Beszélgetés Papp Lajos Magyar Örökség-díjas szívsebésszel.

Isten-, természet- és embertársai iránti szeretetéről és tiszteletéről megható őszinteséggel szól. Fegyelmezett munkája, erős és biztos keze több ezer emberéletet megmentett. Korunk legkiválóbb magyar gyógyító orvosaként került neve a Magyar Örökség aranykönyvébe néhány évvel ezelőtt.

Legnagyobb alkotása: a Pécsi Szívgyógyászati Klinika megteremtése. Beszélgetésünk - ama már világhírű igazgató-professzorral -, dolgozószobájában készült. - Aranyosgadányban, baranyai faluban születtem, Pécstől mintegy nyolc kilométerre, az Ormánság szélén. Családom földművelő paraszt család. Anyai ágon néhány iparos is fellelhető, de első generációs értelmiségiek vagyunk.

Nagyapám e falunak volt bírája 1937-től 1945-ig, ám az 1945-ös fordulat után - Rákosi idején -, ezért elmarasztalták. Kulákká nyilvánították, majd a családot: szüleimet másfél évvel idősebb bátyámmal, s velem együtt kitelepítettek 1952-ben. Csak 1957-ben kerültünk vissza a faluba. Gimnáziumi éveinket, bátyámmal együtt itt töltöttük Pécsen. Később öcsém is - aki hat évvel volt fiatalabb nálam - itt érettségizett Pécsett. Bátyám Budapesten az ELTE-n végzett, mi pedig öcsémmel a pécsi Orvostudományi Egyetemen.

- Mi vonzotta az orvosi pálya felé?

- Se minta, se információ nem állt rendelkezésemre, mit jelent az orvosi hivatás! Az első nagy konfliktusomat épp ez okozta az életben, ugyanis ezt a kérdést annak idején feltették az Orvosi Egyetem felvételi bizottságának tagjai is, a válaszom azonban nem tetszett nekik. Se bátyámnak, se nekem nem kellett felvételiznünk, tanulmányi verseny győzteseként kerültünk az egyetemre, ő az Eötvösre én az Orvosira. Erre a kérdésre azt válaszoltam - ma sem adhatok más választ -, szívesen foglalkozom az emberekkel, rajtuk szeretnék segíteni. De hogy konkrétan mi motivált a döntésben, ennél bővebben akkor sem válaszoltam. Ez a válasz nem felelt meg akkoriban, remélem, most elfogadható.

- Hogyan lett szívorvos, hisz - gondolom - szakosodhatott volna másra?!

- Véletlenül. Itt kezdtem a pályát a Városi Kórház sebészetén, majd 1975-től a szomszédos, négyszáz ágyas pécsi Orvostudományi Egyetem Klinikáján dolgoztam. Tanulmányútra mentem Budapestre, speciális szívingerlő készülék beültetésének módját tanulmányoztuk, amikor Szabó Zoltán úr, a Városmajori Klinika professzora, akkor még adjunktusa, meghívott az intézetbe. 1976-ban kerültem Budapestre, s így lettem szívgyógyász, szívsebész.

- Emlékszik-e az első műtétjére?

- Hogyne. De arra is emlékszem, amit végignéztem ezen a klinikán. Ma is ugyanazzal a szent áhítattal, csodálattal, és értetlenséggel szemlélem az eseményeket, mert a csoda a mai napig megmagyarázhatatlan számomra. Hogyan következhet be ez a rendkívüli dolog, hogy a szerencsétlen kis beteg szívet megállítjuk, lehűtjük, gyötörjük, operáljuk, majd, mintha mi sem történt volna, ezt követően újraélesztjük. Minden egyes műtét egy-egy emberért való küzdelem, hiszen mindenki egyedi és megismételhetetlen. Minden szívműtét során, amikor megállítjuk a szívet, felmerül az élet és halál kérdése. Lesz-e a műtét előtt álló emberből új, aktív élet? Azt hiszem, valamennyi szívsebész, aki operál, ezzel a nagy teherrel kezd hozzá a műtéthez. Ezért nagy boldogság, ha a műtét sikeres és a beteg nemcsak felébred, de talpra áll és visszanyeri az egészségét.

