Európa útja a kereszténység – említette a beszélgetés során. Ehhez képest úgy tűnik, mind a kereszténység, mind az európai gondolat visszaszorulóban.

Amíg nem fújják le a meccset, addig van esély, játszani kell. És mindig van újrakezdés! Apám ’56 után verseket írt, akkoriban a Securitate örömest foglalkozott műkritikával, s úgy ítélték meg a versek 7 év börtönt érnek. Mikor agyonütötték szegényt, sírtam, rettentő feszültség volt bennem a románok ellen. Akkoriban vittek el katonának, felderítőként sokat gyalogoltunk, fáradtan, szomjúsággal küzdve. Ahogy egy kis falun mentünk keresztül, az út szélén megjelent egy öreg román nénike, kezében vödör víz, csajka. Nekem is merített, megköszöntem, ő annyit mondott: „váljék egészségedre”. Mint a villámcsapás, úgy hatott ez rám ez a mondata, innentől másként néztem rájuk. Meg kell mondjam, kapok támogatást tiszta románoktól is, sok pozitív példát látok, ami megerősít abban, hogy higgyek Európa jövőjében.

És a kereszténység? Az ateizmus mellett az Európába özönlő muszlim aligha tesz jót neki.

Ahogy az utcagyerekeknek szoktam említeni, bármi, ami velünk történik, lehet dobbantó, de botlasztó is. Te döntesz. Márton Áront három nappal az érettségije után Doberdóban vitték harcolni, ahol katonák ezrei estek el. Hazajött, börtön várt rá. Amikor kiengedték, azt vette észre, szülőfalujától 560 kilométerrel nyugatabbra tették a magyar határt. Bármikor összeroskadhatott volna, talán meg is lehetett volna érteni. De ehelyett megacélozott akarattal jött ki a nehézségekből, Erdély püspöke, karizmatikus vezetője lett. Én abban reménykedem, Európa hasznára válhat a sok nehézség. Le kell ülni, újra kell gondolni, hogyan tovább. A menekülők hazája élhetetlenné vált, itt pedig rend és normalitás van, aminek az alapja a kereszténység. Hiszem, hogy a keresztény elvek, a szeretet alapján a világ újjá fog születni. Hogy aztán a változás békés átalakulással vagy véres harcok révén zajlik majd, nem tudom.

Közben Európában is nagy a mozgás: fiatalok tömegei hagyják el Romániát, Magyarországot és keresik a szebb jövőt Nyugat-Európában.

Azt tapasztalom, két dolog van, amit a Jóisten igen erősen a szívünkbe írt. Az egyik a vérrokonaink iránti szeretet. Az otthonainkban a gyerekek olyan szépen, tisztelettel beszélnek anyjukról, apjukról, akkor is, ha eldobták őket, vagy gyilkosság miatt börtönben ülnek. Isten legcsodálatosabb alkotása a gyermeki szív, abban nincs bűnös anya. A másik igen erős kötelék a szülőföld iránti szeretet. Mikor eljön a vakáció, mindig akad kisgyermek, akit nem visznek haza. Azt mondják, pap bácsi, vigyen el minket a kis falunkba, meglátja, milyen szép. Elviszem őket, sokszor poros, elhagyatott, gazzal telenőtt Isten háta mögötti helyekre, s akkor kinyílnak, boldogok. Mutatják, nézze pap bácsi, ugye milyen szép az én falum? A szülőföldjét valahogy mindenki szépnek látja. Meggyőződésem, hogy az ember szerettei között, szülőföldjén van igazán otthon. Persze meg kell találnunk a nekünk rendelt feladatot is.

Honnan tudhatja az ember, hogy mi a feladata?

Csendesedjünk el, Isten eszünkbe juttatja, amit mondani akar nekünk. Ha valaki nem tudja pontosan mit tegyen, azt javaslom, kezdjen el szeretni. Hogy értem ezt pontosan? Hadd említsem megint a saját példámat: Csíkszeredában éltem, 25 éves voltam, dolgozgattam, udvarolgattam, de belül éreztem a vágyat, hogy Istent szolgáljam. Bátorságom azonban nem volt, hogy megtegyem az első lépést. Mit csináltam? Kivontam magam a forgalomból, elmentem egy évre bányába dolgozni. Nem beszéltem arról senkinek, mi van emögött, de az egy év alatt kipróbáltam magam, milyen az, ha nem udvarolok, sokat imádkozom, befelé figyelek, közben segítek, akinek tudok. Életem egyik legszebb éve volt. Bizonyosságot szereztem, hogy ez az én utam. De nem mondom én azt, hogy aki keres, azonnal adjon fel mindent. Ha úgy érzi, céltalan az élete, közben segítene a szegényeken, elesetteken, szabadsága alatt jöjjön el hozzánk. Maradjon egy hetet, próbálja ki magát. Ha azt látja, a helyére került, maradjon nevelőként. Nekem a gyerekek mellett az is fontos, hogy a kollégáim jól érezzék magukat. Hinnünk kell, hogy megvan a helyünk a Földön. Ha a vállam a helyén van, hihetetlen dolgokra vagyok képes, zsákokat cipelek, vagy akár bármely finommozgást elvégezhetek. Ha viszont kiugrik a helyéről, a legkisebb mozdulat is fájdalommal jár. Isten úgy alkotott meg minket, hogy ami a helyén van, jól működik. Sokszor kérdezik, hogy tudok ennyi feladatot elvégezni? Hát hogyne tudnék, azt csinálom, amit szeretek.

