Barikád hetilap karácsonyi lapszámából

A dévai magyar sziget szellemisége

Fényben úszik a város – mégis mindenki a fényre vágyik. Már novemberben karácsonyt mérnek a fogyasztói társadalomra - mégsem találni az igazi csillagot. Kényelmes és automatikus az élet – mégis minden kevés. Innen indultunk el a karácsonyt megelőző hetekben Dél- Erdélybe, Böjte Csaba ferences rendi szerzetes dévai gyermekotthonába. Egy olyan magyar szigetre, ahol bár kevés a csillogás – mégis minden fénylik. Ahová a szórványlét jutott- az igazi csillag mégis látható. És ahol bár küzdelmes az élet – mégis minden elég. A szórvány magyarság megmaradásáról, a szegények karácsonyáról, a lét valódi értékéről, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkájáról, az értékteremtő munka és a jövőbe vetetett hit fontosságáról Varga Csaba zene – és nevelőtanárral, a marosillyei Bethlen- ház vezetőjével, az Alapítvány munkatársával beszélgettünk. Marosillyén már nincs magyarság és Déván is tíz százalék alatti, mégis talán túlzás nélkül mondhatjuk, hogy amit a nagypolitikának nem sikerült elérnie, azt Böjte Csaba és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány csapata megvalósította. Nevezetesen magyar szigeteket, ha nagy szavakkal akarok élni autonómia szigeteket épített a semmiből, méghozzá a szeretet erejével. „Nem megyünk mi külföldre, nem megyünk el más karácsonyt, egy jobb életet, egy jobb kalácsot, egy jobb bejglit vásárolni. Elfogadjuk az értékeinket, azokat megkeressük, őrizzük és ebben találjuk meg a jövőt”- erről szól a dévai magyar sziget szellemisége.

Déván nevelkedtél, majd egy kis kitérő után, visszakerültél oda, ahonnan elindultál és Csaba testvér rád bízta a marosillyei Bethlen szülőház vezetését. Megtaláltad-e amit kerestél?

Nagyon sokáig éltem Budapesten, de valahogy sohasem tudtam beilleszkedni, egyszerűen nem találtam a helyemet. Elvégeztem a tanulmányaimat, volt munkám és keresetem, de ezen túl is vágytam még valamire. Tenni akartam, de nem materiális, hanem értékmentő, jövőt építő dolgot. Elnéztem a barátaimat, akik önkéntesnek jelentkeztek különféle missziókba, például Brazíliába. Töltögették a papírokat, megfelelnek- e a követelményeknek s aztán elgondolkodtam, hogy nem kell itt máshová menni, csak vissza kell térni oda, ahonnan elindultam. Nekünk a saját értékeinket kell védeni és erősíteni, hiszen annyi itt a kincs, hogy szinte már pazarlás. Az emberek többsége azonban a rövidebb utat választja. A régiónkban a fiatalok inkább külföldön keresnek munkát, ahelyett, hogy megküzdenének itthon azzal a pár keményebb évvel és utána a saját maguk uraik lennének. Nagyon sok ismerősöm, csak gyűjtöget. Hiába van már lakás, kocsi, pénz, de él egy süket vízió, miszerint az a szép élet, ami a televízióból visszajön. Akik innen el akarnak menni, azokat az anyagi vágy hajtja. Régen az emberek még tudtak mesélni, álmodni, amiben kibontakozott az egyéniségük. Úgy gondolom, hogy ma is adottak a lehetőségek szinte mindenre, csak élni kellene velük. 2006-ban a tanulmányaim befejeztével úgy döntöttem, visszatérek oda, ahonnan elindultam. Tanítani kezdtem, Csaba testvér pedig bennem látta meg azt, aki véghezviszi az álmai egy darabját. Így rám bízta a több mint tíz évvel ezelőtt megvásárolt és 2005-ben felújított marosillyei Veres bástyát, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem egykori szülőháza történelmi emlékhelyének vezetését. Az évek során szépen helyretettük a Bethlen házat, pályáztunk, s most már öt éve minden nyár folyamán ott vannak nagy diákjaink, vendégeket fogadunk és együtt pórbáljuk továbbadni az egykori Bethlen kor szellemét. Nem találta ki ezt nekünk menedzser, muzeológussal sem egyeztettünk napokat, csak csináltuk, ahogy jónak láttuk. Igazából magam is most kezdem belátni, hogy számomra itt van a világ közepe. Ez az én világom, ezek az én hegyeim. Itt Hunyad megyében sok olyan hely van, hogy a lélegzeted elállt, s elsírhatnád magad a gyönyörtől.

A dévai magyar sziget példamutatása, vajon tud-e fordítani az általad felvázolt – és nemcsak erre a régióra jellemző – korszellemen?

Csaba testvért elismerik és nincs olyan ember, aki ne csodálná, és ne fogná fel annak értékét, amit véghezvisz. De ez az értékrend nem ér el ide, mert az emberek itt régen meg voltak kínozva s fejben még mindig abban a régi rendszerben élnek, de változtatni nem akarnak. Hála Istennek, akik nálunk nevelkednek, azokba az alapítványunk által képviselt szellemiség ivódik bele. Akarva – akaratlanul, de megtanulják, hogy azt a légkört kell továbbvigyék, amiben nevelkedtek. Hogy családban szép az élet és, hogy hit nélkül nem lehet élni! Déva mellett hatszáz ezer forintokért lehet telket venni, s egy családnak fával errefelé negyvenezer forintból lehet kifűteni egy telet. Azt gondolom, hogy itt Erdélyben a szorgos ember, mindig meg tudott és meg fog tudni élni. Egy kezdő tanári fizetés az államnál ötvenezer forint, és valljuk be, ebből a pénzből nem igen lehet családot eltartani, de ha azt nézem, hogy én vagyok az egyetlen gitártanár a megyében, akkor nyert ügyem van. Nem azt kell nézni, hogy most mennyink van, hanem a jövő lehetőségeire kell figyelni.

Hogyan látod vajon elkerülhető a szórvány magyarság végleges eltűnése és beolvadása?

Pár évvel ezelőtt egy bukaresti barátomat elvittem egy körsétára a dévai a kolostorba s ő azt mondta, néhány generáció és itt nem lesz semmi. A mondatai azóta is minden nap eszembe jutnak. Főleg most, hogy az első négy osztály elköltözött az épületből s a gyerekek kijárnak a városi iskolába. Már nem zúgnak a folyosók a gyermekzajtól, de azért mi hasznát vesszük minden helyiségnek. A pesszimisták erre biztosan azt mondanák határozottan, hogy elkezdődött a folyamat, de én nem így gondolom. Attól függetlenül, hogy a számadatok önmagukban kiábrándítóak. Mondok egy példát. A Dévától kevesebb, mint száz kilométerre lévő Zