6-án gr. Mikes János szombathelyi püspök egy közös pásztorlevél kiadására tett javaslatot. Májusban Serédi prímás egy az auschwitzi táborból kijuttatott följegyzés alapján megdöbbentő képet kapott a haláltáborok életéről. Ezután szükségesnek tartotta a tiltakozást, elkészítette a pásztorlevél első fogalmazványát. A többi püspök is értesült az auschwitzi jegyzetről, de a legnagyobb erőfeszítést Apor Vilmos tette a zsidók érdekében. Április 12-én, 20-án és 27-én ismét levelet írt Esztergomba, hangsúlyozva a közös tiltakozás szükségességét. Utolsó levelének fő érve, hogy most már a zsidó származású klerikusok, papok és szerzetesek is veszélybe kerültek. Serédi prímás elsősorban attól félt, hogy a nyilvános föllépés komoly megtorlást vonhatna maga után. Ezért a hangsúlyt a titkos és bizalmas tárgyalásokra helyezte.
A magyar egyházi vezetőség viszonylag későn értesült a deportált zsidók sorsáról. Apor Vilmos a bátyja, Gábor és nővére, Gizella révén tájékozottabb. Kapcsolatot keresnek ez ügyben a pápai nunciussal és Apor Gizella révén Horthy Miklósék körével. A deportált zsidók sorsáról tájékoztatták a Vatikánt. A Szentszék vállalta a határozott tiltakozás és cselekvés útját. Maga XII. Pius szólította föl Horthyt a további deportálások leállítására, és szokatlan keménységgel figyelmeztette, hogy elvesztett háborút követően senki sem lesz, aki kiáll érdekében. A nuncius, Angelo Rotta már a Sztójay-kormány első zsidóellenes rendszabályai után fölkereste a miniszterelnököt, és ,,követelte a humánus eljárást mindazokkal szemben, akiknek a származásukon kívül nem volt más bűnük, 1944 nyarán pedig határozott akcióba kezdett.''
Apor Vilmos a hozzá fordulók egy részét bújtatta, illetve továbbküldte Angelo Rotta nunciushoz vagy Apor Gizellához, aki a Magyar Vöröskereszt Főnökasszonya volt. A nuncius 1944-ben ezrével írta alá az oltalomleveleket, melyek a Vatikán hivatalos, diplomáciai védettségét jelentették. A nuncius nemcsak az egyének érdekében emelte föl szavát, hanem a deportálások megkezdésekor, május 15-én tiltakozó jegyzéket küldött a kormányhoz, de nem kapott választ.
Az 1944 őszi püspökkari konferenciát a hercegprímás nem hívta össze, pedig az lehetőséget adott volna az esetleges föllépésre. A püspökök többsége ezt szótlanul tudomásul vette. Apor szeptember 23-án írta a Prímásnak: ,,A püspökkari konferencia elmaradását fájlalom. Az utazási nehézségek a legtöbb ordinárius részéről áthidalhatók lettek volna. A papságnak elsősorban a helybenmaradást kellene lelkére kötni. A szerzetesházak helyzete megfontolás tárgyává teendő. Civil ruhát kell szerezni a nővérek részére. A Szentatyához kell fordulni támogatásért. A papság kellő tájékoztatás híján nem tudja hivatását betölteni. A zsidókérdésben kibocsátott közös pásztorlevél felolvasásának a körülmények miatti elhalasztását mégis nagyon sajnálom.''
A püspök szívén viselte a polgári lakosság sorsát is. Már 1943. január 29-én szigorúan bizalmas levélben írja a papsághoz: ,,Az orosz harctéren súlyos csapás érte hadseregünket. Kérem a Tisztelendő Testvéreket, hogy a megpróbáltatás idején fokozott atyai gondoskodással vegyék pártfogásba a háborús vezetés által közvetlenül sújtott híveket.'' Maga járt elöl: befogadott, elhelyezett, anyagilag segített.
A püspököt sokan keresték meg azok közül, akiknek sikerült megszökniük a deportálási menetekből, s tudták, hogy a bújtatás veszélyét nem mindenki vállalja. A püspök minden helyet, lehetőséget megragadott. Találékony és bátor volt. Szoros kapcsolatot tartott fenn a szerzetesházak vezetőivel, így is sikerült sok menekültnek helyet szerezni. A szanyi nyaraló, a püspöki uradalmak munkásai között is sok ember bújt meg. A kórházban is helyezett el betegként menekülteket. A pannonhalmi föapátságnak a Nemzetközi Vöröskereszt által szentesített helyzetét is kihasználva többször kérte Kelemen Krizosztom főapátot, különösen gyermekek elhelyezésére. A veszélyben szorosabb kapcsolat alakult ki a Dunántúl püspökei, különösen Mindszenty József veszprémi, Shvoy Lajos székesfehérvári és Apor Vilmos győri püspök között.
