Assisi szent Ferenc ünnepének előestéjén emlékezünk meg az ő haláláról.
Tranzitusnak hívjuk ezt az ünnepet (átmenet). Az ünnep egyik
legjellemzőbb énekének első két sora: „Dicsőült szent Ferenc, Krisztus jó szolgája.
Krisztusra Emlékeztet
A kereszt mindennapi életűnk tudatos, vagy éppen véletlenszerű tartozéka. Ott van a szobánk fa-lán, íróasztalunkon, néha szeműnkbe ötlik egy egy hegytetőn, templomtornyon, - nyakunkban hordjuk, vagy pedig éppen ima előtt magunkra rajzoljuk - keresztet vetünk. Mindannyiunkat elér, megérint a ke-reszt árnyéka, viszont kevesen vannak akik a kereszt látható nyomait is viselik, mégpedig úgy, hogy az üdvösségűkre váljék.
Szent Ferenc atyánk elsők között lehetett ilyen lelkileg és fizikailag egyaránt„megjelölt - stigmatizált" Évenként visszatérő évfordulóján megingadhatatlanúl ismételjük szent Bonaventura szava-it: „ Ő valóban a legkeresztényibb férfi volt, aki élve az élő Krisztushoz, haldokolva a haldoklóhoz és ha-lálban a halotthoz akart tökéletesen hasonló lenni, amely külső hasonlósággal valóban fel is ékesíttetett"Legenda Maior 14
Mennyire fontos lenne, hogy e külső hasonlóság szent Ferenc atyánk testén tudatosan is ráirányítsa figyelműnket egy lényeges üzenetre: a kereszt jele és annak nyoma az életűnkben nem válhat üres jelkép-pé - hanem arra vár, hogy felfedezzük igazi életszerűségét, mélységét, és tartalmasságát.
Szent Ferenc élő képe annak, hogy az Úr Jézus mit vállalt értűnk, és nekünk Krisztus követőknek - keresztényeknek, kisebb testvéreknek milyen irányba kell haladnunk. Aki eljutott szent Ferenchez, annak Krisztusra kell gondolnia. Krisztus arca néz ránk az övéből. Krisztus mozdulata válik láthatóvá az övéből - sebhelyei Krisztus sebei miatt sajognak-véreznek.
„Lám aki vidám lélekkel járta az Úr parancsolatainak útját, az az erények minden fokát megjárva végül feljutott a csúcsra, és mint hajlítható érc a sokféle megpróbáltatás pörölycsapása alatt tökéletesen kiformálódva elérte az elérhető legnagyobb tökéletességet." 2 Cel 214
Megkeresztelt emberként, szent Ferenc példájára, fogadalmaink révén mi is Krisztus szorosabb követésére vállalkozunk. Viszont bevallottan, vagy nem, gyakran találjuk úgy, hogy nincsenek meg mind-ehhez a megfelelő körülményeink. Sokan vannak körülöttünk, gyakorta beléjük botlunk, zavarnak. Szűk a szobánk, korlátozott az életterűnk, nincs ahol imádkoznunk. Nem jutunk hozzá megfelelő könyvekhez, nem ismerjük eléggé az elmélkedés technikáit. S miközben egymásután soroljuk a kibúvókat és kifogáso-kat pillanatról pillanatra szalasztjuk el a felkínálkozó lehetőségeket. Így életűnk keresztje csak a felszínen jelöl meg, nem hoz üdvösséget, hanem kínzó eszköznek találjuk, amely csak akadályoz.
Viszont elfelejtkezünk arról, hogy naponkénti küszködésűnk Isten nem a lehetetlent megvalósítására hív, de azt feladatul tűzi ki, hogy a jelen élet körülményeit szenteljük meg. Arra igazán nagy szűkség van, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is. Észre kellene vennünk életűnk üdvösséget hozó mindennapi keresztjét amely megjelöl: a naponkénti bosszankodást, a jelentkező betegséget, a jó-cselekedetre felkínálkozó alkalmat, a feladatok terhét. Nem kirívó nagy dolgok, de mindennap jelen van-nak. Ezekből szövődik az életűnk, s ha tudatos vállalással nem színezzük egyszerűen sima, dísztelen és szürke lesz minden.
Szent Ferenc atyánk elmondhatta, hogy „én megtettem, amit tennem kellett, amit nektek kell ten-netek arra tanítson meg Krisztus" 2 Cel 214
Ez egy egyszerű felhívássá is minősülhet: álljunk be mi is a Krisztus - követők hosszú sorába, akik szent Ferencet követendő példának tartjuk, legyűnk mi is megjelölt emberek, akik Krisztusra emlékeztet-nek.
Fr.Mihály
