Böjte Csaba online katedrálisról, Erdély köveiről és a múlt üzenetéről

Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány erdélyi gyermekmentő szervezet alapítójának szavai egy átlagos hétköznapon is erőt adhatnak, hát még vészterhes időkben! Csaba testvér a koronavírus miatti korlátozások időszakát a dévai otthonban, „fogadott gyermekei” körében tölti. Nemcsak a járvány kihívásairól, hanem a közelgő csíksomlyói búcsúról és Trianon századik évfordulójáról is beszélgettünk.

– Csaba testvér ebben a nehéz helyzetben is segít, akinek tud. Van azért, aki önre is odafigyel?

– A romániai jogszabályok kimondták: mindenki vonuljon vissza szűk családi körbe, s lehetőleg ne mozogjon. Nálunk, a dévai házban ez a szűk családi kör 108 gyereket és 20 felnőttet jelent, úgyhogy noha be vagyunk zárva, még sosem voltam egy fedél alatt ilyen sokáig ennyi gyerekkel. Mindennap együtt imádkozunk, minden délben – magyar idő szerint 11 órától – online tornát tart egy kolléganő, hogy ne csak a szellemünk, a testünk is friss maradjon. Mozgáskultúrát is adnánk az embereknek, hiszen ha csak az ágy, hűtőszekrény, televízió háromszögében mozognak, hamar leépülnek. A testünk Isten szent temploma, gondunk kell legyen rá! S a „keresztény fitnessz” után rögtön hittanóra van. Énekeltetem, táncoltatom is a gyerekeket, verset mondatok velük, hogy a szellemük is lobogjon. A kollégáim pedig gondoskodnak rólam, nagyokat főzünk…

Nem unatkozunk, őrizzük az értékeinket, s jókedv van a házban. Szerencsés vagyok, hogy ilyen szép nagy családot adott nekem az Isten!

– Tudom, hogy a jókedv a házban önnek is köszönhető, hiszen nemcsak bölcs gondolatokat, hanem humort is szeret csempészni a mindennapokba…

– Úgy tartom, ha ég a ház, mindenki pánikolhat, csak a tűzoltó nem. Ő menjen, s oltsa a tüzet! Ha az úton nagy dugó van, mindenki tülkölhet, de a rendőr irányítsa a forgalmat! Ha a társadalomban problémák vannak, a papoknak, politikusoknak az a dolguk, hogy utat mutassanak az embereknek. Mi hivatalból sem pánikolhatunk. Akkor vesszük észre, hogy valójában mennyit ér a hitünk, ha a nehézségek közepette is segíteni tudunk magunkon és másokon. És persze meg kell őriznünk az érdeklődésünket a külvilág felé is, ezért a Facebook-oldalunkon virtuális zarándoklatokat is teszünk, s magyar idő szerint 17 órától mindennap online szentmisén beszélek szentekről, Isten bajnokairól.

– Mindig ilyen otthonosan mozgott a modern technika világában? Új világ ez az egyháznak?   

– A virtuális térben szépen épülnek az egyház online katedrálisai. A fizikusok szerint az ősrobbanás óta a világ velünk együtt nő, kibontakozik, úton van a semmitől a végtelen felé. Én a munkálkodó Istenben hiszek. 60 éves vagyok, 30 évesen éltem meg a kommunizmus összeomlását. Azt mondják, forradalom volt, de én azt hiszem, az alma, amikor megérik, leesik a fáról. Lejárt annak a rendszernek az ideje, hát összedőlt, s egy jobb, tisztább, normálisabb világ jött. ’91 körül meghívtak Kárpátaljára a nagyszőlősi ferences atyák. A Szovjetunióban nagyon harcos kommunizmus volt, sok egyházi embert megöltek, templomokat lebontottak, raktárrá alakítottak. A nagyszőlősit is. De a papok kirámolták a lomot, s deszkákon, szalmacsutakon megtartották a húsvéti szentmisét. Meglepett, hogy amikor felemelték az oltáriszentséget, a csurig töltött templomban mindenki letérdelt… Döbbenetes volt belegondolni: ezek az emberek mitől lettek vallásosak? Hiszen évtizedekig folyt az erőszakos ateista oktatás, az írmagját is kiirtották mindennek.

