Titkokat fürkészni indultunk Dévára, megtudni, hogy fér Böjte Csaba ferences szerzetes idejébe háromembernyi élet. Mindeközben napnál világosabban kiderült: nagyobb szüksége van a világnak Csaba testvérre, mint az árva gyerekeket mentő Dévai Szent Ferenc Alapítványnak az emberek adományaira.

 

 

 

 

 

„Az ételt nem szeretni kell, hanem megenni. Egymást kell szeretni, és nem megenni” – a dévai ebédlőben kiragasztott íráson Böjte Csaba is csak nevet. Fogalma sincs, ki írhatta ki, talán valamelyik konyhás néni. Nem mintha a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál nevelkedő gyerekeket buzdítani kellene az evésre. Az egyik kisfiú azt írta az emeletes ágya aljára, hogy nem akar innen elmenni, mert nem akar többé éhezni.

A hajnali szürkületben reggelizni érkező iskolások körében nagy az öröm: ott ül köztük a gyakran úton lévő Csaba atya, aki mellett nem tud úgy elmenni egy gyerek sem, hogy meg ne simogassa, rá ne mosolyogna, s ő is tartogat mindegyiknek valami kedves vagy tréfás megjegyzést. „Ő Zsuzsika. Két nővérét már férjhez adtuk, most rajta sor” – öleli át a tíz év körüli kislányt, aki ezen először szégyenlősen mosolyog. Akkor kacag fel hangosan, amikor Csaba testvér hozzáteszi: „csak az baj, hogy olyan bóhás”, és megcsiklandozza a kislány hátát. Az atya minden gyerekről tudja, hány éves, hány testvére van, hova való, hogy került ide. Kit szedtek össze az állomáson a kuka mögül, kit találtak a testvéreivel egy pajtában a metsző téli hidegben, ki sírt éhesen és koszosan egy teherautó szétmálló karosszériájában, kit felejtettek évekig kórházban. Egy ideig itt kapott menedéket az Oscar-díjra javasolt film főszereplője, Iszka is, aki azóta boldog házasságban él.

Az asztaloknál egy-egy család ül: nevelő hét-nyolc-kilenc gyerekkel. Kicsit talán álmosabbak a szokásosnál, mert a hosszú hétvége utáni első nap hatkor kezdődött a templomban roráte szentmisével: a lelkünket is fel kell készíteni a karácsonyra, hiszen tornaversenyre sem megyünk úgy, hogy előtte ne edzenénk – hallgatták a pap bácsi adventi gondolatait. Reggeli után villámgyorsan elpakolnak, elmosogatnak és összesöpörnek. Csaba testvér kávézni hív minket az egyik családhoz. A lakásban néma csend, pedig kilenc fiú készülődik: a nagyobbak öltöztetik a kisebbeket, majd ölbe kapják, és iskolába menet beadják őket az óvodába.

Kiapadhatatlan humor

Zsóka egy 14 hónapos kisgyerek mellett neveli a fiúkat, mert ahogy Csaba testvér fogalmaz: náluk lehet maszekolni, a nevelőknek is lehet saját gyerekük. A fiatal nővel úgy beszélgetnek, mintha egy pesti kávézóban üldögélnénk. Együtt nevetnek, amikor felidézik, hogy találkoztak először, hogyan huppant le Zsóka éppen Csaba testvér mellé a templomban miniszoknyában és rikító, csíkos harisnyában. Szabadkozunk, hogy egész nap fotózunk, lábatlankodunk, mire az atya csak legyint: „Én meg egész nap prédikálok. Hát Istenem! Szakmai ártalom!” És nem csak arról győződhetünk meg, hogy az alapítványi családok nyitottan, barátságosan élnek. Akinek megadatik, hogy az atyával töltsön egy napot, biztos lehet benne, hogy végig nevetni fog, s hogy gondolatiból egy életre való muníciót kap.

Csaba testvér azt mondja: az emberek leszoktak arról, hogy az élet küzdelem. Hogy az őzikének futni kell a farkas elől, egyébként elpusztul. Nem hibáztat egyetlen szülőt sem, mert nem tud gondoskodni a gyerekéről. A munkáját elvesztő, adósságaiból kimászni nem tudó, később alkoholba menekülő felnőttek olyan spirálba kerülnek, ahonnan nehéz visszakapaszkodni. A gyereknek viszont meg kell tanulnia, hogy senki nem végzi el helyette a feladatát, nem fogja senki megírni például a leckéjét. „Én sem tudom megoldani az életét. De össze tudom borzolni a haját, és meg tudom csavarni az orrát.” Úgy tartja egyébként, hogy nem kell a gyerekek életét agyonszervezni, hagyni kell őket, hogy feltalálják magukat. Ahogy nem kell az életet sem túlbiztosítani, teret kell hagyni a Gondviselésnek.

