Nézzük meg, mennyi kakaó van még a nyugati kereszténységben! – mondja Böjte Csaba. A ferences szerzetes szerint az identitáskrízis elérte a hazai keresztény közösségeket is, ennek ellenére optimista, mert kontinensünk gondolkodását alapvetően ma is Jézus tanítása formálja.

Vágvölgyi Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.

 

 

Nagy tervei vannak a közeljövőre, ha jól tudom, Nyugat-Európába tart, hogy oda is elvigye Déva lendületét és lelkesedését. Mire készül?

Mindenki temeti a keresztény Európát, a franciá­kat, a németeket. Én meg úgy vagyok vele, hogy a bajban lévő gyereket sem elküldeni kell, hanem megfürdetni, tanítani, a beteget sem temetjük, hanem gyógyítjuk. Régóta gondolkoztam azon, hogy el kéne mennünk Nyugat-Európába, lefújni kicsit a hamut a parázsról.

Vigyük el a magyar keresztények üzenetét nyugati testvéreinknek”

A mi feladatunk volna?

Tudja-e, ki volt Szent István uralkodása végéig Magyar­ország védőszentje?

István király Szűz Máriának ajánlotta fel az országot.

De addig védőszentként Szent Márton püspök volt a patrónusunk. István anyósa, akit a feleségéhez hasonlóan Gizellának hívtak, Burgundiában született, ott, ahol Szent Márton nyugszik. Annak a vidéknek pedig nem azért lett ő a védőszentje, mert a köpenye felét odaadta a szegényeknek. Amikor az ellenség betört az országba, Márton a császár oldalán szembelovagolt velük. A csata előtti napon a császár ajándékokat adott a szövetségeseinek, de Márton nem fogadta el. Azon az állásponton volt, hogy az ellenséget nem legyőzni, hanem meggyőzni kell. A császár engedélyével átment az ellenséges táborba, tárgyalt, a csata pedig elmaradt. Nem tudjuk, mit mondott, hogyan mondta, de tény, hogy békét szerzett, lemondott tábornoki rangjáról, beköltözött a frankok közé, megtanulta a nyelvüket, püspökük és apostoluk lett. Több mint nyolcszáz templom épült a tiszteletére Franciaországban. Ez olyan, mintha ma egy magas rangú amerikai tábornok visszaadná a kitüntetéseit, beköltözne az afgánok közé, megtanulná a nyelvüket, és megtérítené az egész népet.

Szóval szembelovagolna a korszellemmel?

Ezzel nincs vége a történetnek, mert az Ibériai-­félsziget irányából a mór nyomás is erős volt. Kis Pipin vezetésével azonban olyan győzelmek születtek, amelyek megváltoztatták Európa történetét, s a fia, Nagy Károly lett az első nyugatrómai császár. Szent István sógora, Henrik pedig később az egyetlen nyugatrómai császár, akit szentté avattak. Gyakorlatilag Károly személye és munkássága adta nekünk a keresztény Európát. Uralkodásának központjában, Aachenben rengeteg különleges és felbecsülhetetlen értékű keresztény relikviát gyűjtött össze, még Krisztus korából is. Ezeket hétévente egyszer bocsátják közszemlére – idén a hetedik évet éljük. A kapcsolódó ünnepi szentmisére július 13-ára meghívták Erdő Péter bíborost. Arra gondoltam, egy hatalmas zarándoklaton menjünk ki minél többen, zarándokoljunk együtt, vigyük el a magyar keresztények szeretetét és üzenetét nyugati testvéreinknek. A szervezők azt mondták, ötszáz embernél többet nem tudnak fogadni tőlünk – a merjünk kicsik lenni logikája! –, de ötszáz ember is ütős tud lenni, nem? Úgyhogy elkísérjük a bíboros urat tíz busszal, külön szektorunk lesz. Nézzük meg, mennyi kakaó van ebben a nyugati kereszténységben, énekeltessük meg őket!

A kereszténységet egykor éltető nemzetek ma sorra megtagadni látszanak azt, amiért korábban síkra szálltak. Lát esélyt arra, hogy megforduljon ez a folyamat?

Szent István példaként tekintett a sógorára, Szent László példaképe pedig Nagy Károly volt. Ők azt akarták megvalósítani a Kárpát-medencében, amit a példaképeik nyugaton. A keresztény Európa eszménye vonzotta őket. A lelkünk mélyén azt érezzük, hogy bizony ma is jól jönne egy Karoling-reform. De ne valami ellen küzdjünk, hanem valamiért: a gyökereinkért, az eszményeinkért! Azt érzem, hogy itt, Magyarországon is valamiféle identitáskrízissel küzdenek a keresztények. Ne feledjük: Szent István Márton zászlaja alatt építette az országot, aki nem legyőzni, hanem meggyőzni akarta az ellenséget.

