Az olasz Don Bosco (Bosco Szent János) (1815–1888) a katolikus pedagógia egyik legnagyobb alakja volt, aki a nevelés legfőbb eszközének a nevelő személyiségéből sugárzó szeretetet tekintette. Pedagógiája a játék, az ima és a közösségi munka hármasán nyugszik. Leandro Castellani filmje nem csupán e nagy pedagógus életét mutatja be, de felvázolja a XIX. század Olaszországának társadalmi, történelmi hátterét is.
Torino, a XIX. század negyvenes éveiben, a vadkapitalizmus korában. A gyárosok kíméletlenül dolgoztatják a gyerekeket, napi tizenöt-tizenhat órában. Az egyik kisfiú azt mondja Don Boscónak: tizenegy éves vagyok, de vannak itt még nálam is fiatalabbak. A tulajdonosok visszaélnek a helyzetükkel, hiszen egy helyre harmincan jelentkeznek, mert a nagy nyomor miatt minden, még a legnyomorúságosabb munkalehetőséget is meg kell ragadni. A felügyelő a neki szemrehányást tevő Don Boscónak azt mondja, szerencsés az, aki náluk dolgozhat. Don Bosco járkál, nézelődik. Ha verekedést lát, megpróbálja szétválasztani a küzdő feleket. Amikor a munkafelügyelő elbocsátja a jelentkezők nagy többségét, felajánlja, hogy várja őket a plébánián, egy tányér levest mindenkinek tud adni. A fiatalok közül többen haragosan reagálnak, gyűlölik az egyházat, hiszen otthon beléjük nevelték, hogy a klérus mindig a gazdagok pártján áll, lehurrogják Don Boscót, van aki követ dob feléje. Ő azonban a „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” szellemében, krisztusi szelídséggel és szeretettel fogadja a támadásokat, mélységes alázatról tanúságot téve, angyali nyugalommal mondja: „Én tudok várni.”
Don Bosco született pedagógus, tekintélye megkérdőjelezhetetlen a gyermekei körében, a helyzetnek megfelelően komoly, szigorú vagy éppen szelíd, tele van humorral. Jól ért a nyomortanyán élő, semmiféle perspektívát maguk előtt nem látó gyerekek, fiatalok nyelvén. Vallja: „Nem csak szeretni kell őket, érezniük is kell, hogy van, aki szereti őket.” A lélekből fakadó, őszinte, nem pedig megjátszott szeretetre, gondoskodó figyelemre van szükségük ezeknek a gyerekeknek, akiknek sorsa már születésüktől kezdve kilátástalannak látszik. Don Bosco befogadja ezeket a fiúkat, szállást ad nekik, szakmát a kezükbe, oktatja, neveli őket, megismerteti velük a keresztény hitet, beszél Jézus csodáiról.
Don Bosco a hitét maximálisan Istenbe veti. Torino előkelőségei utasításba adják, hogy Don Boscónak és gyermekeinek el kell hagyniuk a plébániát, mert túl hangosak, és szegényes külsejükkel rontják a város összképét. Don Morell mondja Don Boscónak, miközben látjuk, hogy a fiúk összeverekednek egymással, a sáros földön birkóznak, egymáson töltve ki dühüket reménytelen sorsuk miatt. „Félek, hogy el kell mennünk innen, Don Bosco. Mi lesz akkor ezekből a fiúkból? Munkát nem kapnak, annyi az olcsó munkaerő. Munka nélkül meg csak a verekedés marad nekik. Egyre ingerültebbek az éhségtől, meg a nyomortól. Torino egyre nagyobb város lesz, csak éppen nem tud munkát adni ennyi embernek. És nemsokára ide sem menekülhetnek, mi sem fogunk többé biztonságot adni nekik.”
