Böjte Csaba: Ha úgy tetszik, ez az én bosszúm az apámért

– Ritkán hirdetnek könnyűzenei koncertet ferences rendi szerzetessel. Most viszont az ön képével plakátolták tele a várost. Hogy fér össze ez a showman szerep a gyermekmentő szerzetessel?

– Az üzenet a fontos, amiért jövünk. Mert köszönni jövünk ötszáz gyerekkel. A Szent Ferenc Alapítvány az idén lett 25 éves, ezért már tavaly elkezdtünk azon gondolkodni, hogy miként köszönhetnénk meg mindazt a jót és szépet, amit a magyar emberektől kaptunk. Hogyan mondhatnánk hálát például annak a férfinak, aki immáron 16 éve minden december elején sorra járja házainkat és gondoskodik róla, hogy minden gyerek cipőjébe jusson Mikulás-ajándék? Először egy kultúrházra gondoltunk vagy egy templomra, de azután ideadták az Arénát. S akkor arra jutottunk, hogyha a focicsapatok hívhatnak idegenlégiósokat a fontos meccsekre, akkor a kovásznai gyerekek is együtt énekelhetnek többek között az Edda együttessel. Azt szeretnénk, ha az est végére mindenki úgy érezné, hogy valóban jobb velünk a világ, fogyatékosokkal, árvákkal, út szélére taszítottakkal.

– Egy ilyen nagyszabású koncert megszervezése nagy vállalkozás. Kaptak hozzá külsős segítséget?

– Egy magyarországi filmrendező vállalta el ezt a munkát, de a mi ötleteinket is figyelembe vette. Minden otthonnak volt egy vágya, hogy kivel szeretne együtt énekelni. A felkért művészek pedig nagy lélekkel vállalták a fellépést. De úgy gondoljuk, hogy nemcsak ők zenélnek, mi meg tapsolunk, hanem közös produkció lesz. Délelőtt egyébként Erdő Péter bíboros nem mindennapi hittanórát is tart a gyerekeinknek, ahol én is mondok majd pár szót.

– Honnan indult az alapítvány? Hány gyerek él az otthonokban ma?

– 1993-ban Déván nyílt meg az első otthonunk, jelenleg 83 helységben foglalkozunk gyerekvédelemmel. Ezen idő alatt, több mint hatezer gyermek fordult meg valamelyik otthonunkban. Közülük 3800 már kirepült, saját lábára állt. Büszke vagyok arra, hogy senki nem koldul, mindenkiből rendes, adófizető állampolgár vált. Igaz, nem mindenki maradt Erdélyben, sokan kijöttek Magyarországra, de Nyugat-Európában, sőt Amerikában is vannak gyerekeink. Többnek már van saját családja, sokan 3-4 gyereket nevelnek. De nagy örömmel tölt el, hogy unokát nem nevelek, mindenki gondoskodik a saját gyermekéről. A múltkor összeszámoltuk, már ezernél is több unokánk van. Az idei tanévet 2100 gyerekkel kezdjük.

– Ilyen nagyszabású dologra készült, amikor leverte a dévai romos kolostor kapujáról a lakatot 25 évvel ezelőtt?

– A lakat leverése nem a kezdet volt, csupán az egyik állomás. ’56 után születtem, édesapámat börtönbe zárták emiatt, az ott elszenvedett nehézségek miatt meg is halt. Éreztem, hogy sok baj van a világgal, változtatni akartam, de tudtam, hogy kicsi vagyok ehhez. Arra jutottam, hogy a jóistennek is fáj az, ami történik, megkerestem hát a templomban, hogy beszéljük meg ezt a dolgot. A válaszokat azután sokszor átforgattam magamban. A bányában, ahol akkoriban dolgoztam, volt rá időm, de azért is mentem oda, hogy tisztázzam magamban az utamat.