Mindszenty József memorandumot készített, melyben kérte, hogy ne vessék oda a visszavonulási harcok martalékának a Dunántúlt, a magyar haza utolsó darabját. Apor püspök reális; úgy gondolta, hogy az elvakult nyilas vezetőkre már nem lehet nyomást gyakorolni, mégis minden tiltakozási lehetőséget meg kell ragadni. Kívüle a memorandumhoz csatlakozott még Shvoy Lajos székesfehérvári püspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát is. A megtorlás hamarosan bekövetkezett: a nyilasok letartóztatták Mindszenty Józsefet, és a sopronkőhidai fegyházba vitték.
Apor Vilmos tudta, hogy kik raboskodnak Sopronkőhidán; ugyanis kicsempészték a névsort, és beszámoltak a bánásmódról. Próbált a foglyok érdekében legalább enyhítést elérni. Közbenjárásának köszönhető, hogy Shvoy püspökkel együtt átszállították a foglyokat az Isteni Megváltó Leányai soproni anyaházába.
1945. március 28-án, szerdán délelőtt 10 órára Szálasi nemzetvezető megbízásából Apor Vilmost meghívták Kőszegre egyházi értekezletre, melyen Szálasi maga elnököl majd. Az értekezlet tárgya: a magyar nemzet és a római katolikus egyház viszonyának szabályozása és rögzítése. Kelemen Krizosztom bizalmas levélben érdeklődött Apornál, hogy kapott-e hasonló tartalmú levelet, s tudjuk, hogy a nyilasok ekkor már elhatározták a két, számukra ellenséges főpap letartóztatását. Március 28-án azonban az oroszok elérték Győrt.
Az utolsó napokról szemtanú számol be:
A püspök előrelátó gondoskodása a legkisebb részletekre is kiterjedt. Győr város hosszan tartó ostromával számolt. Élelmiszert tároltatott, gulyáságyúkat állíttatott föl, sőt arra az esetre, ha a város villany nélkül maradna, dinamókat is szereltetett föl az egész Püspökvár és a Káptalandomb alatt szétágazó, még a török időkből való pincékben. Egy Békés megyéből Győrbe menekült orvost fölkért, hogy rendezzen be elsősegély-helyet. Ez az orvos egyébként tolmácsnak is ajánlkozott, mondván, hogy tud oroszul; de később kiderült, csak szlovákul tudott és úgy sem jól.
A menekültek száma egyre szaporodott, s megteltek az óriási pincék. A menekültek száma 300-400 körül volt. 1945. március 28-án, szerdán megkezdődtek a harcok Győrött. Az első oroszok csak a sötétség beállta után jöttek a Püspökvár pincéjébe, ahol a menekültek százai tarózkodtak. A következő napok folyamán egyre gyakrabban látogatták a Püspökvárat. Vilmos püspök minden orosz katonát személyesen fogadott a pince bejáratánál, és nagypéntek estig - bár a környezetében levők kérték, hogy legalább nappal pihenjen egy kicsit - egyáltalán nem aludt, mondván: ,,Ha valami történik ébren kell, hogy legyek''.
Az oroszok magatartása nagyon különböző volt. Volt eset, hogy letérdeltek előtte és megcsókolták gyűrűjét, de előfordult az is, hogy le akarták azt húzni, vagy megmotozták, fegyvereket keresve.
Március 29-én, nagycsütörtökön délelőtt a németek a Rába túlsó partjáról, közvetlenül a Püspökvárral szemben húzódó állásaikból erősen lőtték a Püspökvárat, miután előző nap az összes hidat - így a Püspökvár közelében levő Rába-hidat is - felrobbantották. Ugyanezen a napon, csütörtökön, a Püspökvár több aknatalálatot is kapott. A németek gyújtólövedékkel felgyújtották a Püspökvárral szomszédos székesegyház tornyát és tetejét, valamint az ugyancsak nem messze fekvő kármelita templom tornyát is. Az égő templomok látványa a püspököt nagyon lesújtotta.