És nem azért térdeltek le, mert jött Rómából százötven feketeöves nindzsa-szerzetes, akik átmosták az agyukat. Egyszerűen úgy gondolták, az Isten előtt le kell térdelni. Új korszak kezdődött.

Valami ilyesmit élek meg most is: az emberiség már csak magával törődött, s mivel ez nem volt jó, most szinte magától átalakul a világ. Nem valami végén, hanem valami új kezdetén vagyunk. És bárkivel mernék fogadni, hogy ez az új jobb lesz, mint a régi! Emberhez méltóbb, átláthatóbb, értékesebb. Hiszem, hogy közelebb kerültünk Isten országához.

– Azt is gondolja esetleg, hogy a most cseperedő generáció – amelynek tagjait a gyermekek személyében jól ismerheti – más szemléletű lesz?

– Azt tapasztalom, hogy a mi korosztályunkból hiányzik az az érzékenység a teremtett világgal szemben, ami a mai gyerekekben megvan. Ha ön egy 50 éves ember előtt belerúgna egy kutyába, valószínűleg annyit hallana: ejnye-bejnye. De ha egy fiatal előtt tenné, biztosan nem jelenhetne meg több cikke. Ők fogékonyabbak a szolidaritásra. Az árva gyerek hazajön az iskolából, és azt mondja, nem eszik többet húst. Mondom, kicsi bogár, hát nem szereted? Azt mondja: „de igen, de nem akarom, hogy miattam a földnek rosszabb legyen”. 13 évesen nekem eszembe nem jutott volna ilyesmi, ám ők érzékenyebbek bizonyos dologokra. Ahogy nekünk az egyéni szabadságunk lett egy fokkal talán fontosabb, mint az előző nemzedéknek volt, úgy bontakozik tovább a világ a fiatalokban.

– Hogy viselik a gyerekek a bezártságot, másképp kell most utat találni hozzájuk?

– Csodálkozom én is, de békével vannak, rengeteg barátság, szerelem szövődik, persze megy a „zsummogás” is. Nem elveszett gyerekek ők, annyi nehézségen mentek már keresztül, hogy ez ahhoz képest semmi. De én az elmúlt harminc évben is alig láttam síró, elkeseredett, rosszkedvű gyereket, legfeljebb most, amikor ment volna haza húsvétkor a rokonaihoz, de a koronavírus miatt nem lehetett.

– Maguk a székely emberek is egy kicsit ilyenek, nem? Oly sok nehéz helyzetet túléltek már…

– Ahogy a Hargitán is lát az ember széldöntötte fákat, s látja, hogy a gyökerük milyen göcsörtös… Szegény fa elindítja a gyökerét egy irányba, de ott van egy nagy kő, hát elmegy valamerre felette, mellette, s megint belekapaszkodik a földbe. Aztán megint jön egy kő, azért ilyen göcsörtösek ezek a gyökerek. De nem az a célja, hogy megálljon az első kőnél, hanem hogy mindig menjen tovább! Sajnos kövek mindig is voltak Erdély földjében, most is vannak, és még lesznek is. Az a jó, ha az ember ezeket körbejárja, majd újra belekapaszkodik az életet adó szülőföldbe.

– Közeleg a csíksomlyói búcsú, amely évről évre ennek a kapaszkodásnak az ünnepe is, idén azonban nem lehet úgy megtartani, ahogy máskor. Hogyan élhetjük meg mégis hasonló örömmel?

– Ha jól meg tudjuk szervezni az online közvetítést, az internet rekordokat fog dönteni! Egy órában ugyanazon a honlapon, egy eseményen ilyen sok ember talán még nem is vett részt. Jó volna, ha a Tűzföldtől a kanadai erdőkig együtt tudnának imádkozni a magyarok!