Nincs más szellemi hazánk, csak a kereszténység”

Úgy látja, mi most legyőzni szeretnénk?

Harcolunk mindenki ellen. A kereszténységnek márpedig nem a legyőzés a célja, hanem az integráció, az evangelizáció. Jézus nem legyőzte Sault, hanem integrálta – és mennyivel gazdagabb az egyház a szeretethimnusszal, mint egy kivégzett Saullal!

Ha már felhozta: van kakaó a nyugati kereszténységben? Milyen állapotban van ma ön szerint?

A munkatársaimnak mindig azt mondom, egy jó pedagógus nem a szépségverseny zsűrijeként viselkedik. A versenyen pontoznak, a hozzánk bekerülő gyerekek pedig nehéz sorból érkeznek, ha így fogadnánk őket, rögtön lepontozhatnánk szinte mindegyiküket. Az igazi művésznek a márványtömbből sikerül kifaragni a csodás remekművet, a jó pedagógus pedig kihozza a gyermekből a tudást, az értéket. Nincs jogom leszólni a nyugati kereszténységet, és nem is lenne értelme, de nekik is és nekünk is jót tehet majd egy találkozás. Erőt tudunk majd meríteni, bátorodunk, töltekezünk, mint otthon a csíksomlyói búcsún.

A keresztény Európa kapcsán többen hangoztatják, hogy csupán mítosz, a kontinensünk soha nem is volt keresztény…

Azért azokat a gyönyörű székesegyházakat mégiscsak felépítették valakik, az a megszámlálhatatlan szent felnőtt valahol! Sokszor megkérdőjelezik, hogy kinőtt-e valami Jézus Krisztus szeretet­parancsából. A gyerekeknek mindig elmondom, hogy Jézus e parancsa ott van például a közúthálózatban, a közoktatásban, a közegészségügyben, a közvilágításban, a közbiztonságban. A keresztény Európában bárhova mehetek fegyver nélkül, ha beteg leszek, ellátnak, a gyereket iskolába írathatom, egyetemet végezhet, Magyarországon két szakmát ingyen is kitanulhat – akárki akármit mond, ez mind a szeretet parancsából nőtt ki. Aki nem hiszi, menjen el Kongóba, és nézze meg, mi történik, ha felhívja a 112-t. Nem értek egyet Gandhival, aki azt mondta, hogy a keresztény Európa olyan, mint a vízben a kő: ha eltöröd, belül száraz. Én azt látom, hogy Európában az az ember is, aki nem jár templomba, meg sincs keresztelve, reggeltől estig zengi-zúgja azokat az értékeket, amiket Krisztus hirdetett: a párbeszédre való készséget, az irgalmat, a szolidaritást. Mindez átjár bennünket. Ha egy kóbor kutyába valaki bele­rúg, a keresztény Európa felszisszen. Miért? Mert Jézus azt mondta, ne ölj, ne bánts senkit.

De miközben együttérzően felszisszen, naponta tízezerszámra öli meg saját magzatait.

Sosem mondtam, hogy célba értünk. De hatalmas utat tettünk meg ebben a kétezer évben! És a további útvonal csak akkor jó, ha az evangélium fényében tündököl. Persze hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni a dolgokat: jár-e valaki templomba, megkeresztelték-e, hány rózsafüzért mond el. De a Szűzanya egy rózsafüzért sem mondott el, keresztelési anyakönyvi kivonatát is sokáig kéne keresni Názáretben. Ne szűkítsük le a kereszténységet a külső dolgokra! Igen, biztosan rengeteg tennivaló van, de úgy gondolom, azt a kétezer évet, amit közösen megéltünk, kár lenne leértékelni és eldobni. Ami emberi, azt engedjük át az elmúlásnak, ami isteni, azt tartsuk nagyra, becsüljük meg, és építsük tovább.

Jézus nem ígérte a követőinek, hogy könnyű menet lesz. Azt mondta, aki követni akarja, az vegye vállára a keresztjét”

Ha ma hangozna el a kérdés valahol errefelé, hogy Jézust vagy Barabást, akkor mit kiáltanánk?