Don Bosco nem esik kétségbe, éppen ellenkezőleg, a nehézségek csak megerősítik hitében, hogy amit csinál, az jó, Istennek tetsző dolog. Az ő küldetése: megmenteni ezeket a mindenki által magukra hagyott gyerekeket, fiatalokat a végleges elzülléstől, s tágabb dimenzióban a kárhozattól, lelküket az üdvösség útjára vezetni. Amikor véglegessé válik, hogy rövid időn belül el kell költözniük, s nincs hová menniük, Istenhez imádkozik. Körülötte gyerekek játszanak, ő pedig az Úrtól kér felvilágosítást, hogy mutassa meg a kiutat. Betoppan egy ismeretlen férfi, bemutatkozik, közli, hogy szódagyáros. Don Bosco félreérti a dolgot, azt mondja, most nem tud vásárolni. A férfi azonban közli, hogy nem vásárolni akar, elmeséli, hogy az egyik ismerősének van egy eladó telke, tágas, szabad térség, Don Bosco odavihetné a gyerekeit. Don Bosco az égre tekint, hálatelt szívvel suttogja: „Higgyünk és bízzunk az Úrban!”
Don Bosco minden gyerekben a jót látja, vallja, hogy nincs reménytelen eset, a jóság csírája mindenki szívében ott rejlik. A lelkéből mások felé sugárzó bizalomnak csak nagyon kevesen tudnak ellenállni. Ezt mutatja Giuseppe és Lina sorsa, Don Boscóhoz való viszonyuk. Kettőjük története csaknem az egész filmen végigvonul.
Lina tizenhatéves, szép szőke lány, felszolgáló a Guardini-érában, amely – mint már említettük – bordélytanya. Nem szívesen van itt, a vendégek gyakran molesztálják, de anyja nem engedi, hogy eljöjjön innen, mivel szegények, s arra az öt lírára is szükségük van, amit megkeres. A film kezdetén, amikor Don Boscót elzavarja a munka nélkül maradt fiatalok egy csoportja, Lina hosszasan néz a pap után. Lelkét megérinti Don Bosco jósága, ahogy láthatóan a szívén viseli a fiúk sorsát. Lina anyja – vele éles ellentétben – mogorván jegyzi meg, ez a pap is jobban tenné, ha a saját dolgával törődne. Linával párhuzamosan Giuseppe és Don Bosco első találkozása is bekövetkezik, a fiú az egyik fővezére annak a bandának, amely kockajátékkal mulatja az időt. Don Bosco tőlük cseni el a pénzeszacskót. Ám nem ítélkezik, nem állítja, hogy csupán nyereségvágyból kockáznak és esnek egymásnak a pénz miatt, tisztában van nyomorúságos helyzetükkel, nincs más lehetőségük arra, hogy cukorkát vegyenek maguknak. Giuseppe egyike lesz azoknak, akiknek egész életére meghatározó módon hat Don Bosco lelkisége, s gyökeresen alakítja át a személyiségét.
Lina és Don Bosco második találkozója – még mindig csak a távolból – az oratórium felszentelésekor történik. Húsvétvasárnap van, Krisztus feltámadása, a kereszténység legnagyobb ünnepe, hiszen ahogy Pál apostol írta: „Mert ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel! Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a ti hitetek is… és még mindig bűneitekben vagytok… Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél” (1Kor 15,12-19). Míg Don Bosco hálát ad Krisztusnak a szószéken, a gyermekkórus pedig a fiataloknak a saját birtoka egy részét oratóriumnak odaajándékozó kántor vezényletével Krisztus dicsőségéről énekel, a Guardini-érában ezzel a lelkiséggel szöges ellentétben zajló folyamatok játszódnak le. Két prostituált püföli egymást, a csárda közönségének nagy élvezetére. Az ő lelküket meg sem érinti a húsvéti örömhír. A bordélynők stricije megpróbálja szétválasztani őket – üti, pofozza mindkettőjüket –, de nem jár sikerrel. Látva mindezt, Don Boscót elönti a harag, mint Jézust a kufárok kiverésekor (Mt 21,12-13). Erővel választja szét az egymást csépelő két szajhát, stricijüket pedig földre löki. Szeme villámokat szór, a kárhozattal fenyegeti a Guardini-éra vendégeit, de azt is megígéri, hogy imádkozni fog értük: „Fetrengjenek a mocsokban, ha ez a vágyuk! Imádkozom az Úrhoz, hogy mentse meg a lelküket. De egyet megmondok, jól figyeljetek: egyikőtök sem kaphat bűnbocsánatot, ha csak egy fiú is rossz útra téved miattatok. És most menjetek… minél messzebb ettől a fertőtől… Próbáljatok megtisztulni, felejtsétek el, ahogy eddig éltetek!”
