A 2016-os Könyvfesztiválra megjelenik Böjte Csaba: Zarándoklat az atyai házba c. füves könyve az önismeretről, az önnevelésről, a döntésről, a kihívásokról, a megpihenésről és az ember életútjáról

A kötetet összeállította és sajtó alá rendezte: Karikó Éva
Borító és képanyag: A kakasdi Faluház mennyezetkazettái (Tolna megye)
Fotók: Lettner Kriszta
Megjelenés: 2016. április.
Mérete: 147 * 147 mm
Terjedelme: 248 oldal
Helikon Kiadó
 
Zúg a laptopunk, zúg az agyunk, bennünk is számtalan különböző program fut párhuzamosan, míg egyszer csak azt vesszük észre, hogy a rendszert egyre jobban belassítja, netán teljesen lefagyasztja. Sokunk sírfelirata lehetne: Itt sem nyugszik XY. Ahogy ez is: Itt nyugszik XY, mi meg otthon.
Muszáj ennek így lennie? Nem lehet egyszerűsíteni? Muszáj, hogy gyerekeink mókuskerekünk pörgésétől kiábrándulva elveszítsék életbátorságukat, és inkább megmaradnak a mamahotel, papabank biztonságos, kihívásmentes keretei között, nem mernek dönteni, nem köteleződnek el, mint hogy ők is hasonló ringbe szálljanak be? Muszáj, hogy a mindennapi feladatok felőröljenek vagy megfélemlítsenek, és lefagyva a töredékét végezzük el annak, amire képesek lennénk? Muszáj, hogy a fáradtságtól kiboruljunk, és egyre elviselhetetlenebbek, szeretetlenebbek legyünk?
Csaba testvér legújabb füves könyve ebben a küzdelemben nyújt segítséget: hogy az önismeret segítségével megtaláljuk, melyek azok a „programok”, amiket valóban futtatnunk kell, és melyek azok, amiket nyugodt szívvel bezárhatunk. Segít, hogyan tudjuk az önneveléssel a sávszélességünket bővíteni. Derűvel biztat, hogy belevessük magunkat az élet nagy kalandjába, hogy értékesnek éljük meg a mindennapi apró-cseprő dolgaink teljesítését is.
És ha a rendszer belassul, netán befagy, nincs más hátra, mint a kikapcsolás, újraindítás vagy újratelepítés. Erre szolgálnak életünkben a pihenőnapok, a vasárnapok, az ünnepek, mikor azon is elgondolkodhatunk, hogy bár futnak bennünk a programok, futunk mi magunk is, de vajon a célt látjuk-e, és jó irányba megyünk?
Álljunk meg, akár ezzel a könyvvel a kezünkben, hogy haladni tudjunk!

Karikó Éva

Részlet Csaba testvér előszavából:

„Nem fogok nekiállni tanulni! Még egyszer nem megyek neki a megalázó érettségi vizsgának!” – mondja nekem is dacosan egy fiatal, és leszegi a fejét. Nézem a sudár, szép növésű gyermeket. Mit is mondhatnék neki? Érvek, győzködés helyett egy rövid történetbe kezdek:
Nemrég egy roma származású férfi keresett meg Fogaras mellől, koldult, segítséget kért. Kezet fogtunk, és mivel furcsán állt a keze, rákérdeztem, mi történt vele. „Körfűrész levágta, de én addig kiabáltam, míg visszavarrták.” Kérdőn, kerek szemmel néztem rá, és ő elkezdett beszélni: „Óvatlan voltam, és a forgó acél a csukló fölött elkapta a karomat, egy pillanat műve volt, a kezem leesett, de én felvettem a fűrészporból és lepalltam róla a faforgácsot, majd kiabálva orvoshoz szaladtam, kértem, hogy varrják vissza. Az orvos a faluban nem tudott segíteni, de én sírva kértem újból és újból. Végül azt tanácsolta, hogy Marosvásárhelyen próbáljak szerencsét. Egy zacskóba jeget tettek a kezemre, és elvittek a kórházba. Az út hosszú volt, nem akartak fogadni, se pénzem, se betegbiztosításom nem volt, de sírtam, könyörögtem, hangosan kiabáltam, és végül visszavarrták a kezemet. Most már tudok fogni is vele.”
Néztem az egyszerű embert, hatalmas hitével maga vitte el levágott kezét a háromszáz kilométerre lévő kórházba! Bátran, a természet törvényeivel, a gyáva, kishitű józan ésszel és a bürokrácia labirintusával szembement egymagában, és megmentette a levágott kezét. Saját kezemre néztem! Vajon én felvettem volna a magam kezét a porból? Vajon én az orvosi józan ész érvei hallatán belenyugodtam volna a veszteségbe, vagy nekiindultam volna az egy százalék esélynek sírva, zokogva? Hiszek-e ennyire az orvosi tudásban, az emberi jóságban, a természet gyógyító erejében, a nehézségeken győzedelmeskedő emberben, mint ez a koldus? Szó nélkül néztem az embert, és csodálattal újból megfogtam a kezét, de most már nem mint adakozó, hanem mint egy koldus, ki a hitben, reményben, élni akarásban gazdagabb testvérétől tanulni akar.
A történet véget ért. A komolyan figyelő tizenéves szemébe néztem: „Tudod mit? Legyen ez a levágott kéz a te példaképed, mely reményből, hitből újjászületett! Ne add fel! Menj neki újból a vizsgának, és ha nagyon akarod, győzedelmeskedni fogsz!” Adtál, Urunk, egy életet, s hogy mi fér bele a születésünk és halálunk közé, az rajtunk múlik. Az óra ketyeg, biztos, hogy megáll. Adj erőt, Urunk, hogy talpra állva továbbmenjünk, és elérjük céljainkat!