Nem tudhatom, miként viseli, hogyan dolgozza fel a riporter, ha két nappal az interjúkészítés után meghal beszélgetőtársa…
Nehezen viselem az első veszteségemet. És nem is veszteségként élem, mert mérhetetlen az a tanulság, amelyet próbálok beépíteni életeseményeim tárába.
Minden rendkívüli volt. Patakfalvára hívott Geréb Évike, a helyi lelkipásztor felesége. Bár sokfelé hívnak, lapzártás napon már nem megyek anyagot készíteni. Aznap mégis megtettem. Annyit tudtam előzetesként, hogy a helyi iskolát vadász- és MALÉV-pilóták segítik.
Megbeszéltük, hogy vasárnap reggel értem jön valaki. Induláskor mondtam Geréb Katikának: azért szeretek keresztény közösségben dolgozni, mert számíthatunk egymásra.
A parókia udvarán vidám társasággal beszélgethettem. Ott láttam először Hegedűs Ernőt vadászpilóta egyenruhában. Délceg, magas, mosolygós, bizalomkeltő és barátságos volt.
A templomban kissé meghajolva, fátyolos hangon osztotta meg élményeit a gyermekek előadása után. Lendületesen, szívből nyújtotta át a madáretetőben a pénzt, ami úgy gyűlt össze, hogy barátai – immár 46-an – havi ezer forintot, „három sör árát” tesznek félre a legkisebbeknek. Tizenkét hónapig. És évkezdéskor átadják a legkisebbeknek.
Derűs délelőttünk volt. Megtudtam: nem ránthatott kardot jóvátételül azon a december ötödikén! Tiltakozásképpen, előremutatóan „gondolt merészet”. És megvalósult! - három éven át.
Nem maradtam bográcsos ebédre. Hazahoztak, írtam. Taxival rohantam a szerkesztőségbe. Újabb taxi, hogy a patakfalvi tábortüzet még megláthassam.
Soha nem megyek kétszer egy nap ugyanarra a helyszínre. Aznap mégis…
Estébe hajlóan beszélgettünk Ernővel, feleségével, Icukával. Mintha sokéves barátság meséltetett volna. Megkért: segítsek megismerkednie Böjte Csaba atyával. Szép terveket dédelget/tett Tiszaug polgármestereként, amelyekbe Csaba testvért is bevonni készült. Farsangi érkezésükről töprenkedtünk. Békességes, előretekintő késő délután volt Icukával, Ernővel, Évikével, Lacival.
Megnézték közben az elkészült cikket is a kinyomtatott korrektúra-oldalon. És másnap reggel hazamenet az újságot vitték magukkal.
Egyik legkedvesebb riport-élményem maradhatott volna a nap-emléke, és a születő barátság. Ha…
Szerda reggel Geréb Évike hívott. Valamiképpen elmondta: pár órával korábban elment az Égi Pilótához Ernő.
Ma sem tudom még helyén ezt a hírt. Bár közben lelkigyakorlatos környezetben is hosszasan tépelődtem az élet törékenységén. A pilóta sem tudja irányítani az életrepülőgép szív-motorját.
Ami hitbéli bizonyosságom: A Repülésirányító célirány nélkül nem ad jelzéseket. Ha egy Égi Tervben együtt szárnyaltunk a patakfalviakkal, szerepem megmaradt akkor is, ha a főszereplő más dimenzióból súg. Hogy mit, nem tudhatom.
Mégis: Ernő ma Égi Küldött. Alapítványa lehet emlékalapítvány: emlékeztető. Emlékeztető olyan értelemben, amiképpen Édesanyámtól, a másik „repülésirányítómtól” hallom, a kéken túlról is: a szeretet nem hal meg – ahányan maradunk, annyian szeretjük egymást.
Emlékszem: ha szülőfalumban egy rózsafüzér-társulatból eltávozott egy néni, ketten álltak be helyére.
Egynek beállhatnék Hegedűs Ernő-emlékőrzőnek.
Kör, kör ki játszik?