- Szinte hihetetlen: a test "motorja" a szív, és ha lefagyasztják, az egész test "pihen"...

- Nem fagyasztjuk meg, csak lehűtjük. Ha megfagyasztanánk, nagy sérülést okoznánk, mert ha jégkristály alakul ki a sejtben, tönkreteszi azt. A szívet három-négy Celsius fokra, a testet pedig öt-hat fokra hűtjük, és ebből az állapotból visszajönni, nagy tudást igényel. És bármennyire furcsa, nagy hitet. Komoly elszántságot a betegek részéről.

- Hányan segítenek önnek? Meddig tart egy nagy műtét?

- Munkatársaim velem egykorú, egyenrangú kiváló szívsebészek, akik egy-egy csapatot vezetnek. Három szívsebészeti csoport dolgozik a klinikán, naponta, átlagosan öt-hat nagy műtétet végzünk. A másik csapat az ún. kis műtétekkel foglalkozik, a koszorúér vizsgálatokat, és az ehhez társuló katéteres műtétekből naponta 18-25 beavatkozást folytatnak. Emellett naponta négy-öt szívingerlő-készülékbeépítést is végzünk. A nagy szívműtéteknél általában nyolc-tizenkét ember segít. Hasonlatos ez a repülőgép indításához, felszállásához majd leszállásához. A bevezető szakaszban történnek az előkészületek, ez körülbelül egy-másfél óra: az altató- és az intenzívterápiás orvosok elaltatják a beteget és előkészítik mindazokat a vizsgálóeszközöket, melyek a szívműtét biztonságát jelentik. A szívsebészeti beavatkozás - a mellkas nyitástól a zárásig -, általában három-négy órát vesz igénybe, majd a "repülőgépnek" le kell szállnia, ez is legalább fél óra. Összességében négy-ötórás műtétekről beszélhetünk.

- Professzor úr hány műtétet vállal vagy vállalhat naponta?

- Bölcsen tette fel a kérdést. Mióta kiváló és tapasztalt szívsebészekkel együtt dolgozom, bizonyos terhek megoszlanak. Tekintettel arra, hogy igazgatási, oktatási feladataim is vannak, mindennap egy műtétet végzek, s ha szükséges, természetesen kettőt vagy hármat. Lehetőség szerint vigyázok rá, hogy a tehetséges, fiatal orvosok is hozzájussanak a műtéthez.

- Felébredéskor mi az első reakciójuk a betegeknek?

- Nagyon érdekes és rendkívül profán: az esetek nyolcvan százalékában vizet kérnek. Ennek oka: mi nem ébresztjük föl a betegeket a műtét befejeztével, hanem körülbelül két-három órás időtartamban még altatjuk őket az intenzív osztályon. Mert ha bármiféle vérzést észlelünk, vissza kell mennie a műtőbe. A beteget nem terhelhetjük azzal, hogy felébresztjük, majd újból elaltatjuk. A szomjúság a legkínzóbb a szívműtét után.

- Amikor beléptem a klinikára, úgy éreztem: itt minden jól működik. Egy kollégája pedig azt mondta, ön nagyon szigorú, de ennek így kell lennie. Mi erről a véleménye?

- Ahogy említettem, minden egyes műtét élet vagy halál kérdéséről szól. A rendetlenség halálhoz vezet. A rend és a fegyelem csak első pillanatban tűnik terhesnek. Ha ez módszeres, rendszeres és állandó, egy idő után minden résztvevő jól érzi magát benne. Valamikor szigorúnak kellett lennem, ma már én vagyok a legkevésbé szigorú, mert vannak "csapatkapitányok" az intézetben.

- Térjünk át az orvosi hivatástól a magyarság kérdéskörére. Figyelemmel kísérve felszólalásait, mindig van véleménye magyar sorskérdéseinkről. Orvosként, miért tartja fontosnak a véleményformálást?

