Született egy eddig egyedülálló, meglepő kezdeményezés fogyatékos emberek alapítványai jótékonysági estet szerveznek a „dévai gyerekek”, Csaba testvér, erdélyi otthonainak a megsegítésére.

A hír hallatán az ember fel sem kapja a fejét, legfeljebb elmosolyodik, jól esően bólint, hogy lám-lám ismét valakik úgy érzik, szükség van a segítségükre a gyermekotthonokban.

Telik az idő, folyik a szervezés, tudatni ismerősökkel, barátokkal, hogy lesz egy jótékonysági est, jöjjenek el, legyünk minél többen, hiszen az ügy jó, a segítség kell. És eljön a nap.  

Örömmel siettem a Papp László Sportaréna bejáratához, lesz egy esténk együtt, találkozhatok erdélyi kollégáimmal, elintézhetem azt a néhány kérdéses ügyemet, keresztszülői programunkkal kapcsolatban, melyre interneten még nem kaptam választ és egyáltalán lesz egy szép estém, egy együttöltött pillanat, mely a szeretet fényében fog zajlani.

Korán ott voltam, de már érkeztek a csoportok különböző alapítványoktól, iskolákból, otthonokból gyerekek, nevelők, felnőttek, kísérők. Míg az ajtóban vártam barátaimat jó volt nézni az örömöt, amivel fogadták egymást a régi ismerősök, azt a néhány fogyatékos szervezőt, akik őszinte szeretettel öleltek át minden nevesebb vendéget. Láttam és éreztem azt a sugárzást, ami embertársaink szemében, ölelésében égett. Kezdtem ráeszmélni az est szellemiségére, fontosságára, fogyatékos embertársainknak mit is jelent ez az est? A kinyújtott kéz mellett, melyből áramlik a szeretet, az ölelésen kívül, melyben benne van az öröm, mennyire fontos ez az est? Igen, ez az Ők estjük, munkájuknak gyümölcse, kitárulkozhatnak, megmutathatják magukat a nagyközönség előtt, felhívhatják a figyelmet, felrázhatnak minket is – hé emberek itt vagyunk, dolgozunk, boldogok vagyunk, emberek vagyunk, társaitok vagyunk!

A folyosón végigsétáltam, hiszen még előadás előtt meg akartam találni erdélyi kollégáimat és kíváncsi voltam a kiállított termékekre, mely szintén fogyatékos embertársaink munkája. Bármennyire is szégyellem, de a folyosó vége felé összeomlott velem a világ, könnyeim eltakarták előlem a kirakodóvásár nyüzsgését, színekben, ötletekben gazdag képét.

Istenem, én egészséges ember, hogy lehetek ennyire gyenge, fogyatékos embertársaimnak, a számomra elképzelhetetlennek, elviselhetetlennek tűnő életformáját látva, mely világ tolószékbe, tolóágyra köti Őket, járókerethez, mankóhoz, vagy csak egyszerűen kísérőhöz rögzíti életüket. Istenem, mennyire nem veszem észre, mennyire természetes számomra a gondolat, hogy a magam ura vagyok, milyen sokszor feleslegesen nyafogok, vesztem el hitem, erőm a mindennapok szürkeségének leküzdésében. A mellettem álló, ülő, fekvő embertársaim arcán ott a fény, a remény, a boldogság – hiszen tehetnek valamit, adhatnak egy náluknál szegényebb embernek, küldhetnek egy biztató mosolyt, talán még nekem is.  

„Mindenki elég gazdag ahhoz, hogy másoknak segítsen, csak örömmel és nyitott szívvel kell fordulnunk a világ és mások felé!”

Az est mottója, melynek gondolata, a műsor alatt is behálózta a termet, a hatalmasnak tűnő Arénát.  

Csodálatos élményekkel gazdagodhattam az est folyamán, még akkor is, ha sokszor elszorult a szívem, lélekben mégis emelkedtem. Megértettem, átéltem fogyatékos embertársaim örömét. Összehangolt, jól szervezett volt a műsor, belefért Zakál Zoltán aktív szereplése is. Zoli a „Nem adom fel” együttes tagja, a műsor elején fergeteges bulit ígért és ez valóban megvalósult.

Fergeteges buli volt fogyatékkal élő embertársaink életében ez az est, hiszen megmutathatták magukat, elmondhatták gondolataikat, még ha kicsit nehezen megfogalmazva is, de annyi szeretetett, amit a súlyosan fogyatékos fiú érez az egészséges ikertestvére iránt, vagy annyi könnyedség, ahogy a járókeretre szorítkozó lány mesélt az életről, melyet játékként kell megélni - nem gyakran hallunk, kapunk a mindennapok rohanásában. Embertársaink megmutatták számomra az igazi összetartást is, melyet a mában nem tapasztalunk. Ott ültem, körülvéve valamelyik alapítvány közösségével és éreztem a lüktetést, mellyel köszöntötték színpadon tevékenykedő, mesélő barátaikat. Igen, ez az igazi összetartozás, ezt kellene megtanulni – nemcsak politikai körökben, hanem leosztva a kisebb emberi közösségekre is.  

Istenem, úgy éreztem, összeesek a folyosó hangulatát, képét megélve és az est folyamán megerősödtem. Igen, a hangulatot, a boldogságot rám akasztották, de a belső elszámolás még hátra volt. Valóban erősödtem, de őrlődtem, ijedt madárnak éreztem magam, mely nem tudja melyik ágra röpüljön, mert mindenhol valamilyen ellenség tanyázik. Az én esetemben az ellenség a lelkiismeretem, az énem rejtett bugyrai voltak. Igazából mit érzek? Hogy fogadom ezt a világot? Valóban értem mi történik körülöttem? Valóban el tudom fogadni a mellettem ülő, fizikailag sérült embert? Oda tudok menni bármelyik embertársamhoz, meg tudom fogni a kezét, meg tudom ölelni, anélkül, hogy csak sajnálatot éreznék? Őrlődtem órákig, de nem hiába, sikerült levetkőzni szorongásaimat, betekintést nyerve abba a különös világba, melyben élnek embertársaim. Végre felfedeztem, hogy nemcsak egy kép, egy sajátos életforma, hanem valóban embertársaim, emberből, érzésből, szeretetből gyúrt EMBEREK. Akiket sorsuk megtanított arra, hogy ki kell üríteni a kezüket, hogy amikor a Teremtő elé állnak, akkor feltétel nélküli, egylényegű imára kulcsolhassák a kezüket.

Köszönöm minden szervezőnek ezt a hasznos estét, hiszem, hogy „jobb velük a világ” jobbá válhatunk mi is, ha tartjuk a lépést velük, a lépést melyben ott van a „Nem adom fel”!

Székely Gyöngyi