A Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes által létrehozott gyermekmentő szervezet célja Erdélyben, az embertelen körülmények között, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyermekek felkarolása. Böjte Csaba és munkatársai áldozatos munkájának köszönhetően mára már 2000 gyermek nevelkedik az intézmény valamely otthonában, megmenekülve a mérhetetlen nyomor jelentette kilátástalan sorstól – ebből Déván 150, különböző korosztályú és nemzetiségű gyermek.

Nehezen lehet elképzelni, hogyan is működik ekkora „család”. A dévai otthon több kétemeletes házból áll, emeletenként két család lakik bennük, az egyik részben a fiúkból, a másik oldalon a lányokból álló család, tíz-tizenhárom gyerekkel, egy-egy nevelőszülővel, háromszoba-konyhás, szociális helyiségekkel ellátott lakásokban. A gyermekek viselkedésén is érezhető, hogy sokkal figyelmesebbek, nemcsak a körülöttük levő gyerekekkel, hanem a felnőttekkel szemben is. Árad belőlük a szeretet, közvetlenek és nagyon talpraesettek, még a kisebbek is. Volt szerencsém találkozni velük családban, tanulás közben, szentmisén, óvodában, iskolában és szilveszteri bulira készülődéskor is. Sok történetet hallottam róluk, Csaba testvér tapasztalatait a prédikációiba is bele szokta foglalni. Ő végtelenül hisz a család megtartó erejében, és arra buzdítja a szülőket, hogy óvják a gyermekeket, mert a gyermek nagy kincs és fontos, hogy szeretetben nőjön fel.

Szász Csillát, a dévai Szent Ferenc Alapítvány nevelőnőjét és most már két éve a dévai ház vezetőjét kérdeztem nevelési módszereikről, a gyerekekkel való kapcsolatukról. Ő tizenegy évvel ezelőtt ismerkedett meg Csaba testvérrel, Csíkszereda mellől származik és pedagógiát tanult Déván.

Hogyan készítitek fel a nevelőket, akik tíz különböző korú gyerekre vigyáznak, nevelik őket?

Nincsen különleges módszerünk, hiszen bármely anya, akinek 4-5 gyereke születik, szintén nincsen különösebben felkészülve. Nálunk a szeretet a legfontosabb. Kilenc évig neveltem lányokat, és a közben magam számára is sokszor meglepetést jelentettem, hiszen olyan dolgokat oldottam meg, amelyekre korábban azt mondtam volna, hogy nem tudom megcsinálni. Ugye, amikor van kilenc, tíz, olykor tizenegy lányom, mindegyikhez
másképpen kell viszonyulni, beszélgetni, de ez magától jön, erre különösebben nem lehet felkészülni.

A nevelőnek kötelező-e vallásosnak lennie?

Ugye ezt nem lehet kötelezővé tenni, de jó, ha vallásos az illető, mert akkor másképpen tudja a gyerekeket formálni és neveli. Én kötelességemnek érzem a vallásos nevelést, akkor is így éreznék, ha nem a Szent Ferenc Alapítványnál dolgoznék.

Mivel nehéz körülmények közül érkeznek a gyermekek, hogyan szoktatják őket hozzá az új körülményekhez, egy másféle élethez?

Tényleg nagyon rossz körülmények közül érkeznek, ezért sokat foglalkozunk velük, tanítgatjuk őket, és nagy segítség az, hogy a családba már „betagolódott” gyermek társává, testvérévé fogadja az új jövevényt. Jó példát mutatva tudnak egymáshoz alkalmazkodni.

Természetesen nem szabad fizikailag fenyíteni a gyereket, de van-e hatásos módszer a nagyon kezelhetetlen gyerek beillesztésére? Hiszen, mint említettük, sok gyermek kemény körülményeket szokott meg, ahol más „szabályok” uralkodnak, ezért sokszor kötekedőek, és társaikat nem hagyják békén.

Természetesen vannak módszerek, de sok minden függ attól, honnan jön a gyermek, mert sok közülük nehezen dolgozza fel a traumát, hogy elhagyta az édesanyja, vagy nem látogatja, s ezért úgy érzi, ő nem fontos. Sokat kell ezekkel a gyerekekkel beszélgetni, érezniük kell,
hogy mellettük vagyunk. Fontos, hogy amikor megnyílik a gyermek és kiönti a lelkét, tapasztalja, hogy együtt érzek vele és nincs egyedül. Az évek során volt kéthárom olyan esetünk, amikor a gyermeket hazavittük a szüleihez, mert sehogy sem tudtunk hatni rá. Az a jó, amikor a gyerek belátja, hogy rosszat tett, tévedett és vállalja tettének következményét. Volt olyan esetünk, amikor a gyermek hazajött az iskolából és elmondta, hogy aznap nap mit követett el, de megbánta és bocsánatot kért a tanárnőtől, ennek ellenére mégis úgy érezte, ez nem elég, és elvállalta, hogy egész héten takarítani fogja az osztályt.