- Egyetlen magyar ember sem lehet közönyös, hisz részei vagyunk az egésznek. Az egész pedig csak akkor gyógyul, ha a részek egyenként javulnak. De kérdésére válaszolva: engem a magyar nép taníttatott, az általános iskolában, a gimnáziumban és az egyetemen nem fizettem tandíjat. Ezért nekem kötelezettségem van azok iránt, akik neveltek, tanítottak. Itt születtem ebben az országban, a magyar nyelvet beszélem, s nem én választottam, hanem a Jóisten kegyelméből kaptam. Minden ember, aki e világra születik, megkapja a maga tálentumát és felelősségét. Mindenkinek a saját helyén, a maga országában, és a saját szakmájában kell a maximumot nyújtania. Bátran mondhatom, számomra sehol a világon nincs nagyobb lehetőség, mert célom: az emberek gyógyítása. Magyar ember vagyok, és csak ezen a nyelven értem meg a beteg apró rezdüléseit, fájdalmait. Bármennyire tudom a tanult nyelvet, a finomságokat nem érzékelem. Feladatot kaptam, és ezt próbálom teljesíteni. Nem választható el a napi lét a magyarságtól. Nagyon szomorú vagyok, amikor politikusok vagy értetlen emberek megpróbálják ezt ellenkező előjelűvé fordítani. Minap olvastam gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszterről, akit Széchenyi és Kossuth nagyságához mérhető, s akiről érdemtelenül megfeledkeztek. Csak mostanában kezd helyére kerülni fantasztikus nagysága. A trianoni sokk után komolyan részt vett a csonkolt Magyarország talpra állításában, a tudomány, a kultúra, és nevelés apostola volt, aki azt mondta, háromféle magyar hazafiság létezik: szónokló, kesergő és alkotó. Sajnos ma is nagyon sok a szónokló, kesergő hazafi, ám ha mindenki alkotó hazaszeretet szerint élne, hamarosan felvirágozhatna ez az ország.

- A felelősségérzet, melyről beszélt, nem alakul ki mindenkiben. Vajon miért?

- Visszakérdezek: ön mindennap hálát ad az Úristennek, hogy lát, hall, hogy nincsenek fájdalmai. Hiszen minden nap kegyelem. Mindennap hálaadással kellene kezdeni a napot. Az a baj, hogy a dolgokat csak akkor értékeljük az esetek jelentős részében, amikor elvesztettük. Így vagyunk a szeretettel, a szerelemmel, az egészséggel, és így vagyunk a hazánkkal. Szeretném, ha az a tízmillió magyar, aki a csonka Magyarország területén él, mindennap felfogná, micsoda nagy dolog, hogy itt élhetünk és alkothatunk a hazánkban. - Időnként hálát adok a mindennapokért, de valóban nem minden nap. - Erre kell megtanítani az embereket. A figyelmüket fel kell hívni, adjanak hálát az Úrnak mindenért, ami jó, és adjanak hálát azért is, hogy ebben az országban élhetnek.

- Ön tavaly milyen célból alapította meg a Kárpát-Haza Nemzetőrséget?

- A Nemzetőrség nemzetünk erkölcsi rendje felett kíván őrködni, ezért vette fel ezt a nevet. Célja: az emberi életnek és egészségének, a Kárpát-haza földjének, hagyományainak, kultúrájának, őshonos élővilágának, teremtett, épített értékeinek védelme. A tagok az előzőekben megjelölt védelem érdekében szolgálatokat végeznek. A Nemzetőrség hangsúlyozni kívánja, hogy nem fegyveres szervezet, a szolgálatban lévő magánál semmilyen fegyvert nem tarthat, még zsebkést sem. Aki szolgál, mindig köteles betartani szolgálatban a krisztusi szeretet törvényeit, és a tízparancsolatot. A Nemzetőrség a fenti célok mellett kulturális-, tudományos rendezvényeket szervez, könyveket, egyéb kiadványokat ad ki és terjeszt, ismeretterjesztő-, feltáró filmeket készít és terjeszt, anyagi javakkal és tevőleges munkával segíti az egyedülállókat, időseket, betegeket, különös gonddal odafigyel az ifjúságra, erkölcsi nevelésükre, szintén külön figyel a hátrányos helyzetű csoportokra, segíti társadalmunkba történő beilleszkedésüket, fellép az emberi és állampolgári jogaik védelme érdekében. A Nemzetőrség tagja lehet minden nagykorú személy, aki a Nemzetőrség célját elfogadja, valamint a Kárpát-Hazához tartozónak vallja magát. A tagsági viszonynak további kötelezettségei: Ha szolgálatba helyezi magát, betartja a tízparancsolatot és a krisztusi szeretet törvényét.

