Nekünk is sugárzó embereknek kellene legyünk, cs. t.
Dr. Gyökössy Endre:
Mégis öröm
(Fil. 4: 4 és Fil. 2: 17)
"Csúnya volt, tömzsi és púpos is. A negyvennégyes év légibombázásai alatt vesztette el úgyszólván mindenét; így került hozzánk, a parókiára. Lakásunk jórészt üresen állt, a szuterénben húzódtunk meg apró gyermekeinkkel. Az volt az "óvóhely". Ő egy parányi szobácskában lakott fölöttünk. Júlia testvérnek szólította mindenki. Méltán. Senkije sem volt, így lett sokunk testvére, munkatársa, helyettese, kisegítője; kis családomnak és egyházközösségünknek, a nagy családnak mindenese. Fityula nélküli diakonissza, palásttalan segédlelkész, beteglátogató nővér.
A frontról érkező halálhírek egy részét, amelyet hivatalból nekem küldtek meg a tábori lelkészek, ő kézbesítette. Egyedül nem győztem. Ilyenkor késő estig elmaradt és szótlanul ment be a szobájába. Még légiriadó és bombázások alatt sem jött le, hiába hívtuk. Csak legyintett - és mosolygott. Tulajdonképpen mindig mosolygott. Nem csak az arca, belülről ragyogott. Azóta nem láttam olyan csúnya-szép, tündöklő arcot. Sokáig nem értettem ragyogása titkát. Nap mint nap vijjogtak a szirénák. Gyárak közelében laktunk, gyakran hullottak a bombák. A házakra is.
Kántorunkat behívták katonának, így az is ő lett. Úgyszólván minden nap temettünk, felváltva egy idős római katolikus lelkészzel. Egyre gyakrabban név sem került a hevenyében összetákolt koporsókra. Ki tudta azt akkor, ki milyen vallású lehetett? A legtöbbet romok alól ásták ki. Öreg, katolikus lelkésztársammal a temetőben tanulgattuk akkor az ökumenét.
Egy ilyen alkalommal hárman ugrottunk be az egyik, előre megásott sírba, mert mélyrebukó repülők gépfegyverrel pásztázták végig a temetőt. Júlia testvér ott is, akkor is mosolygott. A szorongástól feszülten mordultam rá:
- Most minek örül? - A sír mélyén is ragyogó arccal válaszolta:
- Éppen helyben vagyunk.
Máig sem tudom mire gondolt, arra-e, hogy kitűnő fedezékben lapulunk vagy arra, ha eltalálnak, csak ránk kell kaparni a földet.
Egyszer - véletlenül - az egyik szoba ablakából kikémlelve megláttam, hogy a kert legeldugottabb sarkában imádkozik. A légiriadót lefújták, s már alkonyodott. Háttal állt a háznak, arcát az ég felé emelte. A Váci úton valamelyik gyár éghetett, mert a tűz verese meg-meglobbant csúnya-szép arcán. Szorosan összekulcsolt kezét félig az égre emelte. Szinte belemártotta a rőtes fénybe. Ezért láttam olyan világosan, hogy előbb a hüvelykujja emelkedett a szorosan összekulcsolt kézből, majd a mutatóujja, fél perc múlva a nagyujja, aztán a következő. Végül a kisujja. Majd nyitott tenyérrel az ég felé emelte mindkét karját. Úgy állt ott percekig, mint egy szürrealista szobor.
Attól kezdve a késő délutáni légiriadók lefújása után, ha az ablakhoz léptem, mindig ugyanott és ugyanígy találtam, imádkozva. Akkor is, amikor közvetlenül közelünkben söpört el egy házat a légiakna. Ezután belépett a lakásba és még sugárzóbb volt, mint máskor. Akár lámpát sem kellett volna gyújtanunk. Bár nem is volt szabad. Igaz, őt nem lehetett "elsötétíteni".
Elmondtam neki, hogy akaratlanul megfigyeltem, s hogy így, ujjait emelgetve még senkit sem láttam imádkozni. Rám mosolygott és azt válaszolta:
- Ez az én olvasóm.
