Kedvenceim az irodalom mezején
Sokat tépődtem gondolataimban, hogy melyik témát válasszam, mi legyen az amit előre helyezek, megkülönböztetek, amiről szívesebben alkotok véleményt? Nehéz a döntés, ezért kicsit mindegyikről szólók.
Emlékszem milyen megdöbbenést váltott ki belőlem pár évvel ezelőtt Abe Kóbó – A homok asszonya, vagy Alberto Moravia – Egy asszony meg a lánya című könyvek olvasása. Talán még ma sem tudtam feldolgozni magamban azt a kilátástalanságot, a természet törvényszerűségének ismétlődését, vagy a tragédiát, az emberi méltóság elvesztését, állattá fajulását amit az említett könyvek lapjain felfedeztem.
Gondoltam, hogy írok arról az édes – keserű tépelődésről, amit a szerelmes Ady Endre – A legszebb Este című versében elénk tárt.
„ Be tudnék ölelni, tréfát is siratni,
Be tudnék véreddel véresen virradni,
Édes Nagyasszonyom, hol vagy, vagy-e, látsz még
S akarod, hogy a Sors még hunyósdit játszék?
Gőggel kísértetbe csak egyszer is vinnél,
Nyoszolya – virágnak még csak egyszer hinnél,
Adnám új vágyamat vágyakozó vádnak
S akadozó számat ragadozó szádnak.
Mindent fölfrissítnék, mindent megajánlnék
Havasan hullanék Reád az ajándék
És mindent megadva és mindent ellesve
Feledéssel búgna ránk a legszebb Este.”
A szavak játékából, az ellentétek párosításából, összhangba rakásából, a tépelődésből drága Szüleim bontakoznak ki előttem, amint néha egymáshoz dobáltak, olykor sértő szavakat, de ujjaik tétován kereste egymás érintését, az összefonódás pillanatát. Sokszor bosszantott az ellentét, az egymásra irányuló panasz, dorgálás, keserűség, de most már tudom, hogy csak a szavak mögé bújtatott szeretet, tisztelet, egymásért meghalás volt az ajkak rezzenése mögött.
Írjak, a mélyről érkezett Sinka István, olykor keserű színekbe burkolt, nehéz sorsú, nedves gúnyába burkolt szegény embereinek lelki nagyságát bemutató költeményeiről? Érzem a borzongást, a csodálatot bármelyik versének olvasása alatt.
„ Száz évig nő a bánat is.
Csendes, mikor megárad is.
Csendes téli temetéskor
s szelíd nyári születéskor.
Sír, de csak úgy önmagának,
nem a rugdaló világnak.
Sír estéiben, ha sejti,
hogy volt fia elfelejti …
Öreg udvar, öreg kapu,
oly időtlen, mint a falu.
Én is benne sírtam, nőttem,
életem azért időtlen.”
- Időtlenség 1942 -
Ezekben a sorokban érzem visszatükröződni sorsát, a szalontai és környékbeli falvak, települések szegényeivel egyformán átélt, szomorú, nincstelen életét, amelyet türelemmel, fegyelmezetten, méltósággal és szeretettel viselt.
Különös élményt jelentett számomra a „Fekete bojtár vallomásai” önéletrajzi írásában olvasott emlékezete gyerekkorára. Íme egy összefoglaló részlet a tizenkét éves gyerek mindennapi próbáiból, a reménytelen, piszkos életéről:
„ … Attól kezdve, hogy először hátbavert a vasvillával, nem voltam előtte más, mint valamelyik kutyája. Vert. Mikor milyen volt a „hangulata”, úgy. A felesége egy nagyszájú kövér asszony csak arra kérte néha, hogy a vasvillát ne vágja utánam vaktából, mert megtörténhetik, hogy véletlenül belém szalad, s nagy baj lehet belőle. Bizony, még ma is sokszor csodálkozok rajta, hogy sose szaladt belém úgy, hogy megnyomorítson. Természetesen szaladtam, mint az ítélet.
- Szerencséd, a piszok anyád Istenit! – ordította utánam, mikor látta, hogy nem talált s a villa megállt a földben.
Ilyenkor én is úgy tettem, mint az említett kutyák: elhúzódtam jó kiáltásnyira a tanyától s lehasaltam a gyepre. Mennyi keserű órának volt tanúja az a rét, ott Geszt és Szalonta között! Az vigasztalt csak némileg, hogy nem tart sokáig. Én is úgy járok, mint a bátyám, egyszer majd hazavisznek kocsival, nagyanyám befogja az én szemem is. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy én naggyá, illetve emberré nőjek. Nem is vágytam rá, megvallom. Hamar meg kellett tanulnom, hogy nincs értelme emberré nőni. Nem volt nehéz. Láttam magam körül mindazt, ami csúnyává s szinte elviselhetetlenné teszi az életet s láttam azt is már akkor: hogy az ok mindig a szegénység. Hogy abból ered a gazdám dühe és a fölöttemi zsarnoksága. Ha kár érte – mondjuk, megdöglött egy bárány, megrúgott a ló egy malacot, liba a vetésbe szaladt, a disznó fölfalta a kiscsirkét, vagy a kisrucát, ha kevés tejet adott a tehén, ha eltört egy-egy tojás – mindnek, mindennek én voltam az oka, a tizenkétéves kis cselédgyerek. Hullt rám a szitok és az ütleg, hogy nem vigyázok, hogy nem ügyelek, nem legeltetek, nem fejem jól ki a birkákat; biztosan én ütöttem oldalba a kisbárányt, én törtem el a tojást, hogy mulya vagyok, gonosz vagyok, gondatlan vagyok, meg aztán a jó Isten tudja mi vagyok. Persze kit üthetett, kit szidhatott volna mást? Akkor nem értettem meg őket, de most már egy fél emberélet után bizony megértem.”
