Az idei piráni tábor teljesen más volt, mint a többi: nem csak azért, mert számomra az utolsó volt, és sok jó barátomtól kellett búcsút vennem lehet, hogy örökre, de azért is, mert a Baktay együtt képviselte hazánkat a csíksomlyói Szent István Otthonnal, ahonnan három, Csaba testvér által kiválasztott diáklány kapott meghívást e jeles eseményre.

2011-09-15, Budapest. A Hargita IC időben érkezik, már messziről észreveszem a lányokat, hatalmas hátizsákok árnyékában, melyeket, mint később megtudjuk, főleg a székelyruha duzzaszt, az nem tud meglapulni, annyi helyet foglal, mint amennyire pont szüksége van! Knapp Tibor, (Tibi bácsi), a Hősök Terére röpít bennünket, és elkezdődik a városnézés: türelemmel, szeretettel magyaráz a lányoknak, egy történelem óra, a Nemzeti Vágta előkészületeivel tarkítva és egy kis kényeztetés is, fagyival és frissen facsart limonádéval. Esteledik, a Várban folytatjuk sétánkat, a lányok ámulnak-bámulnak, „ilyen szépet még sosem láttam”, mondja Marika és szeme könnybe lábad, „ha ezt majd otthon elmeséljük…”, és folytatni már nem tudja, akkora a meghatottság! Doina és Zselyke a hidakat és a gyönyörűen kivilágított Parlamentet nézik: „olyan az egész, mint egy tájkép!” A lányok fáradtak és éhesek, Harasztiba megyünk, a Kis Duna étterembe, vacsorázni. „Még soha nem voltam vendéglőben”, jegyzi meg Doina, és csodálkozva néz körül. Zselykének viszont volt „szerencséje” napi 16 órát gályázni, igen pici bérért egy vendéglőben, de nem panaszként említi, csupán örült, hogy pár dolgot meg tudott venni magának.

2011-09-16, Dunaharaszti. A lányok a délelőttöt a Baktayban töltik, néhány órámra elkísérnek, találkoznak diákokkal, kollégákkal és az igazgató úrral, irulva-pirulva  interjút adnak a helyi tévének, és a székely ima után megebédelnek a menzán. Evés után szintén imával köszönik meg a napi betevőt, majd megjelenik Tibi bácsi, és délutáni programra viszi őket: egy kis vásárlás, egy kis foci, egy kis sütögetés, sok beszélgetés és vidámság. Este pakolunk, szendvicseket gyártunk az útra, és éjfél előtt egy órával a két csapat, baktaysok (Bogica, Olcsi és Tündi) és somlyóiak (Doina, Marika és Zselyke), beülnek a sulibuszba, gondosan vigyázva, hogy „ne vegyüljenek”! Mézes Tibor gondnok, sofőr, mindenes, de legfőképpen segítökész barát, egész éjjel vezet. Csend van, csak a lányok suttogását hallani olykor-olykor: Bogica Olcsival, Marika Zselykével oszt meg „fontos titkokat”, Tündi a sötét éjszakába mereng, Doináról nem tudni: alszik-e, vagy imádkozik, csendben van, mint mindig, csak néha érzem simogató kezét a homlokomon, hajamon: ilyen ő, szüksége van az érintésre, hogy elmondja azt, amit szavakkal nem bír. Reggel hétkor már a szlovén tengerparton vagyunk: a víz meleg, a levegő még hűvös, de úszunk egy jót: öröm látni a lányok örömét, ahogy alámerülnek kagylót keresni, kacagnak, pancsolnak, igaz, még szigorúan két csapatban…de már nem sokáig. Délután a buszon, mikor a szállás felé megyünk, tartok egy kis „útbaigazítást” ami hasznosnak bizonyul: este, a vacsoránál, ima után látom, hogy hat leánykám van, nem kétszer három!

