Advent első vasárnapjával új egyházi évet kezdünk. Ebben a most megkezdett liturgikus időszakban visszaemlékezünk az Ó-szövetség hosszú várakozására, előre tekintünk Jézus második eljövetelére, és készülünk az idei karácsony megünneplésére.
Tulajdonképpen a liturgiában emlékezni annyit jelent, mint megújítani, feleleveníteni, újra átélni egy eseményt. Ebben a várakozásban és újra átélésben többek között az Ó-szövetség evangélistája, Izajás próféta segít nekünk. A mai első olvasmány szerzője a vágyakozás nagy tanítója. Ebben az időszakban szívesen énekeljük az ő sóvárgó imáját, amelyet Krisztus születése előtt 700 évvel irt: „Harmatozzatok egek onnan felülről, és ti felhők, hullassatok győzelmet. Nyíljék meg a föld és teremjen üdvösséget, és sarjadjon vele szabadulás is.” Iz 45,8 A próféta még csak vágyott a szabadulásra, a megváltásra. Olyan történelmi időszakban élt, amikor Izrael fénykora hanyatlóban volt, amit a nép úgy élt meg, hogy Istenük elhagyta őket. Isten embereként igyekezett bátorságot és reményt önteni honfitársaiba. Hittel mondta ki önmaga és mások számára is: „Te elébe sietsz annak, aki igazsághoz szabja tetteit, és aki útjaidon járva rád emlékezik.”
Milyen nagy kegyelem, hogy Isten Fiának megtestesülésével ez már megtörtént valóság. Isten Jézus Krisztusban elénk sietett. Adventben erre a TÖRTÉNELMI Úr - jövetre emlékezünk – valamint az Ó-szövetség nagy várakozóira, hogy megfelelő lelkületet sajátítsunk el. Most ezzel a vágyakozással azonosul. Elismerjük és belátjuk, hogy mi magunk is, megváltásra szorulunk. Az évenként visszatérő liturgikus advent, élő emlékműve a történeti Úrjövetnek. Viszont ez a liturgikus időszak nem egy csupasz, hideg emlékmű, hanem segíteni akar bennünket abban, hogy részünk legyen a KEGYELMI ÚR – JÖVETBEN – ez egy másik fontos adventi jellegzetesség. Ez a hivő lélek folytonos ébersége, várakozása Krisztus lelki eljövetelére. Ugyanis keresztségünktől fogva Krisztus már bennünk él, lakást vett a lelkünkben – viszont ez főleg bűneink következtében még nem teljes, nem tökéletes – ezért sóvárognunk kell a teljesebb, tökéletesebb Krisztussal való kapcsolatra. Vágyakoznunk kell, magatartásunkkal, tetteinkkel segítenünk kell, hogy egyre teljesebben megszülethessen bennünk.
Erről a lelkületről szól a második olvasmányban Szent Pál apostol: „Krisztusban gazdagok lettetek minden tanításban és ismeretben. A Krisztus melletti tanúságtétel is megszilárdult köztetek. Így semmi kegyelmet nem nélkülöztök, amíg urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok.” Innen lépünk át az advent harmadik jellemvonásához az ESZKATALOGIKUS Úrjövethez – vagyis Krisztus második, világvégi eljöveteléhez. Ez adventnek jövőbe mutató sajátossága.
Erre figyelmeztet a felolvasott evangéliumi részlet: „Legyetek éberek. Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura… Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!” Krisztus eljött már, de visszavárjuk. Beteljesedett a várakozás, mégis állandó várakozásban élünk. Üdvösségünket még láthatatlanul, és ezer veszély között hordozzuk magunkban. Reményben élünk. Krisztus a világ végén mér nem gyermekként, nem halandó testben jön el, hanem hatalommal és dicsőségben.
Mindezek fényében azt látjuk, hogy advent sajátossága, sajátos lelkületet és sajátos keresztény magatartást kér tőlünk. Tudatában kell lennünk saját gyengeségünknek, tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy mennyire rászorulunk a megváltásra. Bűnös voltunkat Isten irgalmas kezébe kell helyeznünk – hagynunk kell, hogy Isten személyes Szabadítónkká, Megváltónkká legyen. Figyelmes, éber várakozással észre kell vennünk, azt, hogy életünknek milyen területeit tartogatjuk fel kizárólag önmagunk számára – melyek életünk elzárt kis szobácskái, ahová Krisztust nem akarjuk beengedni. Tervezzünk, gondolkodjunk, imádkozzunk, hogy az advent folyamán az Úr Jézust teljesen tudjuk beengedni az életünk árnyoldalaiba is, hogy ránk ragyogjon az ő fényessége – amely elvezet oda, hogy átértékelődjön az életünk. Bárcsak ilyen lélekkel, lelkülettel érkeznénk el adventi zarándok-utunk végén a Karácsony örök öröméhez.
