A testvérféltékenység örök, mondhatnánk bibliai téma.
Mit tehet a szülõ, hogy megfelelõen kezelje a testvérek közötti vitákat, veszekedéseket? Legyünk konzekvensek vagy a pillanatnyi helyzet alapján döntsünk?
„Aggódó nagymama vagyok, és a két fiúunokámról van szó. Szerintem a szüleik mindent jól csináltak, és jól csinálnak körülöttük. Amikor a kicsi született, a menyem, amibe lehetett, bevonta a nagyobb fiút, nem volt megkülönböztetés a kicsi javára. Úgy veszem észre, hogy a nagyobbik fiú mindmáig igencsak sok odafigyelést kap. Mégis nagy baj van. (Én így érzem.) Nagyon féltékeny a kicsire. Most már tizenkét és hét évesek, akár játszhatnának együtt is, de ez simán nem megy. A nagyobbik állandóan beleköt a kicsibe, durva akkor is, ha csak játszanak, becsmérli, nem ismeri el, ha valamit jól csinál a másik, vagy csak igen nehezen. Ha a szülők szólnak, hogy hagyják már abba a civódást – nem! Különösen a hétvége szörnyű. A fiamnak a múltkor egyszer csak az szaladt ki a száján: „… ezért utálok hétvégén itthon lenni…” A szülők mindent megtesznek értük, a fiam úgyszólván saját kezével építette a házat, de a menyem is sokat segített, és bár ez már több mint tíz évvel ezelőtt kezdődött, a mai napig van mit csinálni rajta, de a gyerekeknek van játszóterük favárral, csúszdával, tollaspályával… Úgy látom, a fiam nagyon elfáradt. (Nem fizikailag.) A menyem egy nagyobb műtét után kontrollra jár háromhavonta. Mindkettőjüknek van elég bajuk, és ha ehhez még a hétvégi idegeskedés is hozzájárul, félek, jó vége nem lesz. Mi az oka? Hogyan lehetne segíteni?”
„Tizenhét és tizenhat éves fiaim vannak. Túlzás nélkül mondhatom, hogy bár házasságban élek, gyakorlatilag egyedül neveltem (fel) őket. A férjem a családjában megszokott minta szerint mindent rám hagyott, mondván, ez az asszony dolga. Ő egyik munkahelyét váltogatta a másikkal, mindig voltak „ügyei”. Nem tagadom, anyagilag a magunk szintjén mindent megadott nekünk. De sosem volt velünk, hétvégeken sem. A fiúk ráadásul ki nem állhatják egymást, ami nekem, az anyjuknak, nagyon fáj. Ehhez biztos hozzájárult az is, hogy (nem tudom) miért, miért nem, a kisebbik a kizárólagos kedvence az apjának. Talán most, hogy a nagyobbikkal is büszkélkedhet, kap tőle némi figyelmet, de eddig évekig csak messziről nézte, hogyan „babusgatja” az apja az öccsét. A férjemmel sosem sikerült megértetnem, hogy nem egy, hanem két gyereke van. A helyzet most, hogy kamaszok, egyre tarthatatlanabb. A fiúknak az a dolga, hogy rivalizáljanak, mondja a férjem. Tényleg így van? És vajon felnőtt korukban számíthatnak egymásra, ha most nem?! Kérem segítségét!”
Dr. Vekerdy Tamás-nlcafe.hu/
erdely.ma