Kávé után „stábértekezlet”. Az iroda is abban a kolostorban van, amelyről 1992-ben leverték a lakatot, hogy legyen hova vinni az utcagyerekeket, s ahol ma az alsós osztályok tanulnak. „Bírják-e majd a gyerekek 14 napon át a hajnali kelést?” – kérdezi az atya Róbertet. A kétszáz gyereket ellátó dévai ház vezetője szerint bírni fogják. Legalább este nem lesz gond az elalvással. Az adminisztrációt végző munkatársak is ilyenkor kapják el az atyát egy-egy aláírásra. Sietni kell, mert Csaba testvér ugyan előző nap érkezett meg Magyarországról, másnap már megy is vissza: Hódmezővásárhely, Kecskemét, Budapest, Máriabesenyő – öt napig elő sem kerül. Mindenhol várják egy-egy előadásra, misére, lelkigyakorlatra, vacsorára, mindenki akar belőle kapni egy darabot.

Szerzetesek akcióban

Böjte Csaba évi 80-100 ezer kilométert vezet, s nemcsak az anyaországi meghívásoknak tesz eleget, hanem a bentlakásos vagy napközis házaikat is látogatja. Délután például a húsz gyermeket nevelő torockói házba indul, de előtte még elvonul egy félórára az alapítvány háztömbjében lévő fölszinti lakásába, hogy nyugodt körülmények között tudjon a Mária Rádióba elmélkedést mondani telefonon. Minden második kedden fél 11-től van adásban. Ezután számítógéphez ül, válaszol az e-mailekre, és megnézi a honlapot.

Amikor azt kérdezzük: igaz-e, hogy minden 100 ezer forintnál nagyobb adományért elmegy, csak mosolyog. „Még annál kevesebbért is” – mondja, és hozzáteszi: persze, ha az illető igényli. Egy „tisztességes összeget” adományozó Buenos Aires-i hölgy kedvéért Zürichbe ment kávézni. Mert nem csak hópehely hullik, időnként jön egy-egy nagyobb lavina is. Az alapítvány a szegény asszony fillérjét éppúgy megbecsüli, mint a vállalkozó millióit, akinek adója egy százaléka is csillagászati összeg, ám nyilvánvaló, hogy nem erről van szó: az embereknek van szükségük arra, hogy személyesen adják át Csaba testvérnek a hagyatékból maradt lakkcipőt, vagy a családi ékszer egy darabját. Hogy beszélgessen velük, szóljon hozzájuk, megnyugvást vagy lelki bíztatást adjon. Ahogy a ráktól csonttá soványodott nő is megnyugodva halt meg, amikor az atya megfogta a kezét, és megígérte neki, hogy gondoskodni fog a gyerekeiről.

Csaba testvérnek Toyota terepjárója van, amióta egy magyarországi útja során ellopták a Ford Galaxyját. Egy vállalkozó adott rá pénzt, és ragaszkodott a modellhez. Az autó azóta sokszorosan bizonyított a gödrös, kátyús székelyföldi, gyimesi utakon. A hajdani ércbányától csillogó sziklák alatt húzódó Torockóra – egy gyors dévai „szerzetesi értekezlet” után, amelyen legújabb, karácsonyi akciójukat beszélték meg – szintén rossz minőségű hegyi utakon jutunk, de megéri. Csaba testvér csak olyan környezetben indít házat, ahol maga is szívesen lakna. Fölkap egy gyereket, úgy tesz, mintha fejjel lefelé belerakná egy hordóba: mindenki nevet. Mikulást várunk, de először a helyi iskolaigazgató toppan be. „Kevés a gyerekek – panaszolja –, elöregszik a falu.” Nagy áldás, hogy itt vannak az árvák, mert az iskolát már rég bezárták volna. A helybeliek nem vállalnak gyereket, de az atya azt mondja, a ház bővítésével lehet, hogy hoz ide még egy – hét-nyolc gyerekből álló – családot.

