Kedves Testvéreim! Mindezeket a bajokat, amelyek az emberiséget sújtják a föltámadt Krisztus sebein keresztül a reménykedés szemeivel nézhetjük. Amikor föltámadt, az Úr nem szüntette meg a szenvedést és a gonoszt a világban, hanem legyőzte őket kegyelmének túláradása által. Véget vetett a gonosz uralmának, s helyébe a Szeretet mindenek feletti uralmát tette.
Krisztus föltámadt, béke veletek! Ma a nagy misztériumot, hitünk és keresztény reménységünk alapját ünnepeljük: a názáreti Jézust, a keresztrefeszítettet, aki harmadnapon föltámadt a halálból, az Írások szerint. Az örömhírt, amit az angyalok anak a hétnek első napján hajnalban Mária Magdolnának meg a sír köré gyűlt asszonyoknak hírül adtak, ma újra nagy megindultsággall hallgatjuk: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, föltámadott!” (Lk 24,5-6) Nem nehéz elképzelnünk, vajon milyen érzések keveredtek ezekben az asszonyokban abban a pillanatban: a hitetlenkedés és a megrökönyödés érzése, egy túlságosan váratlan történés miatt. A sír azonban nyitva volt: a test pedig nem volt ott többé. Péter és János, akiket értesítettek az asszonyok, odafutottak a sírhoz és megállapították, hogy valóban igazuk volt. Az apostoloknak Jézusba, a várva várt Messiásba vetett hite, a legkeményebb próbát állotta ki a kereszt botránya miatt. Letartóztatása, elítélése és halála idején szétszóródtak, és most újra együtt vannak, döbbenten és zavartan. Bizonyosságra szomjazó kétkedéseik közepette azonban maga a Feltámadott jött velük szemben. Nem álom volt ez a találkozás, sem illúzió, vagy szubjektív képzelődés; valódi tapasztalat, akkor is, ha váratlanul és éppen ezért különösen megérintő volt. „Eljött Jézus, megállt közöttük, és ezt mondta: Béke veletek!” (Jn 20, 19)
„Eljött Jézus, megállt közöttük, és ezt mondta: Béke veletek!” E szavakra a lelkükben az akkorra szinte már kialudt hit újra lánga lobbant. Az apostolok elmondták Tamásnak, aki ezen az első rendkívüli találkozáson nem volt ott. Igen, az Úr beteljesítette mindazt, amit előre megmondott. Valóban föltámadt és mi láttuk és megérintettük! Tamás azonban kétkedő és tétova maradt. Amikor azután másodszor is eljött Jézus, nyolc nappal később az utolsó vacsora termébe, ezt mondta neki: „Tedd ide ujjadat, és nézd a kezeimet; nyújtsd ki a kezedet és helyezd oldalamba; és légy hitetlen, hanem hívő! Az apostol válasza egy megrendült hitvallás volt: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,27-28)
„Én Uram, én Istenem!” Újítsuk meg mi is hitvallásunkat Tamás szavaival! Ebben az évben szándékosan e szavait választottam húsvéti jókívánságul, mivel a mai emberiség azt kívánja meg a keresztényektől, hogy újból tegyenek tanúságot Krisztus feltámadásáról; hiszen szüksége van arra, hogy találkozzék vele, és hogy megismerje, mint igaz Istent és igaz Embert. Ha ebben az apostolban összehasonlítjuk a kétségeit és bizonytalanságait annyi ma élő keresztény emberével, számtalan kortársunk félelmeit és csalódásait, akkor újjászerzett meggyőződéssel most vele együtt fedezhetjük fel a meghalt és feltámadt Krisztusba vetett hitünket. Ez a hit, amelyet a századok során az apostolok utódai folyamatosan adtak át nekünk, mivel a föltámadt Úr nem hal meg soha többé. Ő az Egyházban él és szilárdan vezeti azt az üdvösség örök tervének beteljesedése felé.
Mindannyiunkat megkísérthet Tamás hitetlensége. A fájdalom, a gonoszság, az igazságtalanság, a halál, különösen akkor, amikor ártatlanokat sújt, például a háború, a terrorizmus, az éhhalál gyermekáldozatait, talán nem teszi-e ki mindezek kemény próbának a hitünket? Képtelenségnek tűnik, mégis Tamás hitetlensége épp ezekben a helyzetekben segíthet bennünket és lehet értékessé a számunkra: mivel segít minket megtisztulnunk minden hamis Isten-képtől, és elvezet minket ahhoz, hogy fölfedezzük a hiteles arcát. Egy olyan Isten arcát, aki Krisztusban a megsebzett emberiség sebeit hordozta. Tamás megkapta az Úrtól, és azután maga is továbbadta az Egyháznak a Jézus szenvedése és halála által próbára tett, és a vele, a Föltámadottal való találkozás által megerősített hit ajándékát. Olyan hit ez, amely szinte elhalt már, de újjászületett a Krisztus sebhelyeivel való találkozásban, amelyeket a Föltámadott nem rejtett el, hanem felfedte őket, és továbbra is folyamatosan rájuk mutat minden egyes ember fájdalmai és szenvedésései között. „Sebei által gyógyultatok meg” (1Pt 2,24), ezzel az üzenettel fordult Péter az első megtérőkhöz.
