Az évek alatt sok közös gyermekünk született, olyan bajba lévő gyermek, aki Nagyváradon az utcára került, onnan a jó Zita növérhez. Ilyenkor olyan nagy szeretettel hívott, járt közbe a kis védenceiért, hogy nekik mindig lett üres hely az amúgy dugig tele otthonunkban. És nemcsak elhelyeztette, a veszélyben lévő gyermekeket, hanem mindig nagy szeretettel érdeklődött a "közös gyermekeink iránt".
Úgy érzem, hogy halálával, sok árva, még árvább lett ezen a földön, de remélem, hogy ott fent az égben újabb munkatársat nyertünk a szeretet világot felforgató forradalmához.
Isten adjon kedves Zita nővér örök boldogságot az Ő csodaszép országában, szeretettel, Csaba t.
A mosoly, ami vigyáz ránk
- In memoriam Zita nővér, (Stoff Bartha Magdolna) Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek rendje (1926-2007)
Először történt, hogy Zita nővér baloldán álltam a templomban. Eddig, ha találkoztunk a miséken, ünnepségeken, mindig a jobb oldalára kerültem, hogy megszoríthassa a kezem s aztán mikor áldozásra járul az oltárhoz, könnyen kitudják gördíteni rokantkocsiját a pad mellől. Zita nővérnek azonban többé nem kell tolókocsi. Ahogy elnéztem halálba vándorolt arcát, a test üres bábhüvelyét, melyből a lélek, ez a csodaszép, titokzatos, istenpille most elszállt, rájöttem, Zita nővér legyőzte a tolókocsit is. Valószínűleg ő tudta, ez az egész saját modernségébe belerokkant világ, csak akkor fog talpra állni, eldobni a mankóitt, ha szeretni merünk. Szeretni, ahogy ő szeretett bennünket, alázatos, de erős kedvességgel. Mi lehetett a titka a kedves nővérnek, aki valami fenséges alázattal hordta a keresztjét, aki mindig vigasztalt bennünket? Bölcs, kedves szavai méltán igazolták az egyházi megnevezést:"kedvesnővér".
Állok a koporsó mellett, az oltárfényekben feloldódnak a könnyek.. a templom könnyei, a sok száz gyászoló könnye...Legutolsó találkozásunkkor én siettem valahova, riport után, ügyet intézni, és nem mosolyogtam. Ő pedig ült a tolókocsiban a magyar gimnázium előtt és mosolygott. Intett, hogy menjek oda kicsit, és én éreztem, alázatos hatalmával megszégyíti szmogos rohanásomat ez az intés, ez a mosoly...
Hiszen ő mert , ő tudott mosolyogni lenyomorodottan is, én pedig fiatal rohanásomban morcos arccal kergettem az Időt. Sok mindenre megtanított engem ez a mosoly. S nemcsak engem, újságíró, költő barátaim között azt hiszem, nincs is olyan, aki ne kapott volna vigaszt, dícséretet, vagy bátorítást ettől a csodálatos asszonytól az elmúlt években. Nyomon követte életünket, velünk örült egy-egy szép írásnak, versnek. Tanított bennünket és gyermekeinket és igen, vigyázott ránk, ha a nagyváros szmogos felhői miatt olykor azt hittük, kormos lett Isten égarca odafenn, vagy idebenn... Arra is emlékszem pár hónappal ezelőtt a váradi mozgássérültek egyesületében volt gyűlés, ahol ő is felszólalt.
– Írj aztán szépet és biztatót- szorította meg a kezem- látod kedvesem, ilyenkor arra gondolok, azért tett Isten engem is a rokkantkocsiba, hogy ide kerüljek ezekhez a drága emberekhez és vigasztaljam, szeressem őket. Így, hogy én is nyomorék vagyok talán jobban elhiszik nekem, hogy a szeretet legyőzi a mankókat...
És elhitték. Sok tolókocsiba kényszerült embernek adott vigaszt, hitet, új reményt. Igaziból el kell azon tanakodni, hogy nemcsak látható, de láthatatlan tolókocsik is fájnak az élet szabadságában. A láthatatlan mankókat azonban legtöbbször nem akarjuk, nem merjük észrevenni.
A tömjénfüst s a könnyfátyol mögött világosan látom ezeket a képeket, ahogy celebrálják a gyászmisét, ahogy imát mormol a százarcú tömeg...
Drága Zita nővér, megpróbálom...ígérem, hogy megpróbálok szépet és biztatót hinni és írni magunk bátorítására, a mankók legyőzésére...
Talán így mosolyogni is könnyebb lesz majd, ha félünk és fáradtak vagyunk a kővárosok szorításában. Úgy kellene megtanulnunk mosolyogni ahogy te tetted, bátran, alázatosan, okosan.
Gyászhuszárok érkeznek. Lefedik a koporsót, a porhüvely végső nyugalomra lel a mizeriek kriptájában.