Kikapcsolt GPS

Hogy nem születnek gyerekek – ez Csaba testvér szerint a legnagyobb gond Magyarországon is, nem a világválság. Pedig ebben nem akadályoz meg minket senki, sem a románok, sem a szlovákok. „Gyereket szülni nem cool” – mondja. Pedig lelkileg jobb állapotban van még a tízgyerekes, szűkölködő anya is annál a nőnél, aki egyedül él mondjuk egy macskával. Szerinte a nőkben szériatartozék az anyai ösztön, nem extra. Van, aki vérszerinti szülő lesz, és van, aki Isten akaratából válik azzá, ahogy József, akire rábízta a Mennyei Atya a kis Jézust. Csaba testvérnek így már több mint 1600 gyereke van, s számuk napról napra nő. Sosincs üres ágyuk. „Amikor megfogom egy gyerek puha, meleg kezét, és érzem, hogy dobog a szíve, nem tudom elhinni, hogy ez a gyerek nem kell senkinek. Pedig gyereket befogadni jó. Jó buli” – mondja. És nem is az a lényeg, hogy ő jót tegyen, hanem az, hogy másokkal jót csináltathasson, mert ők azáltal szentelődnek meg. Ahogy a Torockóra Mikulás öltözékben érkező vállalkozó is boldogan pakolja ki csapatával a krumplit, almát, rizst, babot.

Tíz óra van, mire visszaérünk Dévára. Másnap a hajnali mise után irány Hódmezővásárhely, de útközben még benézünk a Kisiratosra. Csaba testvér gyöngéden dorgálja Melindát, a húsz gyermeket befogadó ház vezetőjét, hogy olyan sápadt, miért nincs többet a levegőn. A háziak marasztalnák, de az atyát már várják a gyermekvédelmi konferencián. „Csaba testvér mindig siet” – dorgálja őt is kedvesen, de őszinte szomorúsággal a szemében Melinda. Csaba testvérből sosem elég, amelyik ház kimarad egy-egy látogatásból, érthetően csalódott kicsit. De nincs mit tenni, késében vagyunk, az atya beletapos a gázpedálba. A GPS figyelmezeti, hogy gyorsan hajt, mire kikapcsolja, és kikiált az utcán álldogáló embereknek, hogy jó felé megyünk-e Battonyára. Fölismerik, mosolyognak rá a határon is.

A kamionok között a szűk, kanyargós utakon Csaba testvér szerintünk úgy megy, hogy tág teret ad a Gondviselésnek – szerinte csak dinamikusan vezet. Közben ügyeket intéz, adományozók és újságírók hívásait fogadja, félreáll, amikor a Duna Televíziónak kell nyilatkozni. „Fontos a sajtó, hiszen ebből élünk” – mondja, de mi ezen már csak mosolygunk. Tudjuk, sokkal fontosabb Csaba testvér a sajtónak, s ő ezt nagy-nagy türelemmel viseli. A konferenciára időben odaér, a folyosón egy reklámszatyorból előkapja hivatalos, barna szerzetesi ruháját, és gyors átöltözés után mosolyogva áll a helyi tévé kamerája elé. Rutinosan nyilatkozik, majd kiáll a csillogó szemű hallgatóság elé, és mesél, mesél a dévai gyerekekről, akiket jó kezekben hagyott az erdélyi kátyús utak mentén, s akiknek – ahogy az előadás után köréje gyűlt embereknek – sosem elég Csaba testvérből.

Keretesek:

A cégvezető

Böjte Csaba egyszerű plébánosként kezdte 1992-ben. Ma 18 településen majdnem 50 házat igazgat Erdélyben, s idén beindult a magyarországi csobánkai anyaotthon is, igaz, utóbbinál román állampolgárként nehezebben tudja intézni a hivatalos ügyeket. Az 1600 gyermek mellett 200 munkatárs és alkalmazott dolgozik az alapítványnak, az önkéntesekkel együtt vannak vagy kétezren. Tíz autójuk van, köztük mikrobuszok. Minden háznak igyekszik patrónust találni (Torockó esetében például egy angliai polgármester személyében, aki minden évben lelkesen látogatja gyerekeket), a jelképes örökbefogadással pedig a gyerekek napi egy euróját biztosítja.

A világi életben ezt úgy mondanánk: Böjte Csaba egy multinacionális cég vezérigazgatója. Programját még fejben tartani is nehéz, ennek ellenére nincs titkársága, sajtósa, asszisztense, sofőrje, fel lehet őt hívni telefonon, minden hívást nagy szeretettel fogad. Lelki és gyakorlati kérdésekben egyaránt otthonos, mindig tudja, hol van szükség pénzre, tüzelőre, biztató szóra. Zseniálisan állít az ügy mellé helyi papokat, polgármestereket, iskolaigazgatókat, ünnep ellőtt „céges ajándékokat” (fényképes naptárt és Erdély-térképet) oszt saját kezűleg írt jókívánságokkal. Bethlen Gábor szülőházának megvásárlása – s ezzel megmentése – halálugrás volt, mert bár az érte fizetett 1 millió forint a házak működéséhez képest elenyésző, anyagilag mindig úgy állnak, hogy vagy csak a szájukat lepi el a víz, vagy az orrukat is. Böjte Csaba számon tart mindent és mindenkit, ennek ellenére azt mondja: őt nem azért küldte az Isten, hogy leltáros legyen, hanem hogy az Evangéliumot hirdesse.

