Iskolai fogalmazás egy 15 éves lánykától.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gömbölyű „lány-pontocska" (a felnőttek petesejtnek hívják). Messzi földről jöttek hozzá a kérők, vagyis a futkorászó, farkincás „fiú-pontocskák" versenyezve, ki méltó arra, hogy elnyerje kegyeit. Ő kiválasztotta közülük a legerősebbet, a legjobbat, a leggyorsabbat.

 

Úgy megszerették egymást, hogy eldöntötték, soha nem akarnak egymástól elszakadni, ezért olyan szorosan összebújtak, hogy a két pontocska már nem is kettő volt, hanem egy. A jó Isten meglátta, hogy ezek ketten mennyire szeretik egymást, gondolta, egy kislányt formál belőlük. Így is lett. Ebből az összebújt pontocskából lettem én.

Egy kényelmes, barátságos lakosztályban nőttem, növekedtem, ami vízzel volt teli, és lubickolhattam benne kedvemre. Bár egymagamban voltam, még könyveim, játékaim sem voltak, mégsem unatkoztam. Kíváncsian hallgatóztam, mert egy ismeretlen világból hangokat hallottam. Egyre kíváncsibb lettem, vajon kinek lehet ilyen kedves hangja, akkor még nem tudtam, hogy az anyukámnak.

Közben lakosztályom egyre szűkösebb lett. Alig volt már helyem pancsolásra. Már egy jólesőt nyújtózni se tudtam, mindig falba ütköztem. Kintről is egyre többet hallottam: ki kellene már bújnia ennek a kislánynak, már 42 hete beköltözött. Egy kicsit még féltem a kimeneteltől, mert hogy kint mi vár rám, nem tudtam, de bent még a szűkös körülmények ellenére is jó.

1992. szeptember 2-án éjfél körül mégis elszántam magam, és erősen kopogtatni kezdtem, hogy ki akarok bújni. Anyukám nagyon megörült ennek, azt hitte néhány óra múlva már a kezében tarthat engem. Én azonban újra elbizonytalanodtam, pedig a szobám fala egyre jobban szorongatott, ki akart engem penderíteni. Sőt egyszer valami szúrós nemtommivel a lakosztályom falát kiszúrta egy galád doktor bácsi (később tudtam meg, hogy magzatburkot repesztett), így az én jó kis langyos vizem is kifolyt mind egy cseppig. Erre megsértődtem: dehogy akarok én ilyen világra jönni, ahol ily kegyetlenül bánnak velem! Aztán egyre többet hallottam anyukám sóhajtozásait, ráadásul szegény úgy elfáradt, hogy minden porcikája remegett. Nagyon megsajnáltam, így 1992. szeptember 4-én hajnalban 1 óra 55 perckor világra jöttem.

Nem volt ám ez olyan egyszerű. Olyan úton kellett járnom, ahol a madár se jár. Sehol egy kitaposott ösvény. Egy szűk alagútban nekem magamnak kellett utat törni. Alig kaptam levegőt, ezt valami csipogó szerkentyűk is jelezték, ezért apukám azt a feladatot kapta, hogy anyukám szájához friss levegővel (oxigénnel) telt maszkot tartson. Hajam és fejem búbja már az alagút kijáratához nyomult, apukámat ez olyan kíváncsivá tette, hogy elfelejtkezett a maszkról, csak engem nézett. A maszk így anya orrára csúszott, így egyáltalán nem kapott levegőt. A doktor bácsi végül egy ollóval kiszélesítette a kijáratot és végre megérkeztem!

Köszönöm anya és apa, hogy megszülettem, hogy veletek vagyok már tizenöt évesen.

Sallai Zsófia