2011-09-17 Piran. A tábor, mint mindig, vasárnap este kezdődik a nemzeti eledelek kiállításával, és elfogyasztásával: a menza asztalai roskadásig tele szalámikkal, sajtokkal, kolbászokkal és sonkákkal, édességgel és savanyúsággal, még pörkölt és töltött káposzta is van, minden küldöttség: szlovén, osztrák, finn, makedón, román, máltai, horvát, szerb, lengyel, kitesz magáért, és büszkén mutatja be finomságait! Ez a nagytalálkozások pillanata is, eltelt egy év, újból itt vagyunk, boldogan üdvözöljük egymást, együtt a csapat!

A hét munkával telik, a program szoros, délelőtt „műhelymunka”, kerek asztal beszélgetések a tábor idei témájával kapcsolatosan (integráció, hátrányos helyzetű gyerekek), délben két óra pihenés, délután iskolák bemutatkozása, este felkészülés és próbák a pénteki záró előadásra. A hangulat remek, gyermekeink nagyon jól szerepelnek, szép a népviseletük, a dalaik és táncaik, és mindenki megdicséri udvariasságukat, kultúrált viselkedésüket: a magyar küldöttségnek presztízse van a piráni táborban! Szerdán délután megérkezik Sziráki György igazgató úr is azért, hogy intézményvezetőként, felvegye a kapcsolatot a piráni iskola vezetőségével, és hogy a jövőbeli közreműködésről tárgyaljon. A szervezők, Tatjana, Mojka és Dominko, folyamatosan Böjte Csaba iránt érdeklődnek, hisz Ő a tábor idei díszvendége, szeretnék tudni, hogy jön-e, és ha igen, mikor?  A záróünnepség előtti napon megjön sajnos a nemleges válasz. Azért így, az utolsó pillanatban, mert Csaba testvér mindvégig reménykedett, hogy személyesen köszönheti meg a piráni tábornak és szervezőinek a neki ítélt tavalyi Béke Díjat. Kapunk viszont tőle egy csodálatos köszönőlevelet és egy meghívót Csíksomlyóra, melyet nagy gyorsan lefordítok angolra, és Zselyke gyönyörűen felolvas a záró rendezvényen. És vége. Waltraud, az osztrák delegáció egyik kísérő tanára zokogva öleli magához Doinát, Bernd, a másik tanár, Böjte Csaba címét és elérhetőségét kéri tőlem, jövőre szeretne Csaba gyermekei közül néhányat Ausztriában táboroztatni, Tatjánát megkérem, üljön be a kocsijába, és menjen, Zlatka sírva nyújt át egy általa préselt üveg olíva olajat, Elena, a montenegrói down kóros kislánytól kapok két cuppanós puszit és egy nagy ölelést. Lánykáim a hegy tetején fényképezkednek, hátuk mögött a piráni háztetők és a csodálatosan kék Adria.

Isten veled, Pirán!

Visszafelé a hangulat a buszban teljesen más, mint egy héttel ezelőtt: a lányok „vegyesen” ülnek, énekelnek, bohóckodnak, nevetnek, és tervezik a közel jövőt, „holnap reggel megyünk a haraszti piacra és fagyizni is!” meg a távolabbit is: „ugye eljöttök nyáron egy hétre hozzánk?”. Délután Tibi bácsi elviszi a lányokat usb-t vásárolni, beszélgetni, később pedig Bogica látogat meg minket a szüleivel, hoznak a lányoknak egy nagy bőrönd szebbnél-szebb ruhát, (nagyrészét mintha Doinára szabták volna!) útravalót, sütit, gyümölcsöt, elhangzik a régi Székely Himnusz is, megbeszélik, hogy a csíksomlyói búcsún találkoznak. Az est gyászos hangulatát csak a csomagolás töri meg egy kicsit, és az, hogy Feri bácsi a lányokat sorba egy konyhaszékre ülteti és megszárítja a hajukat. Zselyke nem beszél, Marika maga elé néz, Doina hozzám bújik. Zselyke megszólal: „Nem akarok hazamenni”. „Én sem”, mondja Marika. Doinától kapok egy puszit.

2011-09-25, 06. 40 Budapest, Keleti pályaudvar. Nem sokat látok a vonatból. Ők sem a peronból. Csak a kerekek kattogását halljuk.

Bucskó Marianna
Baktay Ervin Gimnázium
Dunaharaszti
2011-10-02