Gyerekkoromban egyszer megvártam a napfelkeltét. Nyár volt, mozdulatlan, meleg éjszaka. A nap pontosan úgy érkezett, ahogy azt egy helyütt Claudel is megírta. Mintha valaki láthatatlan húrt pengetett vona, minden pendüléssel fokozatosan világosabb és világosabb lett.

Később, felnőtt fejjel az Alföldön utazva „néztem végig” egy „teljes napfölkeltét”, az álmos, hűvös vonatablakból. Ez a virradat talán még az előbbinél is szebb volt. Feketéből az éjszaka nem vált előbb tintakékre, hanem fekete maradt, úgy hullott szét porló, nagydarab göröngyökre, a hajnali nap haragosvörös közeledtére. Lenyűgöző erejű kép volt. Csodálatos erejű kép.

De mennyivel különb szépségeket ígér a liturgia. Ha ezt a napfelkeltét nyomon követnénk: az éjszaka mélyéről a húsvéti napfelkeltéig, milyen tájakra nyílna meg szemünk? Ha valóban nyitott szívvel virrasztanánk, az éjszaka milyen tanításait nyernénk el, hányféle tusrajzát láthatnánk? S mit jelenthetne végül a megváltás napjának feljövetele – túl az érzékek éjszakáján?

Pilinszky János

(Új Ember, 1966. április 3.)