Nagycsütörtökön a pincében mondta a püspök utolsó miséjét. Az ott jelenlévők közül senki sem tudta palástolni mély meghatottságát. Hiszen lehetetlen volt nem visszagondolni az őskeresztények idejére és a katakombákban megtartott istentiszteletekre.
Elérkezett a nagypéntek. Az ilyenkor szokásos csonka misét sem tudta megtartani a püspök, de felolvasta Jézus szenvedéstörténetét. Sohasem volt még ilyen megrázó és igaz a vele egybeforrt, hozzá fohászkodó emberek részvétele, szenvedése, mint akkor.
A közvetlen harc véget ért a városban. Katonák járták a várost németet keresve. Több csoport benézett a Püspökvár pincéjébe. A püspök fölismerte a közeledő veszélyt. Két papját küldte a városházára az orosz parancsnokságra segítségért, de hiába fáradtak. Azt sem érték el, hogy katonai őrséget állítsanak a pince bejárata elé. Az orosz katonák mind sűrűbben, többé-kevésbé hangosan látogatták a Püspökvár pincéjét. A helyzet egyre veszélyesebbnek mutatkozott. Jó tolmács sajnos nem állt rendelkezésre, ezt a feladatot az említett szlovákul is gyengén beszélő orvos végezte. Mint a többiek, ő is nagyon félt.
A püspök aznap, nagypéntek délután, nyíltan fölszólította a jelenlévő férfiakat és külön az orvostolmácsot is, hogy legyenek segítségére, ha erélyesen kell föllépnie, hiszen, ahogy ő mondta, ,,egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza föl az életét''. Szavaiból világosan látni, hogy szándékában volt még az élete árán is megvédeni mindazokat, akiket oltalma alá vett.
Vacsoraosztás ideje volt. Vilmos püspök azt mondta nekem: ,,Ilona, menj segíteni a vacsora kiosztásánál!'' A mosókonyhába mentem, amely konyhává volt átalakítva. Ez a helyiség pár lépcsővel lejjebb feküdt, mint a nagy, szétágazó pincék előtere. Ebből az előtérből hangos szóváltás hallatszott. A vita oka az volt, hogy az orosz katonák nőket akartak elvinni, hogy krumplit pucoljanak. A püspök valahogy rávette őket, hogy jöjjenek vissza később, és lement a nagy pincébe, ahol idős hölgyek és férfiak önként vállalkoztak krumplipucolásra, a fiatalabbak eközben elbújtak.
Egy kis idő múlva az orosz katonák visszajöttek, négyen-öten lehettek és erősen ittasak voltak. Nem tudni miért, egy fiatal leány előbújt rejtekhelyéről, az almáspincéből. Az oroszok meglátták és utánaszaladtak. A lány azt kiabálta: ,,Vilmos bácsi, Vilmos bácsi: segítség!'' Erre a püspök fölszaladt a nagy pince lépcsőjén az előtérbe és ,,Hinaus! Hinaus! Ki innen! Ki innen!'' - kiáltással követelte a katonák távozását. A püspök erélyes föllépése egy pillanatra úgy meglepte őket, hogy a kijárat felé húzódtak, majd egyikük visszafordult és géppuskával végigpásztázta a helyiséget. Pálffy Sándor - a püspök unokaöccse, aki akkor 17 éves volt - a nagybátyja elé ugrott és három golyót kapott. A püspököt is három golyó érte, egy a homlokát súrolta, a második a jobb karján reverendája és inge kézelőjét lyukasztotta át, a harmadik - a halálos golyó - a hasüregbe hatolt be.
A püspök az aula igazgatójára és titkárára támaszkodva, még saját lábán ment le a nagy pince boltíves bejáratáig. Ott éppen rávilágított az egyik reflektor. Homlokából folyt a vér. A menekültek közül egy asszony fölkiáltott: ,,Püspök Atyánk, ezt érettünk tette!'' A püspök halkan, de mosolyogva felelte: ,,Szívesen, nagyon szívesen!'', majd összecsuklott. Papjai fölfogták és hordágyra fektették. Az orvos elsősegélyben részesítette a püspököt, de látta, hogy műtétre lesz szükség. A kötözésnél a püspök nővére segédkezett. Ezután a püspököt hordágyon, pokrócokkal letakarva elvitték a kórházba.
