Közelebbről középiskolás koromban ismertem meg az atyát. Ministránsai közül néhányan több éven át igyekeztünk naponta részt venni a reggeli szentmiséjén, sokszor csak a szolgálat után mentünk az iskolába.  Én is szívesen hallgattam a felemelő beszédeit, igazán felnéztem rá.

Sokszor elbeszélgettünk, néha a szobájában is meglátogathattam. Gyermeki ésszel csak csodálkoztam, hogy lehet TV nélkül élni? Később értettem meg, hogy ferences lelkülettel arról is lemondott. A rádióját hallgatta, a könyveit bújta, a rózsafüzérét morzsolgatta. Emlékszem egyik alkalommal, amikor meglátogattam, szónoklattan volt az asztalán. Naponta olasz nyelven olvasta a  szentek életét, így gyakorolta a nyelvet. Az olvasottakat a reggeli szentmiséken a bevezető gondolatban mindig megosztotta velünk. Úgy tudom még a kínai nyelv iránt is érdeklődött. Sokan látogatták, papok közül is, az egykori tanítványai. Még prédikációkkal is segítette őket.

A kezdő ministránsoknak a sekrestyében előre (magunkban) el kellett olvassuk az olvasmányokat, felelősség tudatot ébresztet bennünk. Lehetőséget adott és így a féltett harmóniumon is órákat gyakorolhattam.

Ministránsainak olvasásra könyveket kölcsönzött. Ünnepekkor kis jelképes ajándékokról sem feledkezett meg: szentképek, könyvek, néha édességek. Tőle kaptam életem első rózsafüzérét is. Meg is kellett dolgoznom érte, csak akkor kaphattam, ha már el tudtam mondani az imádság titkait.  Ma is őrzöm ezt a fekete olvasót. Sajnos ma már nem hordhatom a zsebemben, mert már annyira meggyengültek a szemek, féltem nehogy elveszítsem. Évekig bárhol jártam, mindig velem volt, még diákkori kedvesemmel is sokszor ezt morzsolgatva mondtuk el a napi tizedünket.

Lelki vezetőm volt, szükség esetén még Kolozsvárról is hazajöttem a szentgyónást nála elvégezni. Érdekes, a hívek közül sokan érdeklődtek, szeretnék-e pap lenni, teológiára menni. Az atya jól ismert, ő ezt sosem kérdezte tőlem. Amikor megtudta, hogy felvettek a mérnöki egyetemre, csak átölelt és szívből gratulált.

Még volt egy hasonló emlékezetes ölelése: amikor szavaltam, köszöntöttem az aranymiséjén.

Amikor a kommunista időszakban besoroztak, egy szép napon kiült velem a szomszédos parkban az egyik padra és „felkészítőt” is tartott a katonai életre. Számomra nehézség volt, hogy a katonáéknál étkezéskor miként imádkozzak? Azt mondta, ne viselkedjek kihívóan, a számban a nyelvemmel is rajzolhatok keresztet, végül is a szándék a fontos. Az ő életéről, megpróbáltatásairól keveset beszélt, csak néhány esetet mondott el, azokból is sugárzott a felebaráti szeretet. Majd a katonaság ideje alatt többször is írt bátorító sorokat.

Egy másik érdekesség: Naponta szoktam olvasni a kicsengetésemkor kapott, imádságokat, idézeteket tartalmazó „Útitárs”-at. A tőle kapott szentképen a következő szentírási idézet van rajta: „Ha majd fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok (Jn 12,32). Utólag fedeztem fel, hogy az említett könyvben ezt a szakaszt éppen a halála előestéjénél olvashatjuk.

A 89-es fordulat után évekkel később, talán az atya emlékét is ápolva, még a teológiai államvizsga dolgozatomat is a rózsafüzérről írtam. A tavaly óta  egy újabb rózsafüzér lépett be az életembe. Az atya egykori házvezetőnőjétől, Vajda Krisztina nénitől kaptam egy szintén fekete olvasót, amelyet az atya használt. Még az atya idejében az egyik szemnél elszakadt, de az atya megjavította, ma is jól látszik rajta a keze munkája. Ezt is szinte ereklyeként őrzöm.

Utolsó találkozásunk is emlékezetes maradt. Hétvégére hazajöttem az egyetemről, ekkor ő már sokat gyengélkedett. Ezért halála előtt 4 nappal, március 26-án, vasárnap már nem látogathattam meg. Bántott, nem találkozhattam vele. Másnap reggel a vonatfüttyre ébredtem, pedig nem volt szándékomban lekésni a vonatot. Délelőtt újra arra jártam, és akkor az atya fogadott, röviden elbeszélgettünk. Akkor még nem gondoltam, hogy ez egyben a búcsúzás is volt. Csütörtökön Kolozsváron tudtam meg, a ferenceseknél a szentmisén hallottam, hogy aznap itt hagyott bennünket. Istennek hála sikerült elmennem a temetésére. A szokatlanul sok papot látva csak megerősödött bennem a tudat, hogy egy székely óriást veszítettünk el.

Utólag nagyon sajnálom, hogy technikai okok miatt is az életéről és az általam nagyon kedvelt Márton Áron témában nem tudtam hanganyagot készíteni vele.