Don Bosco kérlelhetetlenül szigorú itt a bűnökkel szemben, de felvillantja a lelki fertőben élők előtt a kegyelem lehetőségét is. A kárhozat és az üdvözülés felé vezető út ajtaja is nyitva áll mindenki előtt, s ki-ki maga döntheti el, szabadon, hogy melyiket választja életvitelével. Lina ránéz Don Boscóra, aki észreveszi ezt. Tekintetük találkozik. Ezt követően a lány már cselekszik is, felkeresi az oratóriumot, hogy beszéljen Don Boscóval, ezzel a számára titokzatos pappal, aki teljesen más, mint a lelkipásztorok többsége, aki ennyire szívén viseli a társadalom perifériájára szorultak sorsát. Don Bosco azonban éppen gyóntat. Lina megismerkedik Giuseppével. Kölcsönös vonzalom ébred bennük egymás iránt.
Új jelenet, ömlik az eső. Lina otthon, a nyomorúságos kis viskójukban könyörög az anyjának, hogy ne kelljen visszamennie a Guardini-érába, ahol a férfiak örökösen molesztálják. Az anyja azonban hajthatatlan, durván szidalmazza, s arra inti, örüljön ennek, a férfiak vesznek majd neki szép selyemruhát, meglesz mindene. Lina anyja kegyetlenül bánik a lányával, neki nem számít, milyen áron, a lényeg, hogy keresse meg azt az öt lírát, amire szüségük van, ha erre nem hajlandó, nincs tovább helye az otthonukban. Kilöki a lányát a szakadó esőre. Lina átéli a teljes magára maradottságot, kiszolgáltatottsága totális. A fent és a lent összeér, Lina nyomorúságos körülmények között élő anyjából ugyanúgy hiányzik az irgalom, mint a munkásaikat – kiskorúakat is – kíméletlenül agyondolgoztató gyártulajdonosokból. Az egyik lelkéből a minél nagyobb, mérhetetlen haszon iránti vágy ölte ki az irgalmat, a másikból az ugyanilyen mértékű nyomor. A véglegesen magára maradt, kiszolgáltatott Linát azonnal leszólítja egy vén kéjenc. Váratlanul felbukkan azonban Giuseppe.
Elzavarja a vénembert, és egy elhagyott, alagsori lakhelynek csúfolt helyiségbe viszi a tönkreázott lányt, ahol még bandatagként ő is meg szokott bújni. Don Bosco – akinek, mint jeleztük, Isten meg szokta súgni a lényeges dolgokat, folyamatosan jeleket ad neki – rájön, hogy Lina hol van. Felkeresi és felajánl neki egy szerény állást, egy trafikosné boltjában. Emellett szállást is szerez Linának. Don Bosco soha nem csak szavakban segít, mindig ajánl valami konkrétumot, tanulást, munkát, otthont.
Giuseppe azonban visszamegy a volt bandájához, s hogy minél előbb pénzt szerezzen, hogy elvehesse Linát – noha a lány türelmesen vár rá –, ismét a bűn útjára téved, rablásokban, tolvajlásokban vesz részt, de lebukik, javítóintézetbe kerül. Don Bosco nem hagyja magára Giuseppét, eszünkbe juthatnak Jézus szavai az eltévedt bárányról: „Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja?” (Lk 15,2-4).
