Magyarország apostola és tanítómestere: 150 éve született Prohászka Ottokár - P. Szabó Ferenc jegyzete
Prohászka Ottokár (1858–1927) születésének 150. évfordulója alkalmából több megemlékezést tartottak: a szülővárosában, Nyitrán, Székesfehérváron, ahol 1905-től haláláig az egyházmegye főpapja volt, valamint Budapesten is, az egyetemi templomban, amelynek szószékén 1927. április 1-én agyvérzés érte és másnap a központi szemináriumban meghalt. Születésnapján Lakiteleken leleplezték mellszobrát: a Népfőiskola kertjében a nemzet nagyjai, a kommunizmus által meghurcoltak társaságában, Mindszenty József, Ordass Lajos, Ravasz László és Romzsa Tódor szobrainak társaságában láthatjuk Prohászkáét is. Október 10-én itt többek között Bábel Balázs kalocsai érsek emlékezett a nagy apostolra, akinek szobrát a Károly-kertben 1947-ben kommunista fiatalok ledöntötték.
Október 11-én, szombaton este Székesfehérváron a Prohászka-templomban bemutatott emlékező szentmisén ugyancsak Bábel Balázs volt a főcelebráns, és ő mondta a szentbeszédet, a templomot zsúfolásig megtöltő hívőseregnek. Előtte a Szent István Művelődési Házban tudományos konferenciát tartottak, amelyet Spányi Antal megyés püspök, Prohászka utóda nyitott meg, emlékezve az előző napi nyitrai ünnepségre is. A fehérvári konferenciák közül három átfogóbbat említek: Frenyó Zoltán filozófus Prohászkának a nemzeti és keresztény újjászületésben játszott szerepét, Orvos Levente pap kutató pedig Prohászka közéleti tevékenységét mutatta be magam, tekintettel a Biblia évére és az Isten Igéjéről tárgyaló, most folyó szinódusra, Prohászka és a Biblia című előadásomban a püspök szentírás-értelmezését elemeztem.
Föld és ég című kétkötetes munkájában a természettudományok (geológia, paleontológia, evolúció, darwinizmus) és a keresztény teremtéshit között igyekezett hidat verni meglepő nyitottsággal. Hangoztatta, hogy a teológiának nem kell félnie az új felfedezésektől; a bibliai teremtéstörténetet már a történeti-kritikai módszerrel elemezte. Többek között – a modernizmus vádjával – ezért került két műve római indexre. De már a kutatás főleg a II. vatikáni zsinat, e téren is, igazolta modern nézeteit. A francia jezsuita tudóshoz, Teilhard de Chardin-hez hasonlíthatjuk, aki szintén a hit vidám merészségével nézett szembe a modernség kihívásaival.
Prohászka püspök ünneplését ezekben a napokban megzavarták az életművét nem ismerők vagy félreismerők, félremagyarázók, akik főleg a nyilvánosságnak nem szánt naplójegyzeteiből idéztek zsidóellenes megjegyzéseket, kiragadva azokat a szövegösszefüggésből és az egész életműből. Egy parlamenti felszólalás keltett megütközést keresztény képviselőknél, amely a lakiteleki szoborállításon résztvevőket azért bírálta, mivel a szerintük „antiszemita” Prohászkát dicsérték.
Az elmúlt években, miként a kommunizmus évtizedeiben is, sokszor elhangzott Prohászka ellen az antiszemitizmus vádja. Reagáltunk is többször ezekre a ferdítésekre. A magam részéről azt ajánlanám a vádaskodóknak, hogy olvassák el a tavaly megjelent "Prohászka élete és műve" című monográfiámat, ebben is a VIII. fejezetet, ahol Prohászka és a zsidókérdés témát kritikusan dolgoztam fel. Sokszor hivatkoztam Gyurgyák János "A zsidókérdés Magyarországon" című alapos monográfiájára, ahol az Osiris igazgatója aránylag tárgyilagos kritikát írt Prohászkáról is, elhelyezve ezt a részletkérdést Prohászka egész életművében, ami nagyon lényeges. Nem lehet egy-egy kiragadott mondat alapján ítéletet mondani a XX. századi magyar katolicizmus legnagyobb alakjáról (Gergely Jenő történészt is idézhetném).
Prohászka a szociális apostol és egyházi reformer bírálta a kezdődő kapitalizmust, szegényeket kizsákmányoló pénzvilágot, a feudális viszonyokat, így a feudális főpapokat is, továbbá a vallás- és egyházellenes sajtót; amely a század elején jórészt a zsidóság kezében volt. Élesen bírálta a Tanácsköztársaság idején garázdálkodó Lenin-fiúkat és Szamuelyéket, de a kommün leverése után óvott a bosszúállástól. A fajvédőket, akik – sajnos – zászlajukra tűzték nevét, illetve félreértett „hungarizmusát”, szintén óvta a fajgyűlölettől. Tehát keresztényeket és zsidókat egyaránt bírált, mindazokat, akik a kereszténység megújításáért elkötelezett apostoli munkáját akadályozták. Prohászka 1927-ben meghalt.
Abszurd az a magatartás, amely a későbbi zsidóüldözés távoli előkészítőjének teszi meg a püspököt. Ez kb. olyan, mint mikor Lukács György Az ész trónfosztásában a zsidó filozófust, Henri Bergsont, irracionális filozófiája miatt a náci fajelmélet előfutárának tartotta. Köztudott, hogy Prohászka püspöknek sok zsidó ismerőse, barátja volt: gazdasági szakembere, egyik orvosa is zsidó volt. A napokban az egyik újság címoldalán a püspök ismert kijelentését olvashattuk: "Minden derék zsidót szívből tisztelek és szeretek."
Azoknak pedig, akik az Iránytű című kötet egyes zsidókat bíráló tanulmányait idézgetik, ajánlom, hogy olvassák el a kötet utolsó írását: "Zsidó testvéreimhez"; ebben Prohászka teológiai szempontból ismerteti az ószövetségi zsidóság szerepét Krisztus eljövetelének előkészítésében. Végül, talán nem fölösleges kiemelnünk, hogy Prohászka misztikájában az eucharisztikus Jézus áll a középpontban; Jézus, a zsidó ember, Mária és Isten Fia, akihez az Eucharisztiában a nagy misztikusoknál tapasztalt "szent szerelem" fűzte.