Nem akar ő intézménnyé válni, csupán a szeretet törvénye szerint megosztani a vacsoráját. És igyekszik megosztani a feladatokat is, „naiv embereket beugratni”, ahogy viccesen fogalmaz. Egy feladatot nem tud leosztani: a lelkesítést. Ha a jövőről faggatjuk, azt mondja: az ember tavasszal és nyáron szívesen eszik epret, málnát, cseresznyét, de nem akar egész télen fagyasztott gyümölcsöt enni. Minden kornak megvan a maga feladata és szépsége.

A sztárpap

Csaba atyát sokfelé hívják misézni a világba Norvégiától Amerikáig, és ő megy. Nem csak az adományok miatt, persze, azért is. Hanem mert a külföldön élő magyarok kicsit magukra vannak hagyva. Nem akar ő sztárpap lenni, dehogyis. De van olyan család, amelyik úgy ment ki, hogy vitték Erdélyből a nagymamát is. Neki ki prédikáljon? Pedig otthon is van elég tennivaló, a szerzetes testvérekkel idén is kitaláltak valami újat. Kerestek „valakit”, aki buzdítani, bátorítani tudná őket, így esett a választásuk Máriára, pontosabban a csíki nyeregben álló Mária kegyszoborra, amely előtt pünkösdkor több százezren imádkoznak. Nosza, különleges engedéllyel mikrobuszba rakták, és elhozták Dévára. A csak öt ember által megmozdítható, festetlen fa szobor ott jártunkkor pokrócba csavarva a garázsban várta, hogy karácson előtt Kalántól Hátszeg, Petrozsény, Petrilla, Lupény, Vulkán templomain át Szászvárosig egy-egy szentmisére körbevigyék. A világi életben azt mondanánk: kreatív, kezdeményező, innovatív helyi vezetők. Csaba testvér úgy fogalmaz, hogy bár a töltelékes káposzta nagyon finom, időről-időre más ízekre is vágyik az ember.

A hadvezér

Az amerikai katonák vállán három V betű látható: veni, vidi, vici. Csaba testvér három szmájlit kíván meg a nevelőitől. Az egyik mosoly a gyerekek arcán ragyogjon. „Ha bemész egy egykéhez, és úgy megy el melletted, hogy majd keresztüldöf a szemével, akkor beírathatod akárhány különórára: valamit elrontottál. Ha autóval viszed mindenhova, és nem tud a kortársaival csellengeni, múmiát nevelsz belőle. De ha én azt látom egy családban, hogy a gyerekek nevetnek, már nem is kérdezek semmit a nevelőtől, mert biztos, hogy jól csinálja” – mondja. Böjte Csaba nemcsak jó pedagógus, hanem maga is nagy nevettető. Utánozhatatlan hangsúllyal és pontos dramaturgiai érzékkel előadott történeteit a legnagyobb mesemondók is megirigyelhetnék. Azt mondja, lejárjuk a lábunkat, hogy valami szórakozást találjunk. Miért ne lehetnénk egymás szórakoztatói?

A második elvárt mosolynak az iskolából kell érkeznie a tanárok, igazgatók felől. „Jók a gyerekek? Nem angyalok, mert ha azok volnának, nem is kellene melléjük felnőtt. De a leckéjük kész, füzetük rendben, nem szedik szét a tantermet” – ez Csaba testvér szerint elég is. A gyerekek az alapítványnál minden évben „ösztöndíjat” kapnak. Ellátásukért, iskoláztatásukért cserébe tanulniuk kell, s ezt ők pontosan tudják. A végzősök több mint fele egyetemre, főiskolára megy. S ha mindezek tetejében még a hatóság is mosolyog, mert a lakások tiszták és rendesek, akkor a családok teljesítették a fővezér elvárásait.

-----------------------------

Kedves Csaba testvér!

Szeretném még egyszer megköszönni, hogy ott lehettünk Déván három napig, hogy elviselt, és szeretettel fogadott minket. Nagy ajándék volt ez nekünk...

Szeretettel:

Sümegi Noémi 

Heti Válasz