A Hargitán, Kéruj fürdőn találkoztunk először, majdnem 15 évvel ezelőtt, a szépreményű 90-es évek derekán. Táborozni hívtál, a diktatúra évei után a hitünket erősíteni, élő közösségeket, barátságokat életre kelteni. Szervezted a napi programot gyermekeknek, fiataloknak, családoknak, időseknek.

Nyílt levél Csaba atyának

Kedves Csaba testvér!

A Hargitán, Kéruj fürdőn találkoztunk először, majdnem 15 évvel ezelőtt, a szépreményű 90-es évek derekán. Táborozni hívtál, a diktatúra évei után a hitünket erősíteni, élő közösségeket, barátságokat életre kelteni. Szervezted a napi programot gyermekeknek, fiataloknak, családoknak, időseknek. Több mint százan csüngtünk rajtad a reggeli zsolozsmától az esti vidámságokig. Követtünk téged fel a hegyre, és nem féltünk a ránk zúduló felhőszakadástól, villámlástól, a Vargyas patakának félelmetes áradásától. Akkor éreztem - melletted – először, hogy nem vagyunk egyedül, még a legfenyegetettebb, legelhagyottabb perceinkben sem. Elhoztad az életünkbe a hit erejét, bátorságát és kitartását. Ott a hegyen megtapasztaltuk veled, hogy jó közösségben lenni, egymásra figyelő szolgálatban élni, apró dolgokat tenni egymásért, nap mint nap.

Teltek-múltak az évek, nem olyanra sikeredett ez a mi világunk, amilyenről akkor álmodtunk. Sokan közülünk, akikben bíztunk és reménykedtünk, eladták a lelküket. A címekért, hatalomért dúló ütközetek, a vagyonszerzés csatatereiről minket – hétköznapi halandókat - már észre sem vesznek. Csalódásaink ellenére is megmaradt a tőled kapott hitünk, meggyőződésünk, hogy kis dolgokat kell cselekednünk nagy szeretettel. Ezt a hitünket erősíted meg hétről hétre, amikor a legkiszolgáltatottabbak, a legsérülékenyebbek felé fordulsz. Erdélyszerte a megrázó gyermekszegénység áldozatain próbálsz segíteni. Csalódásaink ellenére a tőled tanult kitartással dolgozunk tovább, munkánkra figyelve, csendesen, szépen. Talán a legszükségesebbeket ezután is elő tudjuk teremteni, szűkebb és tágabb családjaink részére.

Időnként olyan jó lenne délután kiülni a ház előtti kispadra, a szomszédra mosolyogni, az arra járókkal szóba állni és élvezni a tiszta környezet illatát, fülelni a csend hangjait. Beköszöntött a tavasz, láttad, hogy a fehér orgonák az idén szebbek, mint a tavaly? Csaba testvér, békességben szeretnénk élni. Miért zaklatnak és heccelnek a politikával, sőt meg is fenyegetnek, hogy majd „betartanak” annak, aki netalán kilóg a sorból. Pedig most már nem érdekel az egész, dolgozni kéne és a délutáni napsütés langyos melegét élvezni a kispadon. Miért kell tapsikálnunk egy újabb – sok-sok milliót erre-arra elnyelő – újabb szoboravatáson, miközben a barátaim, ismerőseim a családjukat hagyják idehaza hosszú hónapokra egy emberségesebb kenyérkereset reményében. Miért kényszerítenek bele ebbe az eszeveszett lihegésbe az Unió felé, hogy azután Európa koldusaként tovább sóvárogjunk a távolból a kitárult világ csodái után. Sok a miért, mert a “csókos ütközetek” csataterein senki a parancsnokságból nincs tekintettel a névtelen bakákra. Legyen ez a mi dolgunk – akiknek hitet és bátorságot adtál – ezen a talpalatnyi földön: kis fényeket gyújtani nagy szeretettel.

Évekkel ezelőtt a szociális problémákat felvállaló alapítványok és az önkormányzat találkozóján az egyik – az ügyet szolgáló - programszervező 10 toprongyos utcagyermek kiséretében jelent meg. A hatalmat képviselő, ezeknek a gyermekeknek - és még sok száz társuknak - a sorsa felett döntő elöljáró pedig fényűző luxuscikkekben pompázott és fanyalgott a szegénység, mosdatlanság szagától. Vajon hány szórvány iskola, bentlakás, árvaház nőhetne ki a földből a bizalmunkat élvező elöljárók lehajló adakozásából, néhányuk felbecsülhetetlen és bevallhatatlan vagyonának a töredékéből?

Csaba testvér, áldozatkész emberekkel hídat építettetek Csángóföld felé, lélektől lélekig. Úgy érzem, hogy nemcsak rekecsenyi iskolát, hanem ezt a most már lebonthatatlan hídat is avatjuk, amikor imádkozni készülünk együtt a csángó testvéreinkkel, hálát adni és segítséget kérni a Napba öltözött Anyánktól, Máriától. Megmutattad, hogy nem a szomorkodásnak, sebeink nyaldosásának van itt az ideje, még kevésbbé a hadakozásnak. Együtt, apró jótettekből egy égig érő jót kell építenünk, és azután még egyet. Egyedüli esélyünk, hogy a gyermekeink, unokáink elhigyjék nekünk, hogy érdemes lesz álmaik országát idehaza, Erdély földjén felépíteni.

Szeretettel

Dóczy Tamás