Nagy utat kellett megtenni, kb. 7-8 kilométeres kerülővel. Még mielőtt elindultak volna, egy munkatársa megkérdezte a püspök urat, hogy érzi magát. ,,Köszönöm a jó Istennek, hogy ilyen nagypénteket adott!'' - felelte.
Útközben a püspököt sokszor ki kellett takarni, mert az orosz katonák látni akarták, hogy nem valami nagy kincset rejtegetnek-e. Nem tudták, hogy valóban milyen nagy kincset vittek a hordágyon! Valahányszor ezek a katonák a püspök arcába világítottak, megáldotta őket és egész úton a kórházig a bűnösök megtéréséért imádkozott, így fohászkodott: ,,Istenem, ne tudd be nekik bűnül, mert nem tudják elvakultságukban, mit cselekszenek!''
A kórházba érve Petz és Jung orvostanár urak, akik a püspököt még Gyuláról ismerték, azonnal megoperálták. Míg a Püspökvár a püspök bölcs előrelátása révén rendelkezett villanyárammal, a kórházban a higiénia legelemibb feltételei sem voltak, és petróleumlámpa mellett operáltak.
A püspök úr ajkáról egyetlen jajszó sem hangzott el, pedig az orvostanárok véleménye szerint a gyomor és belek szétroncsolása egyike a legnagyobb fájdalmaknak, és fájdalomcsillapítóval sem volt enyhíthető. Nagypénteken a püspök üres teán kívül semmit sem vett magához és már előző nap, nagycsütörtökön is böjtölt, így volt némi remény, hogy nem áll be komplikáció.
Nagyszombaton a püspök úr állapota kissé javult. Megáldozott. Győr város utcáin halottak között botorkálva, Zágon igazgató úrral kimentem a kórházba. Az alagsorban levő betegszobába nem volt szabad bemenni. Vilmos püspök nővére, aki öccse sebesülése óta állandóan vele maradt, kiüzent, hogy álljunk az ablak elé, a püspök úr meg akart áldani bennünket. Majd a püspök úr az iránt érdeklődött, vajon mindenki megmenekült-e a Püspökvárban? Igenlő válaszunkra csak ennyit szólt: ,,Köszönöm a jó Istennek, hogy elfogadta áldozatomat!''
Húsvétvasárnap már fogyott a remény, elhatalmasodó hashártyagyulladás jelei mutatkoztak. A püspök töredelmesen meggyónt, és fölvette a betegek szentségét. Délután sűrűsödtek fájdalmai, de szelleme tiszta maradt. Dr. Jung orvos, a nővére, Apor Gizella, Dr. Somogyi Antal plébános és a nővérek állták körül. Följegyezték utolsó szavait, amelyben a jó pásztor búcsúzott nyájától:
,,Még egyszer üdvözlöm papságomat. Legyenek hűek az Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsenek romjaiból fölépíteni szerencsétlen magyar hazánkat! Vezessék vissza az igaz útra szegény félrevezetett népünket!
Fölajánlom összes szenvedéseimet engesztelésül a saját bűneimért, de fölajánlom papjaimért, híveimért, az ország vezető embereiért és ellenségeimért. Kérem Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit elvakultságukban az Egyház ellen tesznek. Fölajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!
Istenem, Atyám, a te kezeidbe ajánlom testemet, Ielkemet! Jézus, Mária, Szent József legyetek énvelem most és halálom óráján! Jézus Szentséges Szíve, bízom benned!''
Húsvét ünnepének utolsó órái is leperegtek. 1945. április 2-án Győr püspöke hazaindult az örökkévalóságba. Halála híre a bombasújtott város sok polgárának személyes megrendülés volt. Halálával az a legenda is elmúlt, hogy a szovjet hadvezetés az egyházi személyeket és intézményeket védelemben vagy kíméletben kívánta részesíteni. A kórház orvosi kara, kedvesnővérei és személyzete a halott főpásztort kikísérte a kapuig. Ott papjai átvették a hordágyat, és vitték a Káptalandomb felé.
Egy másik szemtanú szerint:
,,Húsvét keddjén a városháza első emeleti sarokszobájának ablakán a láttamozott igazolványokra várva néztem ki a gyér forgalmú Baross-hídra. Hirtelen tűnt elő a meghökkentő menet. Letakart hordágyat hoztak a járdán a kórház felől. Nyomában levett kalappal, reverendás, piros cingulust viselő pap. Látásból ismerős: egyik Tisza-vidéki tanítóképző ide menekült igazgatója.
