Mindszenty József beszéde Győrött, az Ipartestület-terén a székesegyházi Mária-kép könnyezésének 250. évfordulóján (1947. március 25.)

Krisztusban Kedves Véreim!

Kisasszonykor a csonka ország keleti szögletében, Máriapócson 240.000 főnyi zarándokkal ünnepeltük az ottani Mária-kegykép könnyezésének 250- ik évfordulóját; ma az Írországból átmenekített Mária-kegykép könnyezésének ugyancsak két és félszázados fordulóját üljük, itt a nyugati szélen.

A XVII. század végén, tehát magyar földön itt is, ott is megindultak Mária édesanyánk drága könnyei, bepermetezték a magyar földet, és a rendkívüliség erejével megrázták a magyar szíveket. És ezek a könnyek a tudat küszöbe fölé emelték a magyar népben azt az általános gondolatot, hogy a másfél évszázados török megszállás alatt vérvölggyé vált Magyarország kísérőleg és folytatólag a könnyek völgyévé, siralomvölggyé változott. Kiritkult, elnyomorodott az ország, fagyökereken, erdei vad gyümölcsökön, rongyokba csavarva éltek eleink, és fakadozott a pestis, a döghalál, amely egész falvakat, vidékeket kivitt az élők világából a holtak városába, a temetőbe. De voltaképp temettek ahol értek, tízével, százával.

A munkálatlan kenyértermő földek is temetőkké váltak. És akkor szőtték meg magyar szívek sajgásából, könnyéből a későbbi éneket, amelynek alaphangja nagyon régi:

Sírj, Nagyasszony, sírj Te is velünk, Vigasztald és mentsd meg nemzetünk!

Egy távoli, szintén véres-könnyes földről hozták ide a másik Máriaképet, amely nem másutt, itt magyar földön sírta el két nemzet fájdalmát, keserű könnyeit.

A nagy évfordulót ti, Győriek lélekjárássá tettétek, Mária könnyeire tekintve sirattátok meg bűneiteket, és mint már-már kallódó juhok, a sertésvályúig lebukott tékozló fiúval mondjátok: „Fölkelek és Atyámhoz megyek!”

A nehéz időkkel, a háborúval járó rozsda, moly és tolvaj sok mindent leaggatott rólunk. Két nemzedék tőkéje elveszett. Fakadoznak a ragályokis, amelyek lelki értékeket emésztenek és visznek. És mi a jerikói úton, amely sebeket és kifosztást hozott, kitárjuk szívünket, lelkünket az irgalmas szamaritánusnak és az irgalmasság szent Anyjának. A világ és fiai, a világ és eszméi kifosztani tudnak, de sem olajuk, sem irgalmuk, sem tudományuk a gyógyításhoz nincsen.

Az emberi szívekre egy évtizeden keresztül – az Evangélium félretolásával, elnémításával – a gyűlölet zuhatagával rárakódott jégpáncélt a ráfagyasztó tényezők leolvasztani nem tudják.

A jégolvasztáshoz felülről jövő napsugár kell azokból az örök igazságokból, amelyek nem mások, mint a teremtő, megváltó, megszentelő Isten, a halhatatlan lélek, a nagy felelősség minden gondolatért, tettért, mulasztásért.

Az édesanyai szeretet: a boldogságos Szűzből és a földi édesanyából; és a kettőt áthidaló, mindkettő lelkiségéből mintázott Anyaszentegyházból.

Ahol az édesanya jelentkezik, ott elhúzódik az ember-fenevad, és jelentkezik a testvér, a szeretet, a jóság. És jelentkezik a család és családiasság. Ez a hét, felülről jött fénysugár olvaszt jeget, gyűlöletet, - és újítja meg a föld színét.

Ha elnézem a könnyező máriapócsi és győri Mária-képet, az édesanyai könnyek a gyermeket öntözik meg legelőször. És ki az közülünk, legyen gyenge nő, kemény férfi, munkás, iparos, kereskedő, földműves, vagy szellemileg képzett, aki áldóan ne emlékeznék a testileg tán rég porladó édesanyára, aki éjjel varrott, nappal mosott, jaj, de keservesen tartott; aki fürösztött minket fateknőben, de fürösztött és nevelt könnyeiben is.

