Adományokkal megrakott autókkal keltek útra karácsony előestéjén a Békéscsabai Városi Polgárőrség tagjai a Kazinczy Ferenc általános iskola tanáraival karöltve. Az önzetlenül segítő csapatot elkísértük a nagyszalontai árvaházba.

Délután háromkor találkozunk Bugyinszki Tamással, a polgárőrök elnökével, feleségével, és nagydumás Dani fiukkal Békéscsabán, a Kazinczy Ferenc általános iskola parkolójában. Utunkra ezúttal Szeleczki Erzsébet, az intézmény igazgatója és párja is elkísér. Bemutatkozáskor rögtön feltűnik, hogy takaros kis halmok sorakoznak az autók mellett. Megtudom, nemcsak a polgárőrök, hanem az iskola is gyűjtést szervezett.

A tartós élelmiszereken kívül gyermekruhákat, játékokat látok, sőt, még egy televízió képernyője is kikandikál az egyik csomagból. Felpakolunk, majd rögvest útra kelünk, hiszen Arany János szülővárosában már nagyon várnak bennünket.

— Öt esztendeje volt. Már egy éve „vasárnapi iskoláztunk” Belényes környékén, amikor felkérést kaptunk, menni kellene a nagyszalontai gyermekotthonba, szükség lenne ránk — tudom meg útközben Szeleczki Erzsébettől.

— Féltünk, hezitáltunk. Ilyen gyerekekkel még nem dolgoztunk, nem értünk ehhez. Egy hónap múlva a törzscsapatommal elszántuk magunkat, útra keltünk. Többé nem akartunk máshová menni. Becsületből végigjártuk a tanévet Tenkén, de már tudtuk, hogy a legnagyobb jót Nagyszalontán tehetjük — meséli a törékeny, de egész lényéből határozottságot és nyugodtságot árasztó tanárnő. Jó társaságban repül az idő, az utat szinte nem is figyelem, már csak akkor kapcsolok, amikor megpillantom a határállomás megviselt épületét.

A magyar oldalon lassítás nélkül hajtunk át, a román részen már megállítják a kicsiny konvojt. Átadjuk az iratainkat, majd azonosításunk után irány az úti célunk. Alig fertályóra zötykölődés után megérkezünk a település határán található árvaházhoz, mely korábban laktanyaként működött. Néhány éve újíttatta fel nagylelkű adományokból a Böjte atya által életre hívott Dévai Szent Ferenc Alapítvány.

Az udvarba begurulva ismerős látvány, takaros sorházak sziluettje fogad. Néhány másodperccel később előkerül az aprónép is, az itt lakó törpék szinte megrohamozzák autóinkat. Az ajándéktól roskadozó kocsik nem érdeklik őket, a benne ülőket várták. Nem maradunk adósak, mindenki kap egy jó szót, ölelést, vagy egy simogatást. Látszik, ez többet ér a gyerekeknek minden összegyűjtött meglepetésnél.

— Jöjjenek beljebb — invitál bennünket a köszöntés meghitt perceit és a kipakolást követően az egyik nevelő, a legközelebbi épület felé mutatva.

Odabenn már teljes a készültség. Néhányan furulyát szorongatnak kicsiny praclijukban, sőt, előkerül egy gitár is. Miközben a rögtönzött műsort hallgatom, Szeleczki Erzsébet is súg néhány szót a fülembe.

— Mindenki játszik valami hangszeren és valamennyien kiválóan szavalnak. Volt, aki még beszélni is nehezen tudott, amikor idekerült — mutat rá Erzsikére. A nyolcéves forma kislány tizenhét testvérével él az árvaházban. Jézuskáról mesél, versével azonnal karácsonyi hangulatot varázsol a hallgatóság szívébe. Őt követik a többiek olyan szépen, választékosan és ízesen beszélve népünk nyelvét, amit idehaza sajnos már csak elvétve hall az ember. Majd’ egy órát töltünk a gyerekek körében.

— Adni indultunk. Elmondhatatlan az a kincs, amit kapunk ettől a munkától. Épít, erőt ad, hitet erősít — osztja meg veleim érzéseit távozáskor Szeleczki Erzsébet.

— Édes-keserű az a boldogság, amikor Szabó Andika úgy mutat be engem Karda Robinak, hogy „Ő az én anyukám”. Amikor megérkezünk a házba, ahogy repülnek a gyerekek a nyakunkba, az ölünkbe, elmondhatatlan élmény. Nagy ajándék. Gazdagok vagyunk.

www.beol.hu