Mindez történt az 1900-as évek elején. Olvasva a vallomást megdöbbentem azon, hogy ma, 2007-ben is létezik hasonló gyermeksors, valamelyik kisfaluban, valamelyik erdélyi, hargitai fenyők által határolt és eldugott sáros településen. Vannak gyerekek, akik, ha valamilyen csoda során nem kerülnének rá egy napfényes kis ösvényre, akkor ott sínylődnének az eldugott kis településen, ütlegelve, megalázva lehet éppen a szüleiktől, akik a nyomorúság, a reménytelenség miatt az alkohol fogságába kerültek, elveszítve a józanságukat. A gyerekeknek semmi esélyük nem lenne a tanulásra, a világról alkotott képük megváltoztatására. Az erdélyi eldugott kis települések, nem közelíthetők meg csak gyalog, vagy szekérrel, itt nincs iskola, nincs pap, nincs tanító, van viszont esőben agyagos, napban száraz föld, szinte üresen és nagy – nagy szegénység. Munkahely nincs, próbálják a földet megmunkálni, pityókát termeszteni, állatot tartanak és az erdő, mező adta gyümölcsből, gombából elviselhetőbbé tenni az asztal terítékét.
És van egy ember, aki meghívást kapott egy útra, egy olyan útra ahova magával viheti, felemelheti az imént említett esélytelen gyerekeket. Egy ember, aki felépített egy világot, egy csodát Erdélyország lankáin, dombjain, településein ahol már mosolyognak, nevetnek a gyerekek és már tágul előttük a világ.
Böjte Csaba, a maga szerénységével vall könyveiben az új erdélyi világról és vall hitéről, melyben a szeretet az egyedüli törvény. Azt a világot amit Sinka átélt, amiből Sinkának sikerült kitörni, az erdélyi, szegény gyerekek Csaba testvér segítségével hagyhatják el.
Könyveiben - Hiszek a szeretet végső győzelmében!, Reményt, jövőt mindenkinek! - megtalálható elmélkedéseiben van egy erő, amire szükség van világunkban. Olvastam elmélkedéseit és arra gondoltam, hogy mennyire hamis világban élünk, itt minden mozdulatból hiányzik egy rezzenés, minden nevetésből hiányzik egy hang, minden érintésből hiányzik egy kis finomság, minden mondatból hiányzik egy őszinte szó. Tudjuk-e, hogy a szeretetnek világokat, tájakat, csoportokat összefogó ereje van? Csaba testvér beszédeiben, írásaiban, elmélkedéseiben, leveleiben mindig megtalálja a módját annak, hogy megfelelőképpen szóljon, bátorítson, igazítson el világunkban.
„A mai napig is ez az én nagy stratégiám. Ha valami nagy baj van, meglátogatok egypár szegény családot. Lehet, hogy Isten az én imámat nem veszi olyan komolyan, de a bajba jutott ember imája biztosan kedves lesz Előtte. Azt hiszem, sokszor úgy kellene megoldani saját gondjainkat, hogy másokon segítünk.
Mi a különbség a forrás és a mocsár közt? Mindkét helyen víz tör a felszínre. Azonban a mocsár nem választja kia vizet, nem folyik le, nem isszák meg az állatok, s mindenki messze elkerüli. Ezzel szemben a forrás vize kifolyik, kiárad. A vándorok messziről felkeresik, isznak belőle, szomjukat oltják vele. Öntözi a földeket. Kiárad a víz! Ennyi a különbség. – Ha mocsár vagy , azok az értékek, szépségek, amik lelkedben, testedben, szívedben vannak, nem áradnak ki. Nem tudod elajándékozni. Mocsár leszel. A mocsárnak szaga van, azt messziről elkerülik. Tudj ajándék lenni mások számára, ne félj ajándékot adni! Ne gondold azt, hogy kiürülsz!
Székelyföldön ha egy család kihal, a házuk udvarán lévő kút vize is elapad.
Az ember szíve arra való, hogy szeressen, adjon, ajándékozzon. Az ember halála, ha magába zárkózik, ha csak magának él. Lehet, hogy furcsa, de én hiszem, hogy a jó ember olyan, mint a tiszta kút, amiből bármennyit merítenek, mégis mindig tele van tiszta, friss vízzel.”
Szívesen megfogadom Csaba testvér szavait, szeretnék minden embert elfogadni, szeretném a körülöttem levő világot megérteni és bolyongani csodálatos irodalmunk világában, ahol a járható út mindég előbukkan a legmélyebb, legsötétebb szakadékból is, ahol mindig fénylik egy kis lángocska és jelzi az otthon melegét.
Vecsés, 2007. április 25.