– Édesapja halála miatt érezte úgy, hogy ki kell vonulnia a világból? Amikor lehetett, kikértük a per iratait, közte volt az az öt ’56-os magyar forradalom leveréséről szóló vers is, ami miatt elítélték.

– Ha nem fogják perbe, ma már aligha lennének meg, de így megmaradtak. Ötéves voltam, mikor kiengedték és meghalt. Mint minden fiúgyerek, én is bosszút akartam állni érte. De azután jött a kérdés, hogy kin bosszuljam meg. A szekus tiszten, a bírón, a börtönőrön, a rendszeren? Végül arra jutottam, hogy az emberi tompaság, a sötétség a bűnös. Én pedig úgy oszlatom a sötétséget, hogy gyerekeket fogadok be és nevelek. Remélem, mindegyik bölcsebb lesz annál, hogy más apját agyonverje. Ha úgy tetszik, ez az én bosszúm az apámért.

– Lehetett volna tanár is. Soha nem fájlalta, hogy szerzetesként le kell mondania a saját családról, gyerekről?

– A döntés előtt sokat másztam hegyet. Isten is egy nagy fehér csúcsnak tűnt, amit ha nem is kell meghódítanom, de legalább a közelébe kell kerülnöm. Nagy kíváncsiság és éhség volt bennem. Később arra jutottam, hogy az úrnak se tetszik, az amit lát, és biztosan azt akarná, hogy segítsek, így én megteszem, amit tehetek. Mind a 6000 gyerek, írásban kérte Isten nevében, hogy fogadjam be, így mertem én ezt felvállalni.

– Honnan jött a gyermekotthon-alapítás gondolata?

– Már korábban is jártam az állami árvaházakat. A nyolcvanas évek második felében nagyon sok gyár, üzem bezárt Romániában, rengetegen kerültek az utcára. Anyák, gyerekek éheztek és koldultak az utcákon. Eleinte nem gondoltam árvaházra, csak meghívtam őket ebédre, azután egyre tovább maradtak, beszélgettünk, megfürödtek, ruhát váltottak. Később csináltam egy tábort. Az egyik ilyen egyhetes tábor végén az egyik kisleány elkezdett sírni, hogy ő nem akar hazamenni, mert nincs is hová. S akkor arra gondoltam, hogy ez a gyerek tavaly se járt iskolába, idén se fog menni, legyen úgy, tartson egy évig a tábor. De egyáltalán nem voltunk erre felkészülve. A román törvények se tették ezt lehetővé, de ott állt Déván egy romos, használaton kívüli kolostor, aminek ugyan nem voltak ajtói és ablakai, de legalább volt teteje. Így költöztünk be a gyerekekkel tulajdonképpen illegálisan, mert az épületet csak 1999-ben adta vissza a román állam. Az első tanévet 20 gyerekkel kezdtük.

– Honnan jött a többi gyerek?

– Mi próbáltuk ezt nagyon csendben csinálni, hiszen nem volt rá engedélyünk. De ha valaki bélyeget kezd gyűjteni, azt hamar megtudják a barátok és elkezdik hordani hozzá a bélyeget. Így jártunk mi is. A rokonság mellett, rendőrök, papok, tanárok hozták a gyerekeket, de volt olyan is, hogy maga a gyerek kopogtatott be hozzánk, hogy itt kell-e beiratkozni az árvaházba? Hivatalosan 3 éves kortól fogadunk be gyerekeket, de persze akadtak kivételek. Emlékszem, egyszer jött egy asszony karján egy nyolchónapos babával és mondta, hogy az állomáson lakik, nagyon hideg van, nem tudja se fürdetni, se etetni, itt hagyná a plébánián. A gyerek nélkül elmehetne dolgozni, bérelne lakást és aztán eljön érte, ha egyenesbe fordul, én meg addig ügyeljek rá. Aggódtam, hogy a gyerek sírni fog, mire azt válaszolta, hogy „Emese bátor kislány”. Az volt, és az anyja is tartotta a szavát. Mire Emese ötödikes lett, eljött érte, de addig is rendszeresen látogatta. Máskor egy koldus cigányasszony rimánkodott, hogy vegyem magamhoz az unokáját. Ma is látom magam előtt: szőnyegbe volt bugyolálva, ahogy kibontottam, az egész teste beborítva kakával. Egy koldusasszony ruháért csöngetett be hozzám, azután kocsival vittem a kórházba, de mire odaértem, megszült az autómban. Néztek is nagyokat, hogy egy szerzetes hoz egy szülő nőt. Kérdezték, mi az asszony neve, én meg csak annyit bírtam kinyögni, hogy hiszen még a sajátomat se tudom, nemhogy az övét. Végül ezt a gyereket is én neveltem fel.

