Aki felmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják – olvasható Lukács Evangéliumában.

Valamikor erény volt az alázat, és úgy tűnik, ez a fogalom mint pozitív érték kiveszni látszik világunkból. Nem divat már alázatosnak lenni, hiszen ezzel „nem érünk el semmit". Az elsőség mostanában nem az alázatosoké, hanem a törtetőké, a kíméletlen erőszakosoké. A szerények ebben a világban nem érvényesülnek, nem kerülnek első helyre, félreállítja, eltiporja őket a gátlástalanok hada. Mi több, az alázat szó mintha kezdene mást jelenteni, mint eddig. Sokszor méltatlan engedékenységet, szolgai érzületet, gyengeséget, rossz értelemben vett függőséget értenek alatta. A félreértelmezésben segít a Magyar Értelmező Szótár, amely szerint az alázat „az a magatartás, amelyben valaki függőségének és jelentéktelenségének tudata fejeződik ki". Pedig az igazi alázat nem erről szól.

Az alázat valódi jelentése pozitív: erény, amely a szeretettel áll szoros rokonságban. Az alázat valójában a szeretetnek az a foka, amely eljut az önzetlenségig. Ilyen értelmezésben feltehetjük a kérdést: valóban időszerűtlen erény az alázat? Lehet, hogy divatjamúlt, amennyiben túl lehet lépni a keresztény értékrenden, amennyiben életünket másfajta elvek vezérlik. Csakhogy ebben az esetben sok minden felborul körülöttünk. Ha a büszke, öntelt ember szemével nézzük a világot, csak a magunk kreálta igazságot látjuk, amelyben nincs helye más véleménynek. Ha továbbmegyünk, osztogatni is kezdjük saját igazságainkat, amelyek viszont változnak, módosulnak, amikor bebizonyosodik, hogy nem mi alakítjuk a valóságot kívánságainknak, vágyainknak megfelelően. Közben pedig lassan, de biztosan tönkremennek emberi kapcsolataink, és szánalmasakká válunk abbéli próbálkozásunkban, hogy fontosnak, nélkülözhetetlennek tűnjünk saját magunk és mások szemében egyaránt.

Milyen alternatívát kínál ezzel szemben a keresztény értékrend, amely az alázatot így magyarázza? „Az alázat erény, mely képessé tesz arra, hogy az ember igazságának, teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen. Az alázat igaz önismeretből fakad, mely megóv az elbizakodottságtól." Az alázat ilyen értelmezésében biztat az erény gyakorlására Lukács evangélista és mindazok, akik az ő nyomdokain jártak. Az alázatos ember ugyanis tisztában van saját erényeivel és korlátaival, tudja, honnan jött és merre tart. Tudásához éppen az alázat révén jutott, hiszen nem vakítja el az önteltség, hanem nyitott szemmel és szívvel fordul embertársai felé. Meghallgat és elfogad másokat, ezáltal oda is tud figyelni azokra, akik őt körülveszik. Így meglátja mások és önmaga valós értékeit, kifejlődik benne a mások iránti tisztelet és az öntisztelet. Talán ezért is van az, hogy az igazi tudással alázat is jár, akiben pedig nincs alázat, annál a tudás is hibádzik.

Márai Sándor Az igazi című regényében így beszél az alázatról: „Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, fiam. Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. Ennyi a titok.

Alázat, talán túlságosan nagy szó. Ehhez már kegyelem kell, kivételes lelkiállapot. Hétköznap beérhetjük azzal, hogy szerények vagyunk és iparkodunk megismerni igazi vágyainkat és hajlamainkat. S azokat szégyenérzés nélkül bevalljuk magunknak. S iparkodunk megegyezni vágyainkkal és a világ lehetőségeivel."

A legnagyobb példát az alázatra az Újszövetségben találjuk. Szent Pál így értékeli Jézus magatartását: „Engedelmes volt, megalázta magát a halálig, mégpedig a kereszthalálig".

Valóban, az alázat jutalma nem bankbetétekben, nem társadalmi pozícióban, rangban, hatalomban van. Az alázat jutalma a belső békét, a mindennapi harcokon való felülemelkedést jelenti. Milyen kár, hogy keveseknek jut ki ez a jutalom!

Takács Éva- Hargita Népe