Böjte Csaba: A Békás-szoros égbe nyúló sziklái az évmilliárdok alatt mennyi életet hordoztak, és hordoznak ma is alázattal! Felkerekedtem és tisztelettel meglátogattam őket bölcs tanításukat kérve.

Néztem és láttam is, ahogyan itt-ott a kopár sziklákra felkapaszkodnak a zuzmók, nyomukban, mint zöld bársony kézfejek, ott vannak a mohatelepek, hogy az ellobbanó nyarak melegét önmagukban életre váltsák. Fejlődnek, növekedve bontakoznak, friss hegyi harmat itatja őket, a kopár sziklák között csendes életet élnek, lassan megöregednek, magukba roskadva földdé válnak. Halálukból egy kis maréknyi föld születik, melyből friss virágok bomlanak, szép zöld pázsit fent az ég és a föld között, ott virítanak a hatalmas sziklaormokon. Szélben lengő kis zöld pamacs, naiv remény, mely minden évben a tél markában visszahull a földbe, melyből léte vétetett, s melyet ellobbant létével gyarapít.

Álltam és némán csodáltam azt a nyugodt, türelmes jóságot, mellyel e hatalmas szikla dajkálja az életet. Megértettem, hogy itt minden kis születés türelemből és halálból fakadt. Ki tudná megmondani, hogy hány ezer év és mennyi születés, pusztulás van egy kis fenyő sziklák közé ékelt tövét ölelő, porló földben? Előttem a hatalmas sziklabérc! Mennyi türelem, kitartás, széltől, lecsorgó esővíztől megvédett humusz kell egy kis erdőfolthoz, mely üde, zöld színével, mint egy palást hálásan borítja az oltárkő lankás vállait!

Alázattal nézem a sziklán az erdőt, mint zarándok a mestert! A rohanó, kapkodó világban nyugodt helytállást szeretnék tanulni e hatalmas fával borított sziklabérctől! Megtanulni a ragyogó napsütésben, a fagyos hóesésben béketűréssel hordani az életet, befogadni a cseppnyi gyermekeket és dolgozni, hogy a szorgos évek szálfa sudár ifjakat formáljanak belőlük, hinni, hogy megtelepedve majd gyökeret eresztenek a lassan szülőfölddé nemesülő létemben.

Jó dolog nézni a sziklát és a rajta ég felé törő sokszínű életet! A lépték lehet, hogy más, de a lényeg ugyanaz, s ez engem végtelen nyugalommal tölt el, jól van ez így! Évezredek peregnek, generációk jönnek-mennek, és a kopár sziklafal otthonná válik. Nézem az Oltárkőt,  és hiszem, hogy Isten országa általam, belőlem is épül! Boldog vagyok, mert itthon maradtam, és létemmel e kis világ parányit gazdagodik! Nincs miért kapkodnom, hisz egyetlen dolgom van, csendben befogadni és hordozni szelíden az életet, míg vissza nem adhatom testemet az anyaföldnek, lelkemet a Teremtőnek!

Karikó Éva: Csaba testvér füves könyve biztos kézzel vezet minket lelki utunkon. Üzeni, nem az a feladatunk, hogy érett korban is sihedert játsszunk, minden kornak a maga gyümölcsét szakítsuk le, találjuk meg a maga feladatát, örömét. A szenvedésről, a lélek koromsötét éjszakájáról – vallja ‒ csak térden állva lehet beszélni, tudja, mint malomkő a búzát, mindannyiunkat megőrölnek, ez természetesen fáj, de életadó gabonává válhatunk, ha méltósággal viseljük el a megpróbáltatásokat. Tapasztalataiból merítve szól a halállal való szembenézésről, és az oda vezető út feladatairól, a segítés lehetőségeiről. Végül mesél arról, mi várhat ránk, mikor a földi ajtó bezárul mögöttünk, a hatalmas mennyei ablakról, az égi szurkolótáborról, az ajándékba kért ötven körömről, az örökélet tevékenységeiről... Mit is értsünk ez alatt? A könyvből kiderül. Van bátorságunk belevágni?

A kötetet a szilágysomlyói református templom mennyezetkazettái (1717) díszítik. A kötetet Karikó Éva szerkesztette, a fotókat Váradi Levente készítette.

www.helikon.hu