– Soha nem bizonytalanodott el? Nem támadt önben kétely, hogy biztosan ezen az úton kell járnia?

– Akadtak nehéz pillanatok. Mindjárt az elején is. A felszentelésem után Székre helyeztek ki. Az első szentmisémre nagyon felkészültem: négy oldalas székfoglalót írtam Arisztotelésszel és mindenféle bölcsekkel megtűzdelve. Hatan ültek a padokban, mind egyszerű falusi emberek. Néztek rám üveges szemmel: mit bántottuk mi, hogy ilyeneket mond nekünk? Volt, aki el is aludt. Nagy nehezen vége lett. S akkor én leültem a kereszt alá és nagyon nehéz lett a szívem: hat év tanulás, hat év cölibátus, ezért? S mintha Jézus mellém ült volna: látod fiam, én meghaltam ezekért az emberekért a kereszten. No, akkor arra gondoltam, ez se volt valami nagy üzlet. Az ember sokszor megtapasztalja kicsinységét, ha kimegy a peremekre. Például, ha meg akarjuk magyarázni egy gyereknek, hogy még két hét van a szünidőig, nyomja le a fenekét és bírja ki, majd azután mehet az anyukája után valami messzi, csábító vidékre. Sokszor saját maguktól a legnehezebb megvédeni őket. De a Szent Ferenc Alapítvány olyan, mint egy nagy fa: van, aki fészket rak rá, van, aki odút váj benne, van, aki csak megpihen az ágain. Én nem akarok kalitkája lenni senkinek.

– Az alapítvány ma már több tucat házat üzemeltet, több mint kétezer gyerekről gondoskodik Erdély- és Partium-szerte. Ez nyilván sok szervezési és gazdasági feladatot jelent. Mekkora szervezettel dolgozik?

– Több mint háromszázan dolgoznak az alapítvánnyal. Mindenkinek megvan benne a feladata. Az én dolgom, hogy ennek a nagy családnak a gondjait megoldjam. Hiszem, hogy csak olyan feladatot kapunk, amit elbírunk. Legfeljebb időnként egy kicsit tovább kell rajta gondolkodnunk.

–  Kesergett már azon, hogy a kapott adományok harmadát elviszi az adó és az alapítvány a bürokrácia fortyogó üstjében kering.

– Ha veszek négy kenyeret, akkor csak hármat vihetek haza, mivel az alapítvány se kapja vissza az áfát, de ez így van Magyarországon is. Én viszont úgy tartanám jónak, ha én koldulok, akkor megtarthassam az egészet. A szabályok erdejében se könnyű haladni. Ha egy zsíros kenyeret akarok adni a gyerekeknek, akkor mindenféle szabálynak megfelelő konyhát kell felállítanom, a szakácsnőnek engedélyes diplomát szerezni, bonyolult kálváriát járni egyetlen tál ételhez.

– Azért nem vesznek el teljesen a jogi útvesztőkben. Idén márciusban 50 millió forintnak megfelelő összeget nyertek a gyergyószentmiklósi Lázár-kastély felosztási perében, amit a legnagyobb tulajdonrésszel rendelkezőként, éppen a Szent Ferenc Alapítvány indított a többi örökös ellen.