Egyszerre szembe velük az úttesten kozák lovasok tűntek föl. Vezetőjük tüstént fölfigyelt a közeledőkre, és a járdához léptetett. Hirtelen mozdulattal föllibbentette a hordágy takaróját és előtűnt Apor Vilmos arca.
A kozák megrendült a halállal való váratlan találkozás látványán. Ijedt mozdulattal kapta le és emelte mélyen a kengyel alá a sapkáját.
Apor Vilmos már két napja halott volt. Temetésére várni kellett. Felravatalozására a leégett fedélszékű Székesegyházban nem kerülhetett sor, ezért a Püspökvár gótikus kápolnájában, a Magyarok Nagyasszonya oltára előtt ravatalozták fel. Hogy majdan jobb időkben méltó nyugvóhelyét mégiscsak a székesegyház Héderváry-kápolnájában kapja meg, a gondolat már ekkor megszületett, úgyszintén, hogy ideiglenesen a karmeliták közeli templomának kriptájában kell pihennie.''
Dr. Weisz Andor törvényszéki bíró föl is ajánlotta erre a célra a maga számára előre megváltott sírfülkét. Koporsó híján azonban még várni kellett a temetésre. A temetkezési vállalatok nem működtek. A magas, vállas termetű főpap részére egyébként sem volt található megfelelő méretű koporsó. Csináltatni kellett, fiatal papok vállalták, hogy asztalost keresnek. Elsősorban egy újvárosi mester segítségére számíthattak a Rába másik partján, csakhogy a hidakat a menekülő németek felrobbantották. Végül is nem minden kockázat nélkül csónakon érkezett meg a koporsó.
Néptelen utcán 1945. április 4-én szerdán vonult le a menet a Káptalandombról a kármelitákhoz. A gyász a maga dísztelenségében minden pompánál megrendítőbben hatott. A szertartás egyszerűsége nem kevésbé. Pokorny Miklós apát-kanonok, káptalani helynök temette, tíz-tizenketten lehettek a menetben.
Mindez a maga egyszerűségében méltó volt Apor Vilmos egyszerűségéhez. Azok, akik e reggelen ártó szándékkal a templomba tévedtek, koporsóját megpillantva - bár fegyver volt a kezükben - ijedten távoztak. Sírfülkéje előtt mindnyájan átéreztük, hogy életében nem a politikus volt a legnagyobb, hanem a pap, a maga letörölhetetlen karakterével. Az a jó pap, aki minden pillanatban híveiért és paptestvéreiért ajánlja föl életét, értük imádkozik, értük mosolyog. Úgy érezzük a szomorúság ellenére, mintha az Úr Jézus arcát látnánk, hangját hallanánk: ,,Mit féltek? Bízzatok, legyőztem a világot!'' Minden dolgán a nagyság pecsétje tündökölt, bármit mondott, bármit tett, az Úr Jézus okossága, bátorsága, irgalma és jósága csillant meg. Éreztük, hogy mindnyájunk életéhez személyesen hozzátartozott. Vértanúnak tartottuk mi már akkor, ott a nyitott sírfülkénél: a segítés, a szeretet vértanújának. Azért a tisztaságért emelte föl a kezét, hallatta bátor szavát, állította oda sudár férfialakját, amelyet átélt, és sugárzott belőle a tiszták és igazak evangéliuma.''
1946 novemberében Papp Kálmán, az utód megyés püspök kinevezte azt a bíróságot, amely hivatva volt, Apor Vilmos volt győri püspök boldoggáavatási eljárását hivatalosan megkezdeni.
A vértanú püspök teste továbbra is a kármeliták kriptájában pihent. Már halálakor megszületett a terv, hogy a székesegyház Szent László kápolnája legyen végleges nyughelye. A háborúban elszegényedett papság és hívők óriási összeget, százhúszezer forintot adtak össze a holttestet őrző síremlék költségeinek fedezésére.
Papp Kálmán megyéspüspök a temetésről rendelkezett: ,,1948. november 23-án kedden délután 5 órakor és 24-én szerdán délelőtt 10 órakor az egyházmegye összes harangjai negyedórát szóljanak. Örömmel közlöm ennek kapcsán Ft. Papjaimmal és szeretett Híveimmel, hogy Vilmos püspök művészi síremléke a székesegyház Szent László kápolnájában elkészült. Hálásan köszönöm mindenkinek segítő hozzájárulását, s szeretettel hívom meg Ft. Papjaimat és Kedves Híveimet Vilmos Püspöknek folyó hó 24-én szerdán de. 10 órakor kezdődő ünnepélyes temetésére.
