Az ősi dévai ferences kolostort körbefogta blokkokkal a szocialista lakáspolitika, most ellenkező irányba fordult a folyamat: az életre támadt kolostor hódítja vissza, vásárolja föl a környező épületeket. Az ebédlő „álimentára"-stílusban épült vegyesbolt volt, üvegfallal az utca felé, konyhává-ebédlővé alakult, a szomszédos, négyemeletes blokk pedig – egyetlen lakás kivételével – már a „miénk". Minden lakásban egy-egy szociális nagycsalád lakik, nevelőszülők és nyolc-tíz gyermek.

Kispróza

1. Szórvány, szegénység, Szent Ferenc

Kinn az ablak alatt vagy száz gyerek zsivajog a sötétben. Október vége, este fél nyolc, már vastag sötét üli az utcát. Megvacsoráztak az ebédlőben, most rohangálnak, üvöltöznek, bandáznak, zsinatolnak egy kicsit takarodó előtt. Nagyobb részben magyar nyelvű a hangzavar, néha-néha román szó vegyül közé.

Az ősi dévai ferences kolostort körbefogta blokkokkal a szocialista lakáspolitika, most ellenkező irányba fordult a folyamat: az életre támadt kolostor hódítja vissza, vásárolja föl a környező épületeket. Az ebédlő „álimentára"-stílusban épült vegyesbolt volt, üvegfallal az utca felé, konyhává-ebédlővé alakult, a szomszédos, négyemeletes blokk pedig – egyetlen lakás kivételével – már a „miénk". Minden lakásban egy-egy szociális nagycsalád lakik, nevelőszülők és nyolc-tíz gyermek.

A vendégház egyik szobáját kaptam, az előző éjszakát a reformátusok vendégházában töltöttem a Blaga utcában, teljesen egyedül a hatalmas, háromszintes épületben, szállodai körülmények között. Estére a Vama Veche együttes száll meg ott, inkább átjöttem ide. Hatalmas bőrfotelben ülök, bizonyára adomány, széles franciaágy tartozik a berendezéshez, kispolgári tükrös tálalószekrény, fémvázas székek az asztal körül, a falon művészfotók a havasokról, a szekrény tetején vicces vekkeróra, mellette töviskoszorú. Vegyes és otthonos a berendezés.

Reggel az ebédlő előtt várt Róbert, az iskolaigazgató, Tibor, a pszichológus, meg Zsombor, a gyakorlatát itt végző kispap. Csaba atya, sajnos, nem érkezett vissza, ők gondoskodnak tehát a kalauzolásomról. Reggelihez invitálnak, ott megbeszélhetjük, hogyan is alakuljon a napom.

Nem szeretem játszani az újságírót, de a szemükben az vagyok, s az első napon szinte elő sem veszem a fényképezőgépet, se a jegyzetfüzetet, csak azt kérdezem, ami tényleg érdekel, szeretnék két napig úgy jelen lenni, mintha itt dolgoznék, oldódjon a görcs, szülessen köztünk valami emberi viszony, akkor talán megérzem, megtalálom az egésznek a lelkét, s meg tudom írni. Nincs terv és nincs koncepció. Illetve volt: azzal jöttem ide, hogy a szórványt tanulmányozom, szerveztek nekem találkozót az RMDSZ-szel, a csángókkal (ezt nem szabad mondani, a dévaiak nem csángók, hanem székelyek, de mindenki így beszél róluk, lelkemre kötve, nehogy szembe csángónak nevezzem őket), helytörténésszel, de semmi nem lett belőle, ittragadtam a Szent Ferenc Alapítványnál.

Tibor és Zsombor Vulkánba mennek ma délelőtt, egy nyomornegyedbe visznek ruhaneműt. Velük tartok, megnézem, honnan kerülnek ide a gyermekek. Hordjuk, pakoljuk a fekete zsákokba csomagolt segítséget, dugig megtömjük az öreg Volkswagen kisbuszt. Az egyik hátsó kerék ereszt, azt is lecseréljük, a tervezetthez képest fél órával később indulunk. Az út felénél nagy tülköléssel megelőz bennünket egy Dacia, a vezető kézzel-lábbal magyaráz. Megállunk, a segítőkész román úgy látta autójából, hogy frissen kicserélt kerekünk olyan bolygómozgást végez menet közben, mintha ki akarna esni. Zsombor gurul néhány métert, nézzük, tényleg beleszédül az ember, amit az a kerék művel, de a csavarok feszesen tartják, így is késésben vagyunk, szép lassan haladunk tovább, majd az első gumisnál megnézetjük.