Jézus azt mondta: „ha ketten-hárman összegyűltök az én nevemben, ott vagyok köztetek”. De nem mondta, hány négyzetméteren kell összegyűlnünk, hát lehet ez akár az egész föld is! Ő ott lesz köztünk, az biztos. Az emberiségnek egyébként is akkora lábnyoma kezdett már lenni, hogy szinte mindent letaposott. Ez a sok fesztivál, rendezvény, nem vagyok biztos benne, hogy Isten akarata volt. Talán tisztább, szebb lesz a világ, ha kevesebbet megyünk. S ha már megvan ez az online tér, miért ne tudnánk itt beszélgetni, találkozni?

– Azt mennyire tartja elképzelhetőnek, hogy a templomok újranyitását követően is megmaradjon az egyház ebben az online térben is? Sok magyar él olyan helyeken, ahol más módon nem tudnak magyar nyelvű szentmiséhez jutni, nekik ez biztosan nagy ajándék volna.

– Sokfelé jártam missziókban: Afrika, Ausztrália, Argentína… S találkoztam magyarokkal olyan helyeken is, ahol egyetlen magyar pap sincs, vagy csak – például Ausztráliában – kettő, ha működik. Ez azt jelenti, hogy igény van nemcsak az online szentmisékre, hanem a hittanórákra, tanúságtételekre, a közösségi életre is.

Online plébániákat, közösségeket volna érdemes szerveznünk, mert nem tud mindenhol ott lenni a pap, és bizonyos helyeken egy kis templom fenntartásának költségeiből nagyon szép online katedrálist lehetne építeni.

Úgyhogy praktikussági és más szempontból is látok ebben jövőt – mi ezután is tervezünk élő videókkal jelentkezni.

– Trianon – ugyancsak közelgő – századik évfordulóján bizonyára szintén sokan igényelnék, hogy együtt emlékezhessenek másokkal. Hogyan tehetjük ezt jelen helyzetben is méltósággal? Mit üzen nekünk 2020-ban 1920. június 4.?

– Romániában sokan latolgatták, mekkora ünnepségek lesznek majd. Hát, most elég emlékezetessé válik mindenütt a százéves évforduló… Szívből imádkozom, hogy mihamarabb elvonuljon a járvány, de nem feledhetjük, hogy a száz évvel ezelőtti döntésektől is mennyi ember, nép, ország szenved a mai napig. Olyan döntéseket kellene hát hoznunk a jövőben, amelyek nem fájnak senkinek. Büszke vagyok rá, hogy például Szászvároson létrehoztunk egy gyermekotthont, ami jó a gyerekeknek, mert nem az utcán koldulnak, jó a régi történelmi épületnek, mert értelmes célt találtunk neki, s jó a városnak, mert összeszedtük az utcáról a koldusokat. De jó a tejesgazdának is, mert lesz, ki megvegye tőle a tejet, a sajtot. Nem tudok olyan szereplőt mondani, akinek ez a döntés fájna. A politikusoknak is ilyen intézkedéseket kellene tenniük. Mert száz éve sajnos olyan döntéseket hoztak, amelyekből kinőtt egy második világháború, sok ember szenvedett, meghalt vagy épp bűnöket követett el, s elkárhozott.

A tanulság: olyan elhatározásokra kell jutnom a saját életemben is, amelyekből nincs vesztes, nincs kár. Jézus Krisztus ilyen világot álmodott, ilyen hitvilágot hirdetett. Én hiszem, hogy ma is lehet a térségben élő valamennyi ember javára dönteni!

Nem azért imádkozom tehát, hogy a múltat revideáljuk vagy sem, hanem azért, hogy a mai naptól meghozandó döntéseink mindannyiunk számára örömöt és fényt jelentsenek.

Ha szeretné támogatni Böjte Csaba testvér és munkatársai gyermekmentő munkáját, az adó 1%-ának felajánlásakor kérjük, hogy az alábbi adatokat szíveskedjenek feltüntetni:

Dévai Szent Ferenc Alapítvány

Adószám: 18106802 – 1 – 41

Kapcsolat: KAPCSOLAT

Böjte Csaba, interjú, Dévai Szent Ferenc Alapítvány

Kép: Török Brigitta

www.kepmas.hu