„Ne harcolj mindenáron az igazadért, a szeretetet keresd helyette!”

 

 

 

Böjte Csaba, erdélyi ferences szerzetes jött szombaton közénk. Olyan Sydneyben élő honfitársnőnk meghívására és anyagi támogatásával érkezett hozzánk, „a világ végére”, aki maga is kötelességének érzi kivenni a részét a Dévai Szent Ferenc Alapítvány nevével fémjelzett szeretetmozgalomból. Fogorvosnőként, Csaba testvér pártfogoltjainak a fogait teszi rendbe minden alkalommal, ha Erdélybe látogat. És rendszeresen teszi.

Csaba testvér gondolatai, istenes kinyilatkozásai régóta körbejárnak a világhálón, de valami egészen más tapasztalat volt szemtől szemben látni és érezni a kisugárzását. A Sydney-i Szent Márta templomnál várakoztunk rá jóval korábban a megbeszélt időnél. Belehallgattunk az előző misét mondó pap beszédébe is. Amikor szeretett emberünk barnacsuklyás reverendájában, takaros szandáljában és mosollyal az arcán megérkezett, az ausztrál pap odasietett hozzá és hosszas angol nyelvű beszédbe kezdett. Elmondta mennyire örül, hogy ezen a távoli földrészen láthatja nemes egyszerűségében az erdélyi ferences barátot.

Bevallom, szeretek templomba járni, bár hiányoznak nekem a megszokott európai katedrálisok. A Rákosi rendszerben születtem, Ratkó gyerekként, így nem sok bátorítást kaptam katolikus vallásom gyakorlásához, sőt mondhatom azt is, hogy gyermekkoromban kifejezetten csúfolták a papokat, szapulták a keresztény egyházakat, üldözték a hívő embert. Nagyon megapadt azoknak a száma, akik nyíltan vállalták ezeréves hitüket. A vallás gyakorlása magánszférába szorult hosszú évtizedekre. Jászsági rokonságom körében asztali áldás nélkül sohasem nyúlhattunk az ételhez. Ezek a szokások Budapesten elmaradtak, pedig ott tornyosultak igazán hatalmas templomok, de valahogyan eltűntek belőle az emberek. Az istentelen kommunista rendszer, ha tehette volna, még az írmagját is kiirtotta volna a keresztényeknek. Akkor ezt nem értettem, mert még beszélni sem szabadott ezekről a dolgokról, mint ahogyan másról sem sokat. Látóhatárunk peremén ferencesek is voltak, pontosan olyanok mint Csaba testvér, akik csúfolódások közepett tevékenykedtek az elzárt papkertben, zöldséget termelve maguknak. Igazából rettegtünk tőlük a rengeteg propaganda hatására. Egyszerű gyerekfejjel nem volt könnyű megérteni mindezt.

Jóval később, amikor egyszer Csíkcsomlyóra keveredtem, kijött hozzánk egy szerzetes a Babba Mária templomából. Hosszasan elbeszélgettünk az őszi napsütésben nem sokkal a szörnyű népszavazás után, és elpanaszolta nekem mit éreztek a székelyek ott, Erdélyben, amikor megtagadták őket a politikai elittől félrevezetett magyarországiak. Nem tudtam mit válaszolni, csak hallgattam szívből jövő szavait annak a csuhás embernek, aki ott állt és imádkozott érettünk anyaországiakért, akik ennyire elfelejtették őket. Nekik, ott Románia kellős közepén, egyetlen kincsük maradt, a magyarságuk. Ez fogja össze őket, emiatt állnak a viharban már kilenc évtizede, és tűrik a megaláztatásokat a feléjük helyezett idegen bürokratáktól .

Csak most, amikor eljött hozzánk, most érezzük mindannyian, mit jelent a személyisége közöttünk. Elszegényedett, árva gyermekekről gondoskodik a Ceausescu rezsimet megdöntő forradalom óta. Majdnem kétezer védtelen emberpalántának biztosítja az emberséges körülmények közti fennmaradását, szeretettel és tisztességgel. Napközit szervez nekik, iskolába küldi őket, családi közösséget biztosít számukra.