Félő, hogy még mindig Barabást választanánk, de talán már nem olyan nagy százalékban, mint két­ezer évvel ezelőtt. (Nevet) Hála Istennek, Európában eltörölték a halálbüntetést, úgyhogy mindketten életben maradnának. Bíznunk kell magunkban és elsősorban Istenben. Nem is tudnék egy olyan istenben hinni, aki kétezer évig utópiát kergettet a gyermekeivel. Nemcsak imádkozom azért, hogy jöjjön el Isten országa, hanem hiszem és vallom, hogy az az ország épül-szépül körülöttünk és általunk is. Persze ha egy nagy fa kidől, azt mindenki hallja. Egy hektár erdő egy évben hét köbmétert gyarapodik, óriási mennyiség, de észre sem vesszük. A kereszténység és a keresztény Európa megvan, és tovább fog fejlődni. Nincs más szellemi hazánk, csak a kereszténység.

A közelmúltban bizony voltak olyan fák az egyházban is, amelyek nagyon hangosan dőltek ki. Ráadásul mostanában sok fiatal is volt köztük. Ez drámai helyzet, nem?

Lássuk azért világosan, hogy Jézus nem árult zsákbamacskát. Egyértelműen elmondta: „az ördög, mint ordító oroszlán, jár körül, és keresi, hogy kit nyeljen el”. Biztos, hogy mindannyiunkat ér kísértés, hogy adjuk fel az álmainkat, tagadjuk meg az elveinket, fordítsunk hátat egymásnak. Jézus nem ígérte a követőinek, hogy leterítik majd a vörös szőnyeget, az angyalok kétoldalt fújják szépen a harsonát, és könnyű menet lesz. Nem, ő azt mondta, aki követni akarja, az vegye vállára a keresztjét minden egyes nap, és úgy kövesse őt. Azoknak a fiataloknak, akik otthagyják a papi hivatást, ettől nem oldódik meg az igazi problémájuk, másnap ugyanúgy meg kell küzdeniük vele. De arra is figyelmeztetnék, hogy nekünk nem ítélkeznünk kell egymás felett, hanem bátorítanunk kell egymást. Jézus fő jellemvonása is ez volt, a vigasztaló, bátorító, lelkesítő attitűd: „fog ez menni, gyerünk, csináld!” A gonosz lélek ezzel szemben állandóan pánikot akar, ijesztget, ő maga is azt hiszi, hogy a teremtés egy elbaltázott mű – és szeretné ezt velünk is elhitetni. A család összeomlását, a világvége vízióját vetíti elénk, hogy elbizonytalanodjunk, hogy félelemben éljünk. De Jézusé az igazság, aki feltámadása után azt mondja tanítványainak: találkozunk a Galileai-tó partján, és folytatjuk ott, ahol nagypénteken abbahagytuk.

Megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy Ukrajnában nem szabad a békéért imádkozni, csak a győzelemért”

A drámai vízióra vagy a szépség ígéretére erősebb a kereslet?

A lelkében, ebben biztos vagyok, mindenki a szépre vágyik. Békében, szeretetben, otthonos világban akarunk élni, legyen mit enni, fegyver nélkül közlekedhessünk továbbra is, szóba állhassunk egymással, barátságok szülessenek.

Mi a receptje hozzá?

Gyerekeket nevelek, akik azért nem angyalok. (Nevet) Az egyik tanító néni a tanév végén odaállt elém, s ezt mondta: „Csaba testvér, vannak jó tanulóink, akik szép bizonyítványt kapnak. Vannak olyan gyerekek, akik nem tanulnak könnyen, de szorgalmasan küzdenek, ők emlékkönyvet kapnak. De van három kötöznivaló kölyök, azokkal mi a túrót csináljak?” Azt tanácsoltam, vegyen a piacon három halat, aztán a rendház előtt süsse meg a köveken. Furcsán nézett rám. „Ez segíteni fog?” – kérdezte. „Hát, hogy rajtad segíteni fog-e, nem tudom – mondtam –, de Jézusnak nagyon bejött, amikor az egyébként kötöznivaló tanítványainak halat sütött, lám, meg is haltak érte, annyira szerették.” A világnak nem segít, ha ítélkezünk fölötte, s ha örökké elemezzük a hibáit, előrébb csak a szeretet viszi. Persze okos szeretettel, nem felületesen, nem plátói módon, hanem úgy, hogy a baj, a sebzett ember közelében vagyunk. Így tudjuk gyógyítani a lelki sebeket is, ezt régóta tapasztalom a gyermekeken keresztül. Hasonlattal élek: az ember lelkét fel lehet emelni, a legelhanyagoltabb kis viskóból is lehet katedrálist építeni, s erre kaptunk mi küldetést.