– A kastély felét megkaptuk egy magyar családtól és felajánlottuk, hogy gyerekotthonként működtetnénk, de a többi örökös másként akarta hasznosítani, így inkább kifizették a részünket.

– Volt egy másik 50 milliós adomány is, amit Ákostól kapott az alapítvány. Sokan úgy vélték, ez valójában fizetség volt azért, amiért ön megvédte a zenészt a női princípiumról tett kínos kijelentése után. Utólag sem érzi úgy, hogy hiba volt elfogadni?

– Nem. Ákosnak ugyanaz a tapasztalata, mint nekem. A felesége a drágasága, a gyerekei a szeme fényei. Ákos azt adta oda nekünk, amit sajtóperen nyert, így valójában azok adakoztak, akik őt beperelték.

– Tavasszal írt egy nyílt levelet, amelyben úgy fogalmazott, hogy a gyermek teszi férfivá a fiút, addig csak vázlat. Sokan zokon vették.

A gyerek születésekor édesanya és édesapa is születik, olyan források fakadnak fel bennük, amelyek létezését előtte nem is sejtették. Nem azt mondom, hogy torzó, akinek nincs gyereke, inkább arra buzdítanék mindenkit, hogy ne féljünk kinyújtani a kezünket a gyerek ajándéka után.

– S éppen Ön, aki olyan sok hányatott sorsú, elhagyott, kirekesztett, eldobott gyereket nevelt már fel, nem érzi úgy, hogy a gyermekvállalás súlyos felelősség?

– A lét önmagában öröm. Sokan torz képzetet őriznek erről, de a gyereknek tőlünk nem limlomra van szüksége, csak önmagukra. Én nem tudok úgy bemenni egyik házunkba se, hogy ne azt gondolnám, hogy mindegyikük Isten remekműve, s csak nyert velük a világ.

– A magyar kormány őszi jogalkotási programjában szerepel a terhesség-megszakítással kapcsolatos szabályok pontosítása. Helyeselné az abortusz szigorítását?

Nem erőst értem azokat, akik önként megfosztják magukat a gyerek jelentette kincstől. A gyerek gazdagság, még ha sokan azt is hiszik, szegényebbek lesznek a születésével. A gyerekeimnek ezt valahogy úgy magyarázom el, hogy ha leülnek az állomáson és újságpapírról lókolbászt esznek, akkor Isten ettől nem kap sírógörcsöt. De mennyivel jobb fehér abrosz mellett enni. Ugyanígy nem ítélem meg azokat a lányokat, akik egy buliban összefekszenek valakivel és gyermekük születik. De mennyivel másabb, ha biztonságban érezheti magát egy férfi mellett és büszkén mutathatja fel a gyermeket a családnak. Ha már élünk, miért ilyen fapados módon utazunk, miért nem ülünk business class-ra? Többet kellene arról beszélnünk, hogy mennyire sokat jelentünk mi emberek egymásnak. Tudom, hogy Nietzsche azt mondta, hogy az embertárs számunkra a pokol. Azt is látom, hogy tényleg sokan így gondolják. Nekem viszont maga a mennyország. A sok magányos ember csak senyved egyedül otthon és csak arra vár, hogy valaki végre megfogja a kezét.

– A női princípium magyar kormány által emlegetett kiteljesedése a nők családi tűzhely mellé kötözését is jelentheti…

– Keresztény emberként hiszek az örökkévaló életben. Márpedig a végítéletkor nem számít se a diplomám, se az autóm, se a karrierem, akkor már csak a társam, a gyerekeim, szeretteim állnak majd mellettem. A mai embereket megbűvöli a csomagolópapír, s nem nézik, mi van mögötte. Mi az, ami örök? Csak a lelkünk. Minden más elpusztul. A múltkor egy új nyugdíjalap létrehozásáról győzködött valaki, hogy milyen nagy siker lenne, milyen sokat hozna, ha én meg a gyerekeim reklámoznák. Szép összeget ajánlottak. Visszakérdeztem, tudják-e mit tartok én a legjobb befektetésnek? Csak néztek. Én „gyerekbőrbe” fektetem a pénzt. Abban áll legjobban, abban kamatozik a legtöbbet. Nem lett belőle üzlet.