A világvégi modern katolikus tomplomban mondta el a misét Csaba testvér nekünk, ausztráliai magyaroknak. Két erdélyi papunk, a katolikus és a református, segédkezett ebben. Nagy egyetértéssel láttak neki ennek az egyszeri lehetőségnek: együtt imádkozni érettünk, emigráns magyarokért. Aki még nem hallotta Csaba testvért szólni, az nem értheti meg mit mond valójában a Szent Könyv. Minden papnak megvan a saját egyénisége és képessége, a karizmája az ige tolmácsolására, de valahogyan Böjte Csaba többet kapott belőle a Jóistentől. Valami megfoghatatlan erő sugárzik belőle, ami betölti a templomot és jóérzéssel, összetartozási tudattal vértez fel minket. Felemelő érzés volt ezen a távoli földrészen a székelyes ízű igét hallgatni.

Mise után a Délvidékiek klubjában ebédeltünk, ahol szeretett testvérünk beszédét hallhattunk. Bemutatta nekünk az erdélyi ember valóságos hétköznapjait, megismertette velünk alapítványának szerteágazó tevékenységeit. Örömmel és szeretettel adakoztunk mindannyian. Tudtuk jó helyre kerül a pénz. Filmen láttuk aztán azt a gyergyószentmiklósi házat, amelynek felújításában és beindításában mi is részesei lehetünk.

Csaba testvér érzi, tudja hogyan kell megmenteni azokat a lerombolt épületeket, amelyeket teljesen kizsigerelt a diktatúra, és szinte használhatatlan állapotban vannak. Ezeket hozza rendbe, és tölti be élettel, kacagással, gyermekzsivajjal. Hittel és jövővel. Az erdélyi dombok között magárahagyott magyarokat felkaroló ferences barát nagyszerűen szervezi meg ezt az embertpróbáló feladatot. Szervezőképessége egyedülálló. Ha nem öltötte volna magára a reverendát, akár sikeres üzletember is lehetett volna belőle, de Ő szeretetből és a magyarságért végzi ezt a rengeteg munkát.

E példa láttán elgondolkozhatnak azok a hatalommal rendelkező politikusok, akik szintén felkarolhatták volna az elesetteket, de nem tették; akik mit sem törődve a közösséggel a saját holdudvarukat emelték maguk mellé, s azóta is saját pecsenyéjüket sütögetik.

Csaba testvér példája elgondolkodtató. A háború előtti időkben a szerzeteseknek éppúgy megvolt a rendeltetésük, mint a kedves nővéreknek. Tanítottak, gyógyítottak, szolgálták a közösséget, törődtek a beteg lelkek minden bajával egészen addig, amíg reánk nem erőltette az új rendszert a történelem.

Talán Gandhihoz hasonlíthatná. Semmit sem vesz el magának a közösből, a népét szolgálja töretlen akarattal és nagy szeretettel. Végtelen a szeretet hatalma. Birodalmakat képes ledönteni, mint láthattuk India esetében. Megölhetik a testét, de őt meg nem állíthatják, mert tevékenysége Istentől való. Példája másokat is megihlet.

Ebben a pénzközpontú világban kigyulladt egy parányi fénysugár az emberek szívében és elindulhatunk feléje, mert kiutat mutat nekünk ebből a káoszból, amit az utóbbi 200 évben reánk erőltettek. Csak egy halványan pislogó fény az alagút végén, ami, ha közelebb érünk hozzá kitárul, és világossá teszi az életünket. Sötétben éltünk már jó ideje. Lassan visszatér hozzánk Isten kegyelme, mert akarjuk, hogy ismét velünk legyen. Minél többen imádkozunk Boldogasszonyunkhoz, annál távolabbra hallatszik a hangunk. Csodálatos volt egy szívvel, egy lélekkel együtt énekelni a Magyar és a Székely Himnuszt.

Köszönjük neked Böjte Csaba, hogy ellátogattál hozzánk, messzire költözött magyarokhoz, a világ legvégére. Köszönjük fáradhatatlan munkádat, odaadásodat azért, hogy jobb legyen a magyar gyermekeknek, akik nélküled elkallódnának a világban. Köszönjük, hogy esélyt adtál mindannyiunknak, hogy magunkba nézhessünk és általad jót cselekedhessünk.

Baranyi Győző

Sydney, Ausztrália