- Az olvasója? - csodálkoztam rá.
- Az. Amikor a hüvelykujjamat nyújtom ki, azokra gondolok, akiket a Lélek szembe juttat.
Azután a mutatóujjam következik, akkor azokért mondok imát, akik Isten felé mutatják utamat. Magáért is akkor imádkozom. Amikor nagyujjamat emelem fel, a világ vezetőiért könyörgök: hagyják abba a háborút. Túl sok vér folyt már. A következő a gyenge ujjam. Azzal a gyöngéket, az üldözötteket, a kicsinyeket és a haldoklókat ajánlom Isten kegyelmébe. A kisujjam az enyém. Azzal kérem Gazdámat, hogy halálomig vidám szívvel szolgálhassam. Hogy senki ki ne maradjon, ezért tartom két tenyeremet az ég felé, s így kérem Istent, tartsa tenyerét a világot - mégis. Mosolygott és hogy szokott, eltűnt a szobájába.
Hónapok múlva derült csak ki, akkor már nem dörögtek az ágyúk, hogy egy rongyos zsákban az ágya alatt dugdosta a kifosztott rákospalotai zsinagóga hétágú gyertyatartójának és egyéb összetört kegyszereinek darabjait. A vandál pusztítás után, éjjel kilopódzott a házból, s amit a zsinagóga körül talált szétdobálva, zsákba szedte, hazahozta és elrejtette.
Nem felejtem el, hogy később Duschinszki barátom, a rákospalotai rabbi, aki csodamódon megmenekült a bori haláltáborból, hogyan zokogott erre a zsákra borulva, hogyan jajongott héberül az asztalra kiborított törmelék fölött. Amikor megkérdezte Júlia testvért, mivel hálálhatja meg azt, amit tett, ő azt válaszolta:
- Örülök, hogy most örül - és kiment a szobából.
Aztán jóval a háború után egyszer rosszul lett. Kórházba került. Valamikor ápolónővér volt, nem lehetett becsapni. Igaz, nem is akarták, mert megismerték. Amikor ágya szélére ültem és megszorítottam a kezét, olyan derűvel mondta: rák, mintha örömhírt közölt volna. Bármikor meglátogattam, mindig volt jó híre valakiről a kórteremben: Erzsi néni, a négyes ágyon, már evett. Ez hazament. Az jobban van, amaz már tud aludni. Amikor felőle faggattam, egyféle választ adott: Jobban vagyok, mint érdemlem.
Egy napon üresen találtam az ágyát. Már a lepedő is le volt róla húzva. Sokáig ültem a csupasz sodronyra meredve, megszokott helyemen; majd bekopogtam az orvosához. Már ismertük egymást. Őszhajú, idős, sok szenvedést megért belgyógyász volt. Amikor meglátott, levette a szemüvegét, és sokáig törölgette. Nem nézett rám, úgy mondta:
- Mielőtt meghalt, a kórteremben mindenkitől bocsánatot kért, ha valakit valamivel megzavart volna. Tőlem is, hogy gyógyulásával, nem tudott örömet szerezni. Önnek ezt a levelet hagyta hátra. Arra kért, halála után adjam át.
Megszorította a kezem, s valami ürüggyel magamra hagyott. A levélben temetésével kapcsolatban néhány szerény kérése volt Júlia testvérnek. Pár meleg sor, s végül egy bibliai idézet Pál leveléből, amelyet az öreg apostol betegen, fogolyként, bilincsek közül a filippibelieknek írt: "Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom, örüljetek." Ezután csak egy szó állt még a levélben, reszketeg, nagy betűkkel kirajzolva: M É G I S.
Azóta fehér fába vésve ott őrzöm ezt az egyetlen szót íróasztalomon. Ha fáradtan, örömtelenül ébredek s nehéz nap vár rám, úgy kezdem, hogy elibe ülök, és hosszasan nézem. A hófehér fa és a belevésett öt betű: M É G I S - hamarosan úgy sugárzik, mint egykor Júlia testvér. És vissza kell mosolyognom rá.