Begurulunk a vulkáni kolóniára. Kis családi házak a teljes lepusztultság állapotában. A szemét és a kosz ellep mindent. Ismerik az itteniek a kisbuszt, mert ahogy megállunk rögtön tömeg verődik körénk. Öt perc alatt elhordják az összes csomagot, a többség magyarul beszél.

Miért nem kenyeret hoztak?!
A fiataloknak ne adjanak, azok tudnak b..-ni! (értsd: rendelkeznek rendszeres jövedelemmel)
Magyarul beszélj, te, ezekkel úgy kell, mert nem kapsz semmit!

A kolónián vagyunk, ilyen munkáslakásokat építettek, még a blokktechnológia elterjedése előtt, a nagyüzemek a dolgozóiknak. Negyed-telkeken szoba- konyha, jelképes nagyságú udvarral, kerttel. Keskeny, szűk utcák, és szó szerint a saját szemetében, szemetével él a közösség. Apró gyermek végzi a szükségét teljes természetességgel az utcán, félig leégett háztető kifoltozva nájlonfóliával, kutyák, szennyvízállagú pocsolyák. Egy fiatalember nem vesz részt a tülekedésben, ha jut, jut, ha nem, nem. Szóba elegyedünk, ő itt a telepen a kivétel. Élnek a szociális segélyből, neki szakmája van, csak nem tud elhelyezkedni vele, ezért vasat gyűjt. A fémosztályozó elhagyott salak- és meddődombjait fúrják naphosszat, négyezer lejt kapnak az átvevőnél a vas kilójáért. Azt mondja, nyolcvan-százezer is megvan egy nap. Két gyermeke iskolába jár, természetesen románba, a településen nincs magyar iskola. Le is fényképezem őket.

Betérünk az egyik házhoz. Társaim dicsérik a rendet és a tisztaságot, én csak a mérhetetlen szegénységet látom. A szobában két fekvőhely, egy televízió meg egy falióra a berendezés. Ezen kívül látok még egy szögletesre faragott követ, amelyből drót vezet a konnektorba. Addig nézem, amíg rájövök, a kődarab belsejében valamilyen elektromos eszközből kiszedett fűtőszál van elhelyezve, az átmelegíti, és kandallószerűen sugároz egy kevés meleget. A fiatalasszony huszonkilenc éves, és hat gyermeke van. A legnagyobb került az alapítvány munkatársainak figyelmébe, tizenegy éves, és teljesen süket. Valószínű, nem volt mindig az, tisztán, hibátlanul ejti a hangokat, románul és magyarul egyformán jól olvas szájról. Nemrég elvitték orvosi bizottság elé, ahol megállapították, szellemi fejlettsége körülbelül a négyesztendős kornak felel meg. Egy idejében beszerzett hallókészülékkel semmi lemaradása nem lenne. Öt testvére sorban ül az ágyon, az ötéves kisöccse még nem beszél, kérdezgetjük az életkorukat, mind kisebb, fejletlenebb, mint kellene. Az asszony is beteg, volt orvosnál, az felírt neki gyógyszereket, a patikába is elment, ahol közölték, hogy ötszázezer az orvosság, inkább nem váltotta ki. A ház havi bérlete ennyi, azt pedig rendesen fizeti. A férje eljár vasat lopni, így mondják, a vasút közelében lehet még találni nagyobb mennyiségben, de a rendőrök őrzik a vasutat, sokat járőröznek arra, akit elkapnak, azt feljelentik a vasúti pálya rongálásáért, és a bíróság általában három-hat hónapot szab ki rájuk. Iskolába a kolóniából nem nagyon járnak a gyermekek, nincs ruhájuk, cipőjük. Télen sokat fáznak, a vasúti vagonokra fölugrálnak a férfiak, nagyobb gyermekek, ledobálnak szenet, összegyűjtik, s azzal fűtenek.