Don Bosco kérésére a miniszter, ha nehezen is, de beleegyezik, hogy egyedül viheti ki a börtönből a fiúkat kirándulni, a szabadba. Don Bosco önmagát is feláldozná: felajánlja, ha valamelyik fogvatartott megszökne, ő megy be helyette a börtönbe. Don Bosco elintézi, hogy a kiránduláson találkozhasson egymással Lina és Giuseppe. A fiú meginog, és rá akarja venni a lányt, hogy szökjenek meg. Lina tiltakozik, árulásnak tekinti ezt Don Bosco ellen, aki annyi jót tett velük. Ám Giuseppe ekkor mintha nem érezne semmiféle hálát jótevőjével szemben, mert azt kérdezi, miért kell mindig Don Boscóra tekintettel lenni? Úgy látszik, sikerül rávennie Linát a szökésre. Ahogy Don Bosco kíséri vissza a rabokat a börtönbe, egyre gondterheltebb az arca. Észreveszi, hogy Giuseppe hiányzik. A többiek közül már mindenki belül van a börtönfalakon, amikor a börtönőr megjegyzi, egy hiányzik. Don Bosco széttárja a karját, hogy tudja. Mi most a teendő? „Várunk és remélünk” – mondja. Ebben a reménytelennek látszó helyzetben sem inog meg hite az Úrban, és bizalma a védencében. S egyszer csak megjelenik Giuseppe, futva érkezik. A háttérben pedig Lina áll. Don Bosco megkönnyebbülten mosolyog, szemét Giuseppére emeli, tekintetéből sugárzik a szeretet.
Don Bosco pontosan, lélekbúvárként ismeri védencei lelkét. Amikor Giuseppe kiszabadul a börtönből, szomorú. Lina megvárta, de ő odabent, a rácsok mögött csak úgy tudta elviselni a megpróbáltatásokat, hogy megígérte Szűz Máriának, ha kiszabadul, szerzetesnek áll. Most köti az ígérete. Don Bosco azonban érzi, hogy az Úr nem ezt várja Giuseppétől, hanem azt, hogy házasodjon össze Linával, s legyen sok-sok gyermekük. Ahogy Pál apostol írta: „… mindenkinek saját ajándéka van Istentől: az egyiknek ilyen, a másiknak meg olyan” (1Kor 7,1-2;5). Az Úr mindenkitől mást vár, mindenkinek megvan a saját maga, személyre szabott küldetése e földi világban. Giuseppének világiként kell szolgálnia az Urat, míg vele ellentében a „kis Giovanninak”, aki tizenhárom évesen került Don Bosco közösségébe, egyházi személyként. Ő lesz az első püspöke a szalézi rendnek.
Leandro Castellani filmjének Don Boscója krisztusi lélek, a szeretet és az alázat határozza meg a személyiségét. Tekintetét mindenkor az Úrra veti. Ahogy élete végén megfogalmazza, amikor felidéződik benne, hogy gyermekként hányszor egyensúlyozott a magasban kifeszített kötélen, társai szurkolása közepette: „Gyerekkorom titka ez volt. Egyenesen előre nézni, meg nem állni, nem elfordítani a fejemet semmilyen irányba sem, nem nézni le a mélybe, csak menni előre, tekintetemet az Úrra emelve. Minden álmom valóra vált. Én csak egy kapóca vagyok, aki énekel, aztán meghal.”
Don Bosco életének vezérfonala volt, hogy megvalósítsa azt, amit gyermekkori álmában Jézus és anyja, Mária kértek tőle, hogy legyen az elhagyott, szüleik által is kitaszított gyermekek, fiatalok gondozója, védelmezője. A halál pedig nem a végállomás, a transzcendencia létező valóság. Halálos ágyán Don Bosco így búcsúzik védenceitől, a gyermekektől: „A Szűzanya tényleg itt van, itt, ebben a házban, közöttünk él, veletek él, veletek szenved, itt sétál ebben a házban, oltalmaz titeket a palástjával, szeressétek egymást, és minden felbarátotokat… találkozunk majd, fenn a mennyországban.”
Don Bosco (Olasz filmdráma, 109 perc, 1988.)
Rendezte: Leandro Castellani
Írta: Ennio De Concini, Silvano Buzzo
Főbb szereplők:
Ben Gazzara: Don Bosco
Patsy Kensit: Lina
Karl Zinny: Giuseppe