A temetési szertartás rendje: november 23-án kedden délután 5 órakor püspökünk holttestét ünnepélyes gyászszertartással a Püspökvár Dóczy-kápolnájába hozzuk. A ravatal körül az egyházmegye papsága egész éjjel vigíliát tart. November 24-én szerdán délelőtt 10 órakor átkísérjük a székesegyházba, ahol főpapi gyászmise és temetési szertartás után a Szent László-kápolnában felállított síremlékbe a feltámadásig nyugalomba helyezzük''.
Sok hívőt, papot, tisztelőt vártak a temetésre, Mindszenty József bíborossal az élén az egész magyar püspöki kar bejelentette részvételi szándékát. November 20-án azonban az Egyházmegyei Hatóság Papp Kálmán püspök aláírásával szűkszavú értesítést küldött szét: ,,Értesítem, hogy b.e. báró Apor Vilmos győri püspök úrnak november 23-ra és 24-re tervezett temetése elmarad.''
Az történt ugyanis, hogy november 20-án, szombaton este a belügyminisztérium képviselői és a politikai rendőrség ezredese, akik magukkal vitték a győri főispánt is, megjelentek a Püspökvárban, és átadták a püspöknek a polgármester határozatát, amelyben megtiltotta az exhumálást. Az átvitelt felfüggesztették és a püspököt kötelezték, hogy a meghívottakat értesítse a temetés elmaradásáról, mert ,,Apor Vilmos tervezett temetése sértené az ország külpolitikai érdekeit.''
Papp Kálmán erőteljes tiltakozása sem vezetett eredményre.
A belügyminisztérium szervei még azon éjjel tudatták a püspökkel és plébánosokkal, hogy a temetés elmarad. ,,Az akkor már teljesen kommunista kézen lévő belügyi hatóságok - a betiltás miatt felháborodott hívek tüntető akciójától való félelmükben - az átvitel, illetve a temetés tervezett napjára rendkívüli rendszabályokat léptettek életbe. Kétszáz fővel megerősítették a győri rendőrséget és mozgósították a tűzoltóságot. Egész éjjel titkosrendőrök állták körül a kármeliták templomát, és lovasrendőrök járőröztek a belvárosban, nehogy a fekete reakció ellopja a holttestet. A kármeliták temploma és a székesegyház felé vezető utakat barikádokkal zárták el. A két templomot összekötő utcára pedig munkásokat rendeltek ki, hogy törjék föl a kövezetet. A barikádokon kívül rekedt győriek részint gúnyos megjegyzésekkel, részint keserű mosollyal nyugtázták az útjavításnak álcázott szándékot.''
Ugyanilyen durva és nevetséges eszközökkel akadályozták meg, hogy a vidék népe részt vehessen az esetleges Apor-tisztelgésen. A rendőrség aznap igazoltatott mindenkit, aki vonaton, autóval, kerékpáron, gyalogosan vagy csónakkal Győr felé közeledett. Csak az léphetett a város területére, aki igazolni tudta, hogy ott a munkahelye. A politikai rendőrség még a síremlék fényképének és a halotti emlékképnek a kinyomtatását is megtiltotta.
A tilalom ellenére bensőséges Apor-kultusz alakult ki. Sokan látogatták a sírját, és imádkoztak hozzá még üres szarkofágja előtt is. Emlékét az emigráció őrizte és vitte tovább: gyűjtötte élete és halála adatait. Megemlékezéseket tartottak Bécsben, Kölnben, Rómában. Publikációk jelentek meg, megemlékeztek halálának évfordulóiról.
A magyar és európai közvélemény nyomására az Apor-temetés ügye ismét előtérbe került, és elodázhatatlan lett. Az Állami Egyházügyi Hivatal azonban még mindig csak csendes temetést engedélyezett. Így Apor Vilmos második temetése a székesegyházi szarkofágba 1986. május 23-án - néhány idős kanonok jelenlétében - dísztelenebb és szegényesebb volt, mint az első.
Hosszú várakozás után Apor Vilmos vértanú püspököt II. János Pál pápa 1997. november 9-én a boldogok sorába iktatta.
Lélekben készüljünk Vértanú Székely Boldogunk fogadására...