Hatvanöt évet töltött a héten Berszán Lajos atya, a gyimesi iskolaépítő. Azon kevés ember közé tartozik, aki elmondhatja: a sors kegyes volt hozzá, álmát sikerült részben megvalósítania. Elmondhatja, hogy egész életében szolgált. Szolgált papként, szolgált intézményteremtőként. Áldásos munkája híveinek lelki üdvét szolgálta, de szolgálta épülésüket, szellemi gyarapodásukat, szolgálta saját múltjuk és kultúrájuk újrafelfedezését és továbbéltetését. És nem utolsósorban szolgálta a moldvai magyarságra való odafigyelést, szolgálta moldvai testvéreink felemelkedését. 

Lajos atya – vagy ahogy a faluban, Gyimesfelsőlokon szívesebben emlegetik: Pap bácsi – negyed százada került a Gyimesekbe, s tizenöt éve tették le a Sziklára épült ház alapkövét, ezerkilencszázkilencvenhárom májusában ejtették meg az első kapavágást az épület alapjának. Rá pár évre, szintén májusban a közösségi ház mellett iskola építésébe fogtak. Mindkét épületben ma iskola működik, s bár még befejezésre vár az épület, tele van élettel. A remény – hogy előbb-utóbb ennek az épületnek a befejezésére is kerül pénz – él az intézményépítőben. 

Lajos atya szereti a szépet és a jót. Szépszeretete nyilvánul meg abban, hogy a faluban, az iskolában az ünnepségek kelléke lett a népviselet, ilyenkor olyan az ünneplő közösség, mint egy virágoskert. Arról nem beszélve, hogy a dal iránti szeretete a népi kultúra ápolását, éltetését, illetve az együtténeklés örömének a gyermekekkel való megismertetését eredményezte. 

Jósága pedig több száz diákja iránti állandó érdeklődésében tükröződik. Emlékszik, jóságos püspöke, Márton Áron, miután pappá szentelte, egy vadonatúj reverendát ajándékozott neki, akárcsak a többi frissen felszentelt paptestvérének. E jóságos gesztus emléke a ballagóknak adományozott ruha, ruhaanyag. 

Sok-e vagy kevés a hatvanöt év? Kinek hogy. Az életunt embernek sok lehet. Lajos atyának kétennyi is kevés volna, hogy alkotói energiáit kamatoztathassa. 

Az Isten éltesse sokáig. 

Sarány István,  Hargita Népe