Ez lenne a boldogság receptje?

Az biztos, az ember a végtelenre vágyik: végtelen szeretetre, jóra, soha véget nem érő boldogságra. Hiszem, hogy egyedül Isten képes ezt a szomjunkat enyhíteni. Ahogy Szent Ágoston mondja: „Nyugtalan az én lelkem, míg meg nem nyugszik benned.” Ha viszont a boldogságot nem a végtelen Istentől, hanem olyan múlandótól, porszemtől várom, mint például a férjem, feleségem, gyermekem, akkor bizony csalódni fogok. Talán ezért is van annyi válás, mert a házastársamtól olyat várok, amit ő nem tud nekem megadni.

2020-ban Budapest ad otthont az Eucharisztikus Világkongresszusnak. Említette, hogy készülnek a találkozóra.

Mondtam a gyerekeknek, jó lenne kibérelni egy vonatot és ott lenni a rendezvényen. Erre azonban fel kell készülni, minél jobban meg kell ismernünk Istent és a boldogságra vezető tíz parancsolatot. Úgy kell majd ott megjelenni, hogy elmondhassuk, nem a vágyaink, bűneink rángatnak, hanem a szeretet vezet az utunkon. Az embernek időnként alapvető döntéseket kell meghoznia és azokhoz, ha néha eltévelyeg is, mindig visszatérni. Olyan ez, mint a keljfeljancsi – az ólom mindig egyenesbe rántja. Jézus Krisztus tanításához és a lelkiismeretünk szavához kell magunkat tartani. Olyan szép lenne, ha a rendezvény végén ennek emléket is állíthatnánk, Krisztusnak, akit királyunkká fogadtunk. Talán ebben egyezségre juthatnánk az ateistákkal is, hiszen Krisztus a lelkiismeretünkön keresztül szól hozzánk, s az emberi lelkiismeret szavát ők sem tagadják. Persze egy szoborállítás az azt megelőző lelki rákészülődés, elköteleződés nélkül csupán színjáték lenne.

A széthullott családokból érkező gyerekeknek fogékonyak az efféle lelki munkára?

Kíváncsisággal közeledem a gyermekek felé – miért csinálja azt, amit csinál? Ha egy kamaszodó kisleány kukorékol matekórán, azon lehet mérgelődni, de lehet a témából doktorálni is. Csodálom az orvosokat, higgadtan, nyugodtan fogják a szikét és kivágják a rossz részeket. Nem aggodalmaskodnak, hogy fog az fájni. Szociális munkát, de szülői feladatokat is így kellene végezni, higgadt nyugodtsággal és közben nagy szeretettel. A gyerekek úgy viselkednek, ahogy a szemem tükrében látják magukat. Ha rajtam keresztül megtapasztalják Krisztus szeretetét, szárnyakat kapnak. És még egy történet, ami ide kívánkozik. Volt egy kicsiny fiúcska, hatesztendősen került hozzánk, tizenhárom évesen megkergült, mindent megtett, hogy kicsapjuk. Mikor elvégezte a nyolcadik osztályt, bejelentette, van neki egy hajléktalan apukája, inkább elmegy ahhoz. Két-három évig nem láttuk, majd újra előkerült, szakadtan, piszkosan. Megbeszéltünk mindent a gyóntatófülkében, összeszedte magát és a középiskolát színjelessel elvégezte, kitűnőre érettségizett. Pár évig dolgozott itt-ott, majd visszatért és az egyik legjobb nevelőnk vált belőle. Mit akarok ezzel mondani? Az embert különféle hatások érik, elesik, talpra áll. Változik. De mindig tudni kell megbocsátani és újabb esélyt adni.

www.valasz.hu