Hogyan pótolják a hiányzó szülőt, a lányoknál az apát, a fiúknál az anyát?

Az apát, vagy az anyát mi sem tudjuk pótolni, de nekünk az az „előnyünk”, hogy sokan vagyunk, ki tudjuk egymást egészíteni, tanácsot tudunk kérni, vagy adni. „Apának” itt van ugye Csaba testvér, aki sokat segíti a munkánkat. Mi mindannyian felnézünk rá, és a gyerekekre is nagy hatással van. Ő sok terhet levesz a vállunkról, szép szóval rávezeti a gyerekeket arra, hogy ők is ugyanolyan értékesek, mint a többi ember. A másik segítségünk Karda Robi, az igazgató, aki férj és családapa. Természetesen vannak családok itt, a közösségen belül is, ahol férj és feleség együtt nevelik a befogadott gyermekeket. Nekik valamivel könnyebb a dolguk, mert ők teljes családot alkotnak.

A serdülő gyerekeket hogyan készítik fel a szexuális életre?

Fiúk esetében, ha a nevelő nő, akkor szintén Karda Robi segít a felvilágosításban, a lányoknál természetesen sokkal könnyebb a dolgunk. Az igazi segítség viszont az, hogy heti rendszerességgel van egy csoportos foglalkozásunk, amelyet az egyik kolléganőnk Andrea vezet, ő pedig egészségügyit végzett. Természetesen én is szoktam kis létszámú csoportos foglalkozásokat vezetni, amelyeket sokszor négyszemközti beszélgetések követnek, mert ezeket is igénylik a gyerekek, akik szeretik, ha a felmerülő kérdésekre azonnal válasz kapnak. Az egészséges lelki fejlődéshez hozzásegítik őket a lelki gyakorlatok, amelyek mind a gyerekeknek, mind pedig nekünk, nevelőknek is igen jót tesznek. Nagyon jó, hogy kialakult az évek folyamán a bizalom, amely kölcsönös. Sokszor van úgy, hogy a gyerek hazajön az iskolából és beszélgetni szeretne, nos akkor ugye kerítünk rá időt, megbeszéljük a problémát és közösen próbálunk megoldást találni a gondra.

Kedves emlék?

Sok van belőlük, az évek folyamán rengeteg „összejött”, de az egyiket szívesen felidézem. Szombat délután van, szabadfoglalkozás, a gyerekek rajzolnak, én olvasok nekik. Aztán az egyik felveti a témát, hogy mi lesz, ha nagy lesz? Van, aki tanító néni szeretne lenni, van, aki nevelő néni. Nagy csend után a harmadik is megszólal, hogy ő anyuka lesz soksok gyerekkel. A három kicsi lány neve: Mirabella, a leendő tanító néni, Emese,
aki nevelő néni szeretne lenni, Irénke meg a leendő anyuka.

Tartja-e a kapcsolatot a fészekből „kirepült” gyerekekkel, vagyis már felnőttekkel?

Igen, ők, hárman vannak. Az egyik Marosvásárhelyen egyetemista, a másiknak júniusban volt az esküvője, a harmadik Magyarországon dolgozik, korábban már lediplomázott Kolozsvárott az egyetemen. Havonta tartjuk a kapcsolatot telefonon, interneten, és ha úgy adódik, jönnek és meglátogatnak.

A többiek?

A többi lányom még itt nevelődik, ugye már más neveli őket, de még most is sokszor beszélgetek velük, s ha gond van, akkor most is próbálok a lelkükre beszélni, de alapjában véve nincs velük gond. Próbáltam úgy nevelni őket, mint ahogy engem is neveltek annak idején a szüleim. Büszke vagyok a szüleimre. Nálunk az a meghatározó, hogy mi együtt vagyunk a gyerekekkel, szinte éjjel-nappal. Állandóan tudunk velük foglalkozni, nem tévéznek sokat, helyette játszunk, olvasunk, vagyis időnk nagy részét együtt töltjük. Mivel nagycsalád vagyunk, szerencsére minden korosztály megtalálja a maga barátját, akivel a játszótéren is együtt van. Nekünk ők a munkánk és ők a fizetségünk is egyben. Ha jól neveltük őket, akkor ők is példamutatók társaik számára. Sokat kirándulunk, az alapítványi házakkal cserekirándulásokat szervezünk, nyáron táborba
mehetnek a gyerekeink.

Emlékek, gondok?

Ugye nem mondom, hogy minden szép és jó volt az eltöltött tizenegy év alatt, de ha mindent fel kellene sorolnom, a jót és a rosszat is, akkor a jó magasan vezet. Szoktam beszélgetni régi ismerősökkel és osztálytársakkal, s állandóan ömlik belőlük a panasz, árad a mérhetetlen keserűség
mindenkiből. Talán, ha én is máshol találtam volna rá életem értelmére, akkor én is megsavanyodott ember lennék?

Katedra – szülők és pedagógusok  lapja