– Mennyire próbálja távol tartani magát a politikától? Nem érzi úgy, hogy a magyar kormánypárt kisajátítja magának?

– Soha a 25 év alatt nem erőst pályáztam én a kormányok támogatására. Én még az elején kiszámoltam, hogyha egymillió ember a Kárpát-medencéből ad 100 forintot évente egyszer, akkor már meg is vagyunk. Ahogy a vízcsepp is apró magában, de együtt, már egy nagy hajót is elbír. Én is elmegyek, prédikálok, ha elég jól beszélek, többet raknak a perselybe. Ez a dolgom. Fogalmaztam én már meg kritikát a kormánypárttal szemben is. Senki szekerét nem akarom tolni.

– Az áprilisi választások előtt azt nyilatkozta, hogy a stabilitást választja, mivel a forradalmi hevületnek nagy ára van. Sokan ezt úgy értelmezték, hogy a Fidesz mellett kampányol.

– Akkor jártam Szíriában, s aki látta a mostani Aleppo szétlőtt városát, nem kívánhatja a forradalmat. Ha valakinek jó ötlete van, álljon elő vele és kampányoljon. Nyugodtan, észérvekkel, nem egymás ellen feszülve. Az Arénában rendezett koncert célja is csak annyi, hogy hitet tegyünk a gyerekek és az értük vállalt közös munka mellett. A legnagyobb siker is az lenne, ha egy év múlva keresztelőkápolnává alakíthatnánk az Arénát, ahol 300-500 gyereket keresztelhetnénk meg. Ha ki mernénk mondani egymásnak, hogy jobb veled a világ, mint nélküled, még akkor is, ha horkolsz vagy néha hisztis vagy.

– Munkásságát már számos díjjal, kitüntetéssel elismerték. Mekkora teher a Kárpát-medence legismertebb ferences szerzetesének lenni?

A múlt héten is kaptam egy nagyon szép kitüntetést. Még tavasszal az egyik nagy lányom meghívott az esküvőjére. Három évesen került be hozzánk, nálunk érettségizett le, most a kereskedelemben dolgozik. Szép, derék lány, mondtam, ott a helyem. A református tiszteletes azonban meglehetős zavarban fogadott, hogy nem én esketem majd a fiatalokat, mert engem ide örömapának hívtak. Irult-pirult a nagylányom, mire én megkérdeztem az oltár előtt ácsorgó fiútól, hogy szereti-e, meg fogja-e becsülni. S mivel igennel válaszolt, odaadtam neki a leány kezét. Én meg, mint egy jól nevelt örömapa, leültem a padba bőgni. Ezek az igazi díjak, amiket hogy is mondjam, a moly nem rág szét, a rozsda nem esz meg.

– Az egyházon belül sem támadt irigye?

Szerzetesként engedelmességet fogadtam. Még egy gyerek se volt nálam, de én már leírtam az egyházi vezetőimnek, hogy gyerekek koldulnak és éheznek az utcán, nekem segítenem kell nekik. Az érsekem és a provinciálisom is megértette, és mind a mai napig támogatnak a feladatomban. Bármikor hívtam az atyákat, eljöttek. Rómába is meghívtak több konferenciára. Úgy érzem, benne vagyok az egyház fő vonalában. De tudom, hogy nem csinálhatja mindenki ezt. Nekem megadatott, hogy az a hivatásom, ami az életem.

(Forrás: 24.hu Fotó: Kovács Attila MTI)