Hazánk történelmének egyik tragikus fordulópontjáról más számos kötet, tanulmány látott napvilágot, a Magyar Nemzeti Múzeum e hét végén záruló kiállítása is sok látogatót vonzott.

 

 

 

A Corvina Kiadó Tudástár sorozatának új opuszában B. Szabó János lényegre törően foglalja össze a történéseket, erőteljes hangsúlyt fektetve a nemzetközi összefüggésekre.

A könyv öt nagy fejezetben és számos alfejezetben tárgyalja az 1241-42-es időszak eseményeit. A címek jól kitaláltak, azonnal felkeltik az olvasó érdeklődését. Például a "Tél tábornok" mongol szolgálatban; Egy nagy "körvadászat"; Egy királyi "vad" nyomában láttán felötlik a Duna jegén átkelő, illetve a IV. Bélát üldöző mongol sereg képe. A tatárjárás szavunk régi hagyományra utal, a magyar nyelvben ugyanis az egyes vidékeket elpusztító ellenséges hadjáratokat "járásnak" nevezték. Érdekes, hogy a korabeli szerzetesek beszámolói szerint a mongolok nem akarták, hogy tatároknak hívják őket, mert "az egy más fajta volt". A mongol Birodalom megalapítója, Dzsingisz kán is gyűlölte őket, mert egyes információk szerint ők végeztek apjával.

A mongol hadigépezet azonban olajozottan működött. A szerző a sokat idézett Plano Carpini beszámolója helyett egy kínai forrást tett közzé, és az 1237-es jelentés részletesen érzékeltette, hogy a mongolok milyen jelentős haderővel rendelkeznek. A gyermekeket egészen kicsi koruktól egy lóra erősített deszkára kötözték, a 4-5 éves gyermekek már kis íjat hordoztak: ez alapozta meg a lovasság félelmetes voltát. A harcosok szélvész gyorsaságával támadtak, pontos lövéseikkel demoralizálták az ellenséget. Hadjárataik során minden alaposan feltérképeztek, az információkat a helyi lakosoktól csikarták ki. Erősségük a mezei harcban rejlett, váratlan mozgásukkal teljesen kiszámíthatatlanok voltak az ellenség számára.

A mongol villámháború felkészületlenül érte Európát és Magyarországot. Ráadásul a Magyar Királyságban ekkor a zavaros évtizedek okoztak komoly problémákat. IV. Béla király restaurációs politikája sok ellenséget szerzett, az uralkodó és a magyarok között gyűlölség okairól a kortárs elbeszélő is érzékletes képet alkotott. A Mongol Birodalom fokozatosan hódította meg a tőle nyugatra fekvő területeket. Leszámoltak a volgai bolgárokkal, felőrölték a kunok ellenállását. 1237-ben az orosz földek ellen fordultak. A fejedelmek vagy nem vették komolyan a készülődét, vagy semmiféle stratégiát nem voltak képesek kidolgozni. A támadást télvíz idejére időzítették, az oroszok ilyenkor csak kisebb portyák megszervezésére vállalkoztak.

Kijev elfoglalása után a mongolok tovább folytatták expedíciójukat. A lengyelek részéről a magyar király veje, Szemérmes Boleszláv szállt velük szembe, esélytelenül. 1241. március 31-én elfoglalták és elpusztították Krakkót. Szilézia fejedelme, II. Henrik Legnicánál fogadta őket. A romantikus lengyel és német történetírás korábban több tízezer főre tette a keresztényeket, de az utóbbi évtizedek kutatásai radikálisan csökkentették ezt a hadsereglétszámot. Az összecsapás kimenetelét egyes feltételezések szerint befolyásolta, hogy a mongolok afféle vegyi fegyvert - mérgező anyaggal átitatott nyílvesszőket - használtak. Mindenesetre Henrik fogságba került, ahol nem kerülhette el a reá váró lefejezést.

Már a kortárs forrásokban is felmerült, hogy a magyar király csak tétlenkedett a közelgő támadás hírére. Ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy IV. Béla ne lett volna tájékozott, hiszen Julianus barát és a menekülő kunok vészjósló híreket hoztak. Az uralkodó minden bizonnyal megfelelő intézkedéseket tett, de a források hiányosságából konkrétumokat nehéz kikövetkeztetni. Erre utal az is, hogy 1240 őszén megerősíttette a keleti hágókat és szorosokat, a határ védelmét pedig a nádorra bízta. Ezek a lépések sajnos csak ideig-óráig voltak képesek feltartóztatni a mongol inváziót. Egy perzsa történetíró szerint a muhi csata volt a mongolok egyik legkeményebb csatája. A Sajó menti csatának óriási a szakirodalma, a szerző ügyes elgondolások mentén csoportosította az ismérveket, kimerítetve a kútfőkben rejlő lehetőségeket. A csatában a magyar sereg súlyos vereséget szenvedett, de a királyt nem sikerült elfogni, akit hű vitézei mentettek meg.

Ezután az ország Dunától keletre fekvő részét a mongolok vették birtokukba. A nyugati évkönyvek egy része a végső pusztulást rögzítette, míg a megszállók a pszichológiai hadviselés fegyverét sem vetették el, az öncélú mészárlások az ellenség demoralizálásához vezettek. A váratlan kivonulás, Batu "rejtélye" szintén megmozgatta az utókor fantáziáját, és a szerző az események taglalását nem zárta le ezzel a ténnyel, hanem rávilágított IV. Béla azon törekvéseire, amelyek a Magyar Királyság hegemóniájának a helyreállítását szolgálták.

 Múlt-kor