Évtizedek óta hirdeti az „ember­katedrálisok” építését, s közben már nemcsak Erdélyt és Magyarországot, de Európa többi részét is járja fáradhatatlanul. Miből meríti az erőt?

Az elején a hitemből merítettem, az evangéliumból. Olyan csodafegyver az, ami nagy kár, ha hiányzik akár egyetlen ember életéből is. Az évek alatt a megélt hitből gyümölcsök fakadtak. Voltak olyan gyerekek, akiket becsületből fogadtam be, nem akartam nemet mondani, pedig minden érv ellenük szólt. Ők ma már felnőttek, négy-öt gyermekes családanyák, családapák, akik megállják a helyüket, többükből munkatársaim lettek, akik jól és szeretettel végzik a maguk feladatát, rájuk merek bízni gyermek­otthonokat. Amikor látom, hogy a megélt hitből élet fakad, az erőt ad ahhoz, hogy még komolyabban vegyem Krisztus tanítását, ez lelkesít engem is.

A múlt nyár éppen attól volt hangos, hogy kiderült, nem mindegyik munkatársa volt méltó a bizalmára. Viszont olyan helyről is kapott támogató üzeneteket, ahonnan nem feltétlenül számíthatott rá.

A baloldalról érkező kritikák sokszor felháborodást váltanak ki a köreinkben, én viszont örülök nekik, mert azt látom mögöttük, hogy ezek az emberek azt gondolják, lehetne jobban is csinálni. Tehát igazából hisznek abban, hogy lehet és kell is jól végezni a szolgálatainkat, azzal pedig, hogy ennek hangot adnak, voltaképpen segítenek nekünk. Jobban meg kellene becsülnünk azokat az embereket, akik az egyház vagy akár a saját mulasztásainkra felhívják a figyelmünket. Az meri leginkább a szemünkbe mondani a hibáinkat, aki a legjobban szeret. Nem szkandereznünk kell, hanem beszélgetni. Bátorítok is mindenkit, hogy ha valami nem úgy működik, ahogy szerinte helyes lenne, nyugodtan merje megmondani – aztán segítsen is, hogy jobban csináljuk! Ne féljünk egymás szemébe nézni és közösen kitalálni, hogyan végezhetnénk a dolgainkat jobban, szebben!

Túl vannak már a megrázkódtatáson?

Ha a csapat gólt kap, két választása van: le lehet ülni a kispadra és fájlalni, ami történt, meg oda lehet állni a kezdőkörbe, és még nagyobb erő­bedobással küzdeni. A meccset nem fújták le. Nem fogom azt mondani, hogy ez nem volt gól. De azt sem fogom már felhánytorgatni, ki hibázott, a védő vagy a kapus, a plébános, a szakmai alkalmasságról papírt kiállító pszichológus vagy egy pedagógus. Csapatként kell túljutnunk ezen a perióduson, hogy a következő gólt mi rúgjuk. Ez szélesebb értelemben is igaz: leragadhatunk a múltban, a sopánkodásban, vagy küzdhetünk tovább. Talán Jézus is kudarcként élte meg Júdás árulását, fájt neki, az biztos, de a küldetésére koncentrált. Így kell tennünk nekünk is.

A világnak nem segít, ha ítélkezünk fölötte, előrébb csak a szeretet viszi”

A böjti időszak végén még aktuális a kérdés: az önvizsgálat a kulcs, hogy feltárjuk, a panaszkodás, a múltba révedés, vagy pedig az alkotás folyamatát erősítjük?

A „mennyei GPS-re” figyeljünk. Ha olvassuk a Szentírást, rengeteg olyan személyes történetet találunk benne, ami emberi ésszel már veszett helyzet volt, mégis óriási dolgot hozott ki belőle az Isten. Jézus ezeken az emberi kudarcainkon túl tud lépni. Amin nem lép túl, az éppen az, ha valaki elássa a talentumát, ha valaki úgy áll hozzá, inkább ne csináljunk semmit, nehogy valami baj történjen. A zsibbadt semmittevés, a kispadon ülni és csak kommentálni, az sokkal rosszabb, mint ha tenni akarjuk a jót, s közben hibát követünk el.