- Látom a keresztet az íróasztalán. Mikor talált rá az Istenre?

- Lehet, hogy furcsa választ adok: soha nem vesztettem el. Eszmélő gyermekkorom óta hívő vagyok. Mindenki hisz valamiben, vagy bevallja, vagy sem. Önmagában, a pártjában, a felekezetében, a hitetlenségében. Én a legegyszerűbbet választom: a teremtőben hiszek.

- Hogyan valósul ez meg a mindennapi életében?

- Nem a látványos ájtatosságban, mert a Jóisten nem azt várja tőlünk. Tisztában kell lennünk önmagunkkal. Az ember azáltal nemesedik, hogy Isten teremtményeként megkapta azt az isteni jogot, hogy gondoskodjék másokról: emberről, állatról, növényről, a természetről. - Az emberben felmerül a kérdés, ha a Jóisten tehetségben, szorgalomban, kitartásban nagyobb lehetőséget adott Önnek, miért nem ment el idegen országba, ahol esetleg nagyobb lehetőségek adódtak volna? - Profán a válaszom. Könnyű annak a hölgynek tisztességesnek maradni, akit soha nem kísértenek meg. Tehát alkalom kell ahhoz is, hogy az embert Nyugatra hívják. Nekem ez az alkalom akkor adatott meg, amikor az Egyesült Államokban, Bostonban, a Harvard Egyetemen dolgoztam. Mind anyagilag, mind az életpálya lehetőségei - legalábbis a külső szemlélő számára -, rendkívül vonzóak voltak. De számomra egy pillanatig sem volt kétséges, mi a feladatom. Inkább nekik okoztam meglepetést, hisz ez 1984-85-ben történt, s akkor bizony a magyarországi helyzet miatt enem sokan utasították volna vissza a felajánlott lehetőséget. Kicsit értetlenül álltak a válaszaim előtt. Hiszen az amerikai nép abból él, hogy az agyakat, energiákat elszívja más népektől. A válaszom értetlenségre talált, hiszen nekik nem sokat jelentett Magyarország, ez a kis európai ország - azt sem tudták, hol van - , ahol inkább vállalom szegénységben is a hazámat, mint az amerikai gazdagságot. Próbáltam nekik megmagyarázni, hogy nem vagyok szegény, sokkal gazdagabb vagyok, mint ők. Engem a rám váró betegek szeretete hozott haza.

- Amikor "kinyit" egy testet, és ott látja maga előtt az emberi szívet, hogyan kezdi a műtétet? Mire gondol?

- Minden szakmának megvan a sajátos titka. Nem a műtét pillanata a legnehezebb. Sokkal bonyolultabb az odavezető út. Hiszen mindenkivel személyes kapcsolatban állok, minden betegnek van tekintete, hozzátartozója, érzése. És mindig ott lebeg a nagy kérdés: mi lesz, ha nem sikerül? Az orvos viszi magával ezt a terhet. Mégis elsősorban a csodáról kell szólnom. A műtét során megállítjuk a szívet, ezt bárki megteheti. De az újból induló, éledező szív, ahogy próbálkozik, vergődik, majd ebből a vergődésből csodálatos, szabályos összehúzódás alakul ki, ez számomra minden alkalommal a csoda megtapasztalása. Mint a virágzó fák, virágok a mezőn. Ez maga a teremtés csodája. Szemléljük, kutatjuk, de igazán soha nem értjük meg.

Frigyesy Ágnes
forrás: Erdélyi Napló

2007. szeptember 26.