Böjte Csaba életének van egy mindenkihez szóló és megkerülhetetlen tapasztalata. Tapasztalat, amely óhatatlanul kérdések sorát nyitja meg.

De egy kérdést biztosan. Napjaink minden nyomorúsága, kudarca ellenére az a legbiztatóbb, hogy bár erre a szelíd, ám zavarba ejtő kérdésre jó lelkiismerettel nemigen adhatunk pozitív választ, a kérdést feltevő embert és a személyével hordozott üzenetet mégsem utasítjuk el. Hiszen Böjte Csaba – a magyarság nagyobb részének Csaba testvér – alighanem legismertebb és legnépszerűbb kortársaink közé tartozik. Történetét ma már talán mindenki ismeri. Tudjuk, hogyan verte le a zárat az államosított és ebek harmincadjára juttatott, majd üresen hagyott dévai ferences kolostorról, és hogyan indított el valóságos lavinát az árva gyerekek befogadásával. Előbb Erdélyben, majd az egész Kárpát-medencében. Ez a történet a rendszerváltás utáni újjászületésnek (és az elfecsérelt lehetőségeknek is) mindenki által érthető szimbóluma. Milyen lenne ma a világ, ha a maga életéről mindenki leverte volna azt a bizonyos lakatot, amely elzár a valódi szabadságtól? Ha befogadtunk volna csak egyet is a legkisebbek közül? Karikó Éva beszélgetése régi műfaj új köntösben való újjászületése; személyes élettapasztalatból kiinduló hitelemzés, az apostoli hitvallás (hiszekegy) magyarázata. Mivel ez az ősi, először már Szent Ambrus írásaiban előforduló szöveg a keresztény hit foglalata, érthető, hogy igen régóta, de a trienti zsinattól kimondottan is a hiszekegy képezi a hittanítás alapját. Csakhogy mára már Magyarországon és Európában is azzal a problémával kell szembenézni, amelyik az egyház kétezer éves történelme során eddig csak kereszténységtől idegen, távoli kultúrák misszionálásakor merült fel, jelesül azzal, hogy sokszor minden jó szándék ellenére egyszerűen nem értik az apostoli hitvallás szövegét, vagyis a kereszténység alaptanítását. E probléma áthidalására sokféle, vérmérséklettől és ízléstől is függő megoldás létezik. Az egyik, számomra nem különösebben rokonszenves nézet szerint az örömhírt úgy kell – akár egy nagyvárosban is – hirdetni, mintha valami dzsungelben animista vallásokban hívő természeti népekhez szólnánk. Énekeljünk, táncoljunk a köztereken, fogjuk meg egymás kezét, hogy a jámbor járókelők megérezhessék Krisztus szeretetét. Hiszen éppen az összetartozás és szeretet élménye hiányzik leginkább e vadak életéből.

Eredményesebbnek gondolom, ha úgy tekintünk a kereszténység utáni Európára és benne Magyarországra, hogy feltételezzük, nem tűnt tova nyomtalanul az elmúlt kétezer év. Voltaképp Böjte Csaba is ezt az utat járja. Egyrészt szembeszökő jellé vált a tevékeny szeretet gyakorlása által, másrészt úgy beszél hitéről, hogy feltételez valamilyen előzetes tudást. De nem teológiai fejtegetést olvashatunk, hanem élettapasztalatának végtelenül egyszerű bölcsességét, sok-sok irodalmi idézettel, izgalmas tipográfiai tálalásban. Egyszerű, mindenki számára érthető és átélhető ez a szöveg. Éppen ez az egyszerűség az, mely előbb-utóbb mindenkit el kell hogy juttasson a zavarba ejtő kérdéshez: És én? Én tettem valamit?

(Ablak a végtelenre. Csaba testvér gondolatai Istenről, vallásról, életről, emberről… Karikó Éva beszélget Böjte Csabával.