Lelkipásztorok és pszichológusok egybehang­zóan arra figyelmeztetnek, hogy nő a zsibbadtság, a koronavírus-járvány csak tetézte a bajt, most pedig több mint egy éve a mindennapjaink része a háborús híradás. Hogyan tehetnénk túl magunkat ezen az állapoton?

Sokkal izgalmasabb élni, mint mímelni az életet. Emlékszem, amikor gyerekként Csíkszeredában mentünk a pajtásaimmal hokizni, nehéz volt feljutni a pályára, mert a nagyok mindig elfoglalták. Addig nyafogtunk, míg felengedtek minket, mérkőz­hettünk velük. Hazafelé kék-zöld foltokkal, nagy vereséggel a hátunk mögött, lelombozva sétáltunk, de így is sokkal jobb volt, mint csak üldögélni  a pálya szélén. Egy élet adatott mindenkinek, kár gittrágással tölteni az időt! Álmodjunk, aztán valósítsuk meg!

Ha már a gyermekkort említi, árulja el, milyen volt a kis Csaba! Rosszalkodott, vagy szófogadó gyerek volt?

Szerzetesként három fogadalmat tettem, az egyik ezek közül az engedelmesség. Ennek a szónak a latin gyökerét Szent Ferenc mint odahallgatást, ráfigyelést magyarázta. Azaz nem arról van szó, hogy letesznek valahol, s kérdés nélkül ott maradok, hanem arról, hogy megbeszélem az elöljárómmal, mit kell tennem, aztán ezerrel előre. Aktív engedelmesség, ez a kulcsszó. No, ez volt jellemző rám már gyerekként is: általában informáltam az édesanyámat a fejleményekről, de nem vártam, hogy ő mondjon meg mindent. Az ember olyan, mint a folyó: ha van medre, akkor életet hordoz, gyönyörű, meder nélkül viszont árvíz, pusztítás. Egy gyereknek nem szabad azt mondani, hogy üljön le és maradjon csendben. Menjen csak, induljon, próbálja ki magát! Nekünk az a feladatunk, hogy rámutatunk a helyes útra, sőt vinnünk kell magunkkal ezen az úton, hogy lásson minket is, ahogy járunk rajta.

Örülnék, ha a béke zászlaját együtt magasba tudnánk emelni Budapesten”

Ez az egyház feladata is?

Pontosan. Hiába mondjuk, hogy „ne kövess el bűnt”, ez önmagában kevés. Álmot kell álmodni és feladatokat megfogalmazni, amiket együtt meg is tudunk valósítani.

Helyezzük Kárpát-medencei kontextusba a Miatyánkból azt, hogy „mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Önnél többször kevesen lépik át a határt Magyarország és Románia között, hogy látja, haladunk a megbocsátással?

Sokat gondolkoztam azon, van-e olyan ünnep, amit közösen tudnánk ünnepelni, de egyelőre sajnos nincsen. December 1-jén azért mégsem szívesen koccintanék a románokkal, pláne hogy ők sem jönnek el hozzánk március 15-én. Szlovákokkal, szerbekkel sem tudunk közösen ünnepelni. Kellene egy ünnep, amit mindannyian a magunkénak érezhetnénk. Kézenfekvő lehetne egyébként a déli harangszó. Hunyadi János olyan integráló személyiség volt, akihez érzelmileg kötődnek a románok, a szerbek is. Egységet teremtő személy volt, aki tisztességgel megvívta a küzdelmeit, az egyik legnagyobb kaliberű politikus volt. A nándorfehérvári csata emlékére elkezdtem szervezni Budapestre, a Vajdahunyad várához egy kis ünnepséget, és szeretném, ha nemcsak mi, magyarok lennénk ott, hanem minden környező nép képviselői, s jövőre már máshol is együtt ünnepelhetnénk. Együtt tündérkertté tudnánk varázsolni ezt a vidéket. Ha viszont egymásnak feszülünk, az lesz, ami Ukrajnában van, kő kövön nem marad. Jézus megmondta: amelyik ország, város, család meghasonul, az elpusztul, ezt látjuk is.

Lát erre az összefogásra bármennyi esélyt?

A lelkünk mélyén mindannyian erre vágyunk: egy békés, nyugodt világra, ahol a gyermekeink jól érzik magukat, párbeszéd van, ahol közösen tudunk álmodni, ahol egy mindenkiért és mindenki egyért tud dolgozni.

Hamarosan újra Magyarországra látogat Ferenc pápa. Adódik a kérdés: találkozik a legendás ferences a „főjezsuitával”?

