Böjte Csaba könyvsorozatának befejező része az első háromhoz hasonlóan olvasmányos, érthető, és elgondolkodtató. Egy pohár friss víz mindannyiunknak.
Mióta ember az ember, nem lehet lebeszélni arról a szándékáról, hogy megértse, milyen erők mozgatják életét, és hogyan léphetne kapcsolatba ezekkel. Sokféle tartós és kevésbé tartós válasz és megoldás született, de minden kétséget kizárólag a kereszténység az egyik olyan út, amely évezredek óta tartja magát, és bárki rá is léphet, hogy találkozzon Istennel.
Böjte Csaba mostani könyve, a Párbeszéd a végtelennel is a bennünket kereső Isten felé kalauzolja az olvasót. Az író korábbi könyveihez hasonlóan most is egyszerűen, mindenki számára érthető módon beszél arról, hogyan léphetünk kapcsolatba Istennel, hogyan lehetséges az, hogy beszélgessünk vele.
A szerző a tőle megszokott stílusban válaszol Karikó Éva kérdéseire, egyfajta interjúról van tehát szó. Böjte Csaba nem csak a már említett érthetőségéről népszerű, hanem mert egy sokak által avíttnak tartott dologról tud lelkesítő, friss módon beszélni. A tematikusan szerkesztett könyvben gondolatait szépirodalmi művek szegélyezik, elsősorban a klasszikus magyar irodalom legnagyobbjai (József Attila, Ady Endre, vagy éppen Wass Albert).
Hogy kinek ajánljuk a Párbeszéd a végtelennel című könyvet? Akinek szüksége van arra, hogy ha csak párpercet is, de időt szánjon a lelkére. Kezdetnek elég egy írás, amelyet nénány perc alatt elolvasható, majd jöhet a munka java, a gondolkodás. Mert ezek a mondatok, nem csak valakiről szólnak, bennünket szólítanak meg benne, és nekünk kell válaszolni a felmerülő kérdésekre. A könyv szavaiban sokszor találunk vigasztalást, bátorítást, de bizony néha önvizsgálatra is hívnak az olvasottak. Nem csak levegőbe pufogtatott életbölcsességekről van szó, amelyet kis bonbonként lenyelhetünk, esetleg túl sokat elfogyasztva elcsapjuk a hasunkat, és többet nem is akarjuk látni. Böjte Csaba komolyan veszi, amiről ír, és nem csak a szépérzékünket szeretné megsimogatni, hanem az értelmünknek és a lelkünknek egyszerre lámpát gyújtogatni.
A könyv tehát a bátraknak íródott, akik az izgalmas regények elolvasása után készek a saját történetükbe is beleolvasni. A könyv szerint ez pedig úgy lehetséges, ha gondolkodni és beszélgetni kezdenek róla Istennel. Ehhez pedig bátorság kell. A másik oldalon viszont a Végtelen nyílik meg, amelyet Böjte nem mint befogadhatatlan nagyságot mutat be, hanem mint a mi végességünkre adott gyógyírt.
Az „utazást” tehát mindenkinek ajánljuk, attól függetlenül, hogy érdekli-e a téma, vagy még nem. Előbb-utóbb valószínűleg érdekelni fogja, és Böjte Csaba könyvei jó esszenciáját adják annak, hogy mit jelent kapcsolatba lépni Istennel, beszélgetni vele, formálódni ebben a Végtelenben nap mint nap.
Kovács Anna Dóra
