Vesztesek voltunk, mocskosak, büdösek, árvák, a társadalmi létrának az alján valahol, legalábbis ezt mondták rólunk az emberek régen. Azt híresztelték, hogy ezekből, soha de soha nem lesz semmi, mert nekik nincs senkijük, semmijük. Mit is adhatnak az ilyenek a világnak? Szennyből nem lehet értéket kihozni, ezért nem is foglalkozott velünk senki. Mígnem eljött a nap, amikor valaki azt mondta, hogy nem selejtek vagyunk, hanem kincsek, remekművek, Isten ajándékai a világnak.

Biztosan sokan kinevették és lenézték ezt az embert, de az is biztos, hogy nagyon sokan hittek abban, amit állított és megfogták a kezét, melléálltak. Felkaroltak minket, mint elesett katonát a bajtársa, és lám-lám, lassan már 25 éve, a „szennyből” igazgyöngyöket varázsolnak, annak ellenére, hogy ez elméletileg lehetetlen. Mindnyájan felnőttekké váltunk, és ki-ki családot alapított és élik a maguk szép életét, van, aki tanár lett és gyermekeket oktat, van, aki mérnök, építész vagy informatikus lett. Van, aki csak éli a maga egyszerű életét és nap, mint nap bemegy 8-10 órára a gyárban a lényeg, hogy egyikünk sem kallódott el, mindegyikünk hasznos tagjává vált eme társadalomnak, és napról napra azt lehet látni, hogy egyre följebb haladunk azon a bizonyos létrán. Mindez, azért mert van egy ember, aki kimerte mondani, hogy idézem: „Isten selejtet nem teremt”

És ez az ember, nem csak akkor állt mellénk, amikor bajban voltunk, hanem a jelenben is, annak ellenére, hogy kikerültünk a nagyvilágban és útjaink úgymond elválltak egymástól. Mint egy jó apa gondunkat viseli, amíg csak él, és nem „ideiglenes szeretetet” add nekünk, hanem olyan szeretetet, amely nem múlik el soha. Tettei által érezzük nap, mint nap ezt a szeretetet és hálásak vagyunk, köszönjük Istenünk, hogy a világ legjobb apjával ajándékoztál meg minket!