Réges- régen élt egy szegény ember, aki minden áldott nap kijárt a nagy sziklás hegyek közé, ott egy nagy csákánnyal egymás után fejtette ki a hatalmasabbnál hatalmasabb kődarabokat, szállította be a városba az embereknek, hogy építsenek házakat belőle. Nem volt ember a falujában, aki nálánál ügyesebben tudott volna köveket fejteni: szívesen is vették tőle a városiak, s ő úgy-ahogy, szegényesen megélt a mesterségéből.
Hosszú ideig élt így boldogan, sorsával megelégedetten a szegény ember, nem irigyelte mások gazdagságát, eszébe se jutott, hogy az ő élete is folyhatna másként. Élt abban az időben egy szellem a hegyek között, s mit gondolt, mit nem, nem tudom, odatelepedett arra a sziklára, ahol a szegény ember dolgozott serényen, s elkezdett beszélgetni vele. Összevissza beszélt mindenfélét, hogy alig győzte hallgatni a szegény kőtörő, hogy így s úgy, ő megsegíti varázslattal, s olyan gazdaggá teszi, amilyenné csak akarja.
Csóválta az ember a fejét, egy hangot se szólt, nem tetszett neki ez a különös dolog, s otthagyta a szellemet. Ment be a városba, vitt egy csomó követ egy nagy, gazdag embernek, s hát amint ott bemegy a szobába, lát olyan sok szép dolgot, amilyent soha még csak álmában sem látott.
Ettől a perctől fogva olyan nehéznek s szegényesnek tűnt fel a sorsa, hogy örökösen búslakodott, békétlenkedett magában. Egyszer csak felsóhajtott:
- Ó, bárcsak gazdag ember lehetnék, s aludhatnék olyan ágyban, amelynek ezüstös függönye van, aranyrojtok lógnak le róla!
Egy hang szólalt meg a feje felett:
- Meghallgattam a kívánságodat, ezentúl gazdag ember leszel!
Nézett a szegény ember mindenfelé, hogy vajon ki szól hozzá, de sehol senkit sem látott. Gondolta, hogy talán csak képzelődött, fogta a csákányát s indult hazafelé, mert semmi kedve nem volt ma a munkához. Hát amint hazaért, szeme-szája elállott a csodálkozástól: a fakunyhó helyett, amelyben eddig lakott, ragyogó, tündöklő palota állott! Benyit a fényes palotába nagy boldogsággal a szegény ember, hát ott meg olyan ezüstös-aranyos ágy állott, amilyenre vágyakozott. No, a szegény ember rögtön belé is feküdött, jól aludt, s reggelre még azt is elfelejtette, hogy valaha ő valamit dolgozott is.
Henyélt egész nap, sétált le s fel egyik szobából a másikba, nézegetett ki az ablakon, s úgy töltötte el a napját. Erősen unalmas volt biz ez, mert nem tudta, hogy s mint szokták eltölteni az idejüket a gazdag emberek, de segíteni nem tudott rajta.
Egyszer nagy forró, meleg nap volt, sütötte úgy a palotát a nap, hogy majd megsült benne a szegény ember, aztán kidugta a fejét az ablakon, hogy hátha egy kis friss szellőcske fújna arrafelé, s ím, éppen akkor robogott arra a herceg kocsija nagy büszkén, s a herceg feje felett egy aranyos napernyő tartott árnyékot.
- Óh, bár én is herceg lehetnék - sóhajtott fel a kőtörő -, s lenne egy ilyen gyönyörű fogatom meg ilyen aranyos napernyőm!
- Kívánságodat meghallgattam, s teljesítem is - hangzott ismét a hang -, légy ezentúl herceg!
Úgy is lett, ahogy a szellem akarta: herceg lett a szegény kőtörőből, skarlátpiros ruhás, aranysujtásos szolgák állottak sorfalat előtte, s mikor gyönyörű fogatával s az arany napernyővel kocsizni indult, a nép csak úgy tolongott utána, hogy megbámulja a gazdagságát.
Büszke is volt a kőtörő hercegségére, de amint így kocsikázott keresztül-kasul a városon egész nap, hiába tartotta maga fölé az aranyos napernyőt, mégiscsak keresztültörtek azon is a napsugarak, s napról napra feketébb lett az arca. Mérgelődött erősen a szegény ember, hogy a nap mégiscsak nagyobb úr őnála, s így sóhajtott fel:
- A nap mégiscsak hatalmasabb, mint én, ó bárcsak én is az lehetnék!
A hegy szelleme ismét megszólalt a feje felett:
- Meghallgattam a kívánságodat, te léssz ezután a nap!
Úgy is lett, s a kőtörő boldogan küldte le égető sugarait a földre, perzselte ki hatalmas forróságával a zöld füvet, megrepesztette a földet, feketére sütötte a hercegek s a szegény emberek arcát. Boldog volt, mert úgy érezte, hogy most már igazán ő a leghatalmasabb a világon.
De egyszerre csak egy felhő közeledett hozzá, eléje húzódott, s ő nem látott többé semmit, nem küldhette le sugarait a földre.
- Hát ez a rongyos felhő hatalmasabb, mint én? - kiáltott fel dühösen. Nos akkor felhő akarok lenni!
- Kívánságodat teljesítem - hangzott ismét a szellem hangja.
Rögtön felhővé változott a kőtörő, s ezentúl ott lebegett a nap és a föld között. Öntötte a vizet magából, s boldogan látta, hogy a hatalma mekkora: hogy a földön ismét virágzik és zöldellik minden a nagy forróság után. Öntötte, öntötte a vizet napokon, heteken át, a patakok kiáradtak a medrükből, elöntötték a vetéseket, elvitték a falvakat, s a felhő boldogan látta, hogy az ő hatalma elől semmi sem menekül meg. De egyszerre csak a sziklára pillantott, amelyen azelőtt oly szorgalmasan dolgozott, az állott szilárdan, megingathatatlanul magában.
Csodálkozva kiáltott fel a felhő:
- Hát a szikla erősebb, mint én? Ó, bárcsak azzá lehetnék!
Ismét hallatszott a szikla szellemének szava:
- Teljesítem kívánságodat, légy szikla!
Boldog volt most a szegény ember, nap sütése, eső esése őt nem zavarhatta, úgy érezte, hogy most igazán ő a leghatalmasabb a világon.
Ám egy reggelen nagy ütéseket érzett a fején: odapillantott, hát egy ember vágja a követ a csákányával, s szakadnak le egymás után a kődarabok. Roppant félelem reszketett át minden részén, s szomorúan mondta:
- Hát egy földi emberke hatalmasabb lehet, mint én? Ó, bárcsak még egyszer én is az lehetnék!
- Légy hát emberré, ha úgy kívánod! - szólt ismét a szikla szelleme.
Azzá is lett egy szempillantás alatt, s boldogan kezdte ismét fejteni a köveket a szikláról. Soha többé nem gondolt arra, hogy hatalmasabb legyen annál, ami: szorgalmasan dolgozott, kemény ágyon aludt, fakunyhóban lakott, s mégis elégedett, boldog volt mindig. Sokszor hallgatózott azután is, hogy vajon nem szólítja-e meg ismét a szikla szelleme, de soha-soha nem hallotta többé a hangját.
