Krisztus királyságának liturgikus ünneplése viszonylag új keletű. XI. Piusz pápa rendelte el a megemlékezést 1925-ben. Maga a gondolat azonban nagyon régi, az első keresztény közösségek idejére vezethető vissza. A filippiekhez írt levélben idézett himnusz a feltámadás révén dicsőségbe emelt Krisztus méltóságát a királykoronázás jellegzetes mozzanataival írja le.
A fölmagasztalás megfelel a trónra ültetésnek: a minden nyelv megvallja a koronázáshoz kötött ünnepi üdvözlésnek, a térdek meghajlása pedig a hivatalos hódolatnak (Fil 2,6-11). Amikor az első keresztények a megdicsőült Jézust Uruknak szólítják és hittel vallják, hogy ő az Úr, a kifejezés mögött az uralkodói méltóság nyer hangsúlyt (Úr = Küriosz). Az evangéliumok is érzékeltetik, hogy a Jézus keresztjére rakott felirat: ő a zsidók királya, bár eredeti szándéka szerint az elítélés okát jelzi, mégis komoly igazságot fejez ki a hívő szemlélő számára.
Természetesen a király címet nem használhatták megszorítások, illetve kiegészítő értelmezések nélkül, hiszen Jézus a maga küldetését – ellentétben a föld királyaival, zsarnokaival – a szolgálatban éli meg és juttatja kifejezésre (Mk 10,41-45). Jézus uralkodói mivoltának sajátossága, „különbözősége" Szent János evangéliumában nyer összefoglaló kifejtést, amikor a Megváltó Pilátus előtt állva, királyságáról vall: „Az én országom nem e világból való..." (Jn 18,36 kk).
Az első keresztények, amikor felismerik a názáreti Jézus föltámadásában és működésében az ő Messiás mivoltát, ezzel már tanúságot tesznek az ószövetségi várakozások fényében az ő királyságáról, hiszen a Messiás, a „Fölkent" szó éppen erre utal. Mindenesetre azt látnunk kell, hogy Jézus szuverén módon értelmezi küldetését. A politikai és hatalmi hangsúly helyett az emberek megváltoztatása, Istenhez vezetése a fő célja. Az e világi típusú országszervezés helyett a lélek, a szív útját irányítja Isten felé. Népet gyűjt Istennek, az elveszett után megy, felkínálja Isten uralmát, a megtérés lehetőségét, de nem e világi, uralkodói módszerekkel, nem kényszerítő parancsszóval, hanem az üdvösség meghirdetésével. Ez nem e világ stílusa, amely hozzászokott a hatalmi szóhoz és általában az erősebb jogát ismeri el. Így Krisztus királysága és egyáltalában műve, az általa adott üdvösség, emberi mércével mérve, mindig magában hordoz valami bizonytalansági tényezőt, amit csak a hit múlhat felül. Hányszor szeretnénk, hogy Isten valamilyen módon megmutassa hatalmát, erejét! Bizony nemegyszer gondolunk arra, hogy Krisztus erővel nyilvánítsa ki igazát, amikor szembesülünk a hívő lét megaláztatásaival. Ilyenkor nem Megváltónk hagy el minket, nem Isten „rejti el arcát" előlünk, hanem mi gondolkodunk túlságosan is e világ kategóriái szerint. Éppen ilyenkor jó arra figyelnünk, hogy ez az idő átmeneti, Krisztus számol második eljövetelével, királysága, igazsága nagy kinyilvánulásával a végső ítéleten.
De addig is kell, hogy hitünk töretlenül kapcsoljon minket Jézus már – természetfölötti síkon – örökre megpecsételt uralmához.
Erre szolgál a mai ünnep szentleckéje, melyben Szent Pál egy őskeresztény himnuszt idéz a kolosszei hívek bátorítására. A himnusz az első strófában Krisztus teremtésben való részvételét magasztalja: minden benne, általa és érte lett teremtve, az egész világ benne létezik. A második versszak a megváltás rendjében fejti ki Jézus egyedülvaló jelentőségét azzal, hogy rámutat: mindent visszavezetett az Atyához, egyetemes békességet szerezve. Ez a szemlélés majdnem misztikus magasságokba emelkedve szól Jézus uralmának titkáról. Itt a szív eltávolodik az élet zavargó forgatagából, hogy Megváltónk kozmikus valóságát csodálja. Olyan ez, mint amikor az ember a viharos tenger hatalmas mozgása, hullámai mögött rásejt az alatta lévő döbbenetes víztömeg fönséges nyugalmára. Hasonlót érez az ember, amikor a világmindenség végtelen nagyságára rásejt, amikor az ismeretterjesztő bemutatások emberi, gyarló kutatóeszközeit látja a végtelennek tűnő távolságok hatalmas méreteihez viszonyítva. Igaz, ez nem mindennapi adottság számunkra, mégis a valóság súlyát hordozza. Így Krisztus kozmikus nagysága is a valóság értelmezéséhez tartozik. Ha pedig túlságosan nehéz elszakadnunk e világi létünk mindennapi gondjaitól, a Jelenések könyve szokatlan és gazdag képanyagával vezet minket arra a szemléletre, hogy történelmünk háborgó tengere mögött Jézus Krisztus vezeti a világot a beteljesedés felé: Ő a Bárány, aki méltó arra, hogy a történelmi sorsok rejtett könyvének pecsétjeit föltörje (Jel 5,5).
A mai evangélium is a kettős optikával láttatja Krisztus királyi uralmát. Egyrészt a kereszten vergődő, a halállal szembenéző Jézust mutatja, akinek műve emberileg kudarcra ítéltetett, gúnyolódás tárgya. Másrészt ez a Jézus a jövendő teljhatalmú letéteményeseként mondhatja a megtérő latornak: „Még ma velem leszel a paradicsomban". Nagy a kísértés, hogy életünket csak a megélt pillanatok első benyomásai szerint értelmezzük. Van mélyebb látásmód is, amelyre a hit segít és amely képes megragadni a felszín mögötti lényeget.
Ez a látásmód segít annak felismerésében, hogy Krisztus, mint a mindenség királya, egyéni sorsunkat is irányítja, vezeti, mégpedig személyes odafigyeléssel, hiszen ő a Jó Pásztor, aki „ismeri juhait, nevükön szólítja őket és kivezeti mindegyiket" (vö.: Jn 10,34).
Gaál Endre,
ujember.katolikus.hu