Ezek a sebek, amelyek Tamás számára előbb a hit akadályát jelentették, mivel Jézus nyilvánvaló bukásának jelei, ugyanezek a sebek a Föltámadottal való találkozás során a győzedelmes szeretet bizonyítékaivá váltak. Ezek a sebek, amelyeket Krisztus az irántunk való szeretettel kapcsolt össze, segítenek megérteni, kicsoda az Isten, és magunk is megismételjük: „Én Uram, én Istenem”. Csak egy olyan Isten, aki annyira szeret minket, hogy magára veszi sebeinket és fájdalmainkat, különösképpen az ártatlanokét, az méltó arra, hogy higgyünk benne.
Mennyi sebe, mennyi fájdalma van a világnak! A benne végbemenő természeti katasztrófák és tragédiák számtalan emberi áldozatot szednek és hatalmas anyagi kárt okoznak. Gondolok itt a nemrég Madagaszkáron, a Salamon szigeteken, Latin Amerikában és a világ más területein történtekre. Azután az éhínség csapására, a gyógyíthatatlan betegségekre gondolok, és a terrorizmusra, a túszejtésekre, az erőszak számtalan formájára, - amelyeket az elkövetők időnként a vallással igazolnak. Mindebből azonban az látszik, hogy megvetik az életet, sértik az emberi jogokat, és gátlástalanul kihasználják az egyént. Együttérzéssel gondolok az Afrika számos területén élők helyzetére: Darfurban és a környező országokban, ahol katasztrófák sorozata zajlik, de sajnos a humanitárius segítségnyújtás ezt nem kezeli a helyzetnek megfelelő súllyal. Kinsaszára, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, az elmúlt hetek összecsapásaira és fosztogatásaira, amelyek veszélybe sodorják a kongói demokrácia kialakulásának folyamatát és az ország újjáépítését. Az összecsapások kiújulására Szomáliában, amely ismét nehezen elérhető távolságba helyezi a béke lehetőségét, és tovább rontja a krízisben lévő térség helyzetét, különösen a kitelepítések és a fegyverkereskedelem miatt. Mély válság szorításában van Zimbabwe, amiről az ottani püspökök nemrég azt nyilatkozták, hogy az egyetlen remény a megoldásra az imádság és a közjó érdekében vállalt közös elköteleződés. Kiengesztelődésre és békére vágyik Kelet-Timor népe is, ahol nemsokára (véget ér a jelenlegi kormány megbízatása és) választások lesznek. Békére van szüksége Srí Lankának is, ahol csak alapos tárgyalásokkal lehet véget vetni a konfliktusnak, amelytől az ország vérzik, és Afganisztánnak is, ahol növekszik a békétlenség és a kiegyensúlyozatlanság. Közel-Keleten ugyan reményt keltő az izraeli és a palesztin hatóságok közt zajló párbeszéd, Irakból azonban semmi jó hír nem érkezik, csak a folyamatos vérontásról, s a lakosság meneküléséről hallunk. Libanonban a jelenlegi politikai helyzet veszélyezteti azt a szerepet, amelyet ez az ország a Közel-Keleten betölt, és vészterhes jövőt jósol neki. Végül pedig nem feledkezhetem meg mindazokról a nehézségekről, amelyekkel a helyi keresztény közösségeknek nap mint nap szembe kell néznie, és a keresztények kivonulásáról sem arról a megszentelt Földről, amely a mi hitünk bölcsője. Ezeket a népeket újból szeretném biztosítani arról, hogy lélekben közel vagyok hozzájuk.
Kedves Testvéreim! Mindezeket a bajokat, amelyek az emberiséget sújtják a föltámadt Krisztus sebein keresztül a reménykedés szemeivel nézhetjük. Amikor föltámadt, az Úr nem szüntette meg a szenvedést és a gonoszt a világban, hanem legyőzte őket kegyelmének túláradása által. Véget vetett a gonosz uralmának, s helyébe a Szeretet mindenek feletti uralmát tette. A Szeretetet hagyta nekünk, amely nem fél a haláltól, s amely a békére és a boldogságra vezető út. „Ahogy én szerettelek titeket, - mondta halála előtt apostolainak, - úgy szeressétek ti is egymást!” (Jn 13,34)
Testvéreim a hitben, akik a föld minden részéről hallgattok engem! Krisztus föltámadt, és közöttünk él, ő a reménye egy jobb jövőnek! Míg Tamással ismételjük: „Én Uram, én Istenem!” visszhangozzék a szívünkben az Úr édes és kötelességre is intő szava: „Ha valaki nekem akar szolgálni, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám. Ha valaki nekem szolgál, azt megdicsőíti az Atya” (Jn 12,26). Nekünk is, vele egyesülve készeknek kell lennünk arra, hogy odaadjuk életünket testvéreinknek (vö. 1Jn 3,16), így válunk a béke apostolaivá, egy olyan öröm hírnökeivé, amely nem fél a fájdalomtól, a föltámadás örömének hírnökeivé. Mária, a föltámadt Krisztus édesanyjának közbenjárására adja meg nekünk az Úr ezt a húsvéti ajándékot! Boldog húsvétot kívánok mindenkinek!
Fordította: Pákozdi István