Én gyakran találkozom vele az írásain keresztül. Ő is teszi a dolgát, én is az enyémet, sosem fontoskodtam azért, hogy a pápa közelébe kerüljek. Ha a Szentlélek azt akarja, hogy két ember találkozzon, arra úgyis sor kerül, én nem fogok ezért nyomulni.

De eljön például a Kossuth téri misére?

Persze, sőt együtt jövünk, gyerekekkel és felnőtt zarándokokkal. Az ember kicsit olyan, mint a rántás: ha nem mozog, odaég, mozgásban kell tartani. Szükségesek az élmények, a benyomások ahhoz, hogy tudjunk építkezni. Szükségünk van arra, hogy Budapesten együtt legyünk a pápával.

Mire számít, mi lesz a tanításának középpontjában azon a hétvégén?

Le merem fogadni, hogy a béke. Európában kevés ország beszél a békéről. Megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy Ukrajnában nem szabad a békéért imádkozni, csakis a győzelemért. De hála Istennek, Magyarország a béke szigete, ezt pedig a pápa nagyra értékeli. Az egyik ok, amiért ellátogat hozzánk, a következetes kiállásunk a békéért. Nagyon örülnék, ha a béke mozgalmának zászlaját együtt magasba tudnánk emelni Budapesten. Elég nagy ez a világ ahhoz, hogy nyolcmilliárd ember békésen elférjen rajta.

Egyelőre két szomszédos nép sem fér meg egymás mellett – lát esélyt a békés rendezésre?

Teréz anya egyszer azt mondta, az Isten nem a szegényeket nem tudja jóllakatni, hanem a gazdagokat. Ha a maffia tagjai le tudnak ülni és meg tudnak egyezni, hogy melyik család területe meddig tartson, a nagyhatalmak miért nem képesek erre?

Az államok szintjén meglehetősen kevesen sürgetik az azonnali tűzszünetet és a békét. Ön szerint miért?

Ha az embereket kérdeznénk, egészen biztos vagyok benne, hogy sokkal többen szavaznának az azonnali békére, mint a háború folytatására. De hogy egy-egy fegyvergyárnak, erős üzletembernek több eszköze van az érdekérvényesítésre, egyértelmű. Nekünk aktívabban kell fellépnünk, mert a háború mindent elpusztít, a béke viszont mindent megold. Húsvétra készülünk, a szent három napra, amely során Jézus egyetlen csodát tett: meggyógyította a főpap szolgáját, akinek Péter harcias hevületében levágta a fülét. Péternek, az első pápának pedig azt mondta: „Tedd el a kardodat, mert kard által vész, aki kardot ránt.” Egyetlen embert gyógyított meg ezekben a napokban: valakit, aki fegyverrel az életére tört. Nekünk, keresztényeknek ezt sosem szabad elfelejtenünk.

Ha egymásnak feszülünk, az lesz, ami Ukrajnában van, kő kövön nem marad”

A napi tapasztalat mégis azt mutatja, hogy még felekezetek között, sőt azokon belül is éles konfliktusok alakulnak ki. Mi magunk sem értjük Krisztus tanítását?

Egy szóval nem mondtam, hogy célba értünk, hogy a mennyek országát tegnap kikiáltotta volna Gábriel angyal. Úton vagyunk, és sok problémával szembesülünk, de erőt ad, hogy mennyit megoldottunk már az elmúlt kétezer évben. Egy kis egészséges kakaskodástól viszont a fiaimat sem szoktam megóvni, sőt odagurítom a labdát, és azt mondom, lássuk, ki lesz ma ügyesebb. Egy kis kulturált erőpróba, szópárbaj belefér, a férfiaknak különösen szükségük van rá. Nem anyámasszony katonáit akarunk nevelni. Nem baj, ha az egyházaknak van saját gondolatuk, csak tudják megbeszélni egymással! A kihívásoktól, ellentmondásoktól edződünk, ez jó dolog, csak a helyén kell kezelni. Ha csak azt tettük volna meg Déván, amit a hatóságok valaha megengedtek, még most is ott álldogálnánk egy rozsdás lakat előtt, s néznénk, mi legyen. Kell egy kis spiritusz, így tudjuk a falakat ledönteni, jobb világot építeni együtt. Ha nem tetszik, hogy ilyen a világ, ne fogadd el, hanem tedd meg azt, amire éppen lehetőséged van, amire Isten hív téged!

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád

www.mandiner.hu