És ha mindenkor könnyes anyák neveltek gyermekeket, ma titkon bővebben peregnek az édesanyai könnyek, mert a gyermek felé kezek nyúlnak, és a kezek nem Jézus kezei, nem az Egyház karjai, hanem avatatlanok, nevelésre nem termettek karmai.

Mindannyian megnyugodtunk már abban, hogy a gyermekek vékonyabb anyagi örökséget kapnak utánunk, mint amit szüleik kaptak. De azt a szent kötelességet érezzük, hogy biztosítsuk a már élőknek és az ezután érkezőknek lelkiekben mindazt, amit mi kaptunk egykoron, a felülről jövő hét fénysugarat: Istent, önnön lelkét, a hívő édesanyát, édesapát, az égi édesanyát, az evangéliummal és két kőtáblával tanító egyházat és embertestvért, a hitoktatáson keresztül. Akik mindezt nem akarják, azok nem a szabadsággal, de ártó szándékkal kúsznak a bölcsők és az iskolapadok felé, és a fénysugarat el akarják rabolni a gyermektől.

Az iskolába lépő gyermek, sőt a megfogamzás pillanatában a magzat éppoly emberi személy – személyi és emberi elidegeníthetetlen jogokkal – mint aminők mi vagyunk. Ezeknek a jogoknak elseje: a jog Istenhez, az örök szépség, jóság, igazság kútforrásához, és a kinyilatkoztatott erkölcsi törvény megismeréséhez.

Az Egyház a keresztség jogán a gyermek oldalán állva nem szűnik meg hirdetni soha: a vallástalan, vagy kényszerített szülőnek és államnak nincs joga a gyermeket megfosztani eleve semmis intézkedésekkel annak a lehetőségétől, hogy amit az otthoni vallástalanság mellett nem kaphat meg, az iskolában Istent megismerje, megszeresse, neki szolgáljon és üdvözüljön, hogy a vallással és erkölccsel felvértezve lépjen ki az életbe, különösen akkor, midőn – divatos költőt, Ady-t idézve – : „Nagy a csúfság idelenn.”

A nyugati államokban a romlás láttára mindenütt erősítik a hitoktatást.

Magyarország felett Szent Pál méltatlankodó szavai tolulnak ajkunkra: Eszeveszett galaták, valaki valamivel megigézett titeket, hogy engedelmeskedjen az igazságnak.

Itt még inkább fel akarják húzni a zsilipeket, hogy a csatorna-öntvény, az iszap, a szennyvíz elöntsön mindent.

Az ösztönök forró leheletéhez még tűzhányók és fújtatók hevét, tüzét adják. Sivataggá akarják tenni az országot, amelyben aztán szellem, lélek, áhítat nem lenne többé. Mert jegyezzék meg: erkölcsöt, kultúrát Isten, Egyház és kegyelem nélkül nem fakasztanak; és jó néhány régebbi kísérlet már rájött arra, hogy a világi, az állami erkölcstan az iskola és nevelés farsangja.

Csak arra jó, hogy kiszorítsa a hittant ezeréves jogából, és az ifjúságot besegítse a gengszterek, öngyilkosok, a fegyencek világába.

Szent István országát pedig börtön-Magyarországgá, gyalázatországgá tegye. Ugyanez a kéz, amely szűkebbre szabja a hittanórák ajtaját, sarkig kitárja a javítóintézetek, fogdák és fegyházak kapuit.

A lepecsételt hittankönyvek mihamar majd elburjánzó fiatal akasztófavirágokról beszélnek.

Vallásszabadságot ígérni és a vallástalanság műveit intézményesíteni, ez a képmutatás tobzódása.

/Az írek szabadságharcából feltűnik egy kép előttünk. Az urna felé támolyog az ír férfi; mást mond a szíve, mást a kenyeret, földet elvevő erőszak. És már-már a kényszer szavára hajlik, úgy nyitja meg ajkát. És akkor rákiált az ír édesanya: „Fiam, emlékezz meg az ír szabadságról, hazádról és őseid hitéről!”/

Ti tudjátok, hogy az Egyház kétezer éven át sok vihart látott; a nagy fa leveleit, ágait megtéphetik, de túléli a múló viharokat: a pokol kapui nem vesznek erőt rajta!

Édesanyai könnyekMindszenty József beszéde Győrött, az Ipartestület-terén a székesegyházi Mária-kép könnyezésének 250. évfordulóján (1947. március 25.)