Visszatérőben Petrozsényben megnézzük az építkezést. A katolikus egyház visszakapott itt egy iskolát. A szocializmus évtizedeiben iskolaként funkcionált, használták, rongálták, koptatták, s most, hogy romhalmazzá vált, a kárpótlás keretében visszaadták eredeti tulajdonosának. Újat építeni talán olcsóbb volna. Az épület körbeásva, szigetelni kell, meg a bejövő vezetékeket, csöveket cserélni; pallón egyensúlyozunk be az épületbe. Az ablakokat már mind kicserélték, az egykori osztálytermekben még ott a falra szerelt tábla. Egyelőre csak a földszint és az első emelet újul meg, iskola lesz 1-4. osztály számára, és beköltözik 4-5 szociális nagycsalád. Mesterségesen létrejön egy magyar közösség. Székelyföldi építőbrigád végzi a munkálatokat, dél körül értünk ide, éppen ebédelnek az egyik helyiségben.

Ezt a folyamatos növekedési képességet csodálom leginkább a Szent Ferenc Alapítványban. Szovátán és itt építkezés folyik, következő tanévtől mindkét helyre kellenek tanítók, karbantartók, alkalmazottak, konyha, bért kell fizetni az embereknek, villanyszámlát meg fűtést, irdatlan összegek ezek, akármennyire puritán a szellem.

Egy gumijavítónál még kicseréltetjük a kereket, addig mi beülünk a presszóba egy kávéra. Hét-nyolcesztendős kislány áll a pult mögött, fölveszi nagyon komolyan a rendelést, s megkérdezi, hogy „eszpresszót" vagy „neszt" kérünk, mert utóbbit ő maga is el tudja készíteni. Ragaszkodunk az eszpresszóhoz, ezért hívja édesanyját, aki hozzányúlhat a masinához, ő nem. A pénzt azért ő veszi el, s számolja elém a visszajárót. Akaratlanul is a telepen látott gyermekekkel hasonlítom össze: milyen életre szocializálódik az, aki egyenrangú öntudattal meg tud szólítani egy felnőttet, s milyen életre az, aki odabújhat a kutyához, ha nagyon fázik a fűtetlen lakásban...

Tények

A Szent Ferenc Alapítvány hamar kinőtte Dévát. Itt is fejlődik, a régi ipartelepen megvettek egy elhagyott üzemépületet, fölújították, ettől a tanévtől itt működik a felső tagozat, s berendeztek egy asztalos tanműhelyt a legmodernebb gépekkel. Aki ezt a szakmát választja, annak nem kell a városi iskolába eljárnia, helyben szakmát szerezhet. Ottjártunkkor még a szakma alapjaival, eszközeivel, fogásaival ismerkednek a fiúk, de nagyon célszerűen, faragott karnisokat és ágyakat állítanak elő, amelyeket jól fel lehet használni a lakásokban, intézményekben.
Szászvárosban alakult az első „leányvállalat", ott öt család és alsó tagozatos iskola működik, a felsősök átjönnek Dévára. Ezen kívül működik még kisebb létszámmal intézmény Nagyszalontán és Gyergyószárhegyen. Építkezés folyik Szovátán és Petrozsényben, a következő tanévtől ott is elindulnak az iskolák.

A legújabb vállalkozás: Mintián (Marosnémeti) megvásárolt az alapítvány egy volt tyúkfarm, csirkegyár hatalmas üzemcsarnokaiból hatot. Egyben asztalosműhely alakul, hogy a végzős asztalosoknak legyen helyben munkahelyük, a másikban tehenészetet rendeztek be. Van 12 tehén, 3 boci. Kiss Balázs családja (Gyergyóremetéről érkeztek) intézi autonóm módon ezt az iparágat. Előbb a gyermekei voltak itt, most szinte önállóan gazdálkodik, rá van bízva ötmillió lej, meg elad vasat, és az utolsó baniig elszámol. Nem csak a gyerekekkel, hanem a családdal is tartotta Csaba testvér a kapcsolatot, segítette őket, ahogy lehetett. Mostanra ért be, hogy sikerült megvásárolni ezt a pajtát, és szeretnének szervezett formát adni a gazdálkodásuknak.

Hogy a gyerekek mellett a családokat is szintrehozzák. Hogy a gyermekek családban legyenek, onnan járjanak iskolába. Vannak, működnek az országban rehabilitációs központok, ahová például el lehet vinni egy alkoholista szülőt, naponta háromszor gyógyszert kapnak, de az életük nem jön ettől rendbe. Ők azt a szerepét szeretnék visszaadni a családnak, az apának és anyának, ami megilleti.

(folytatjuk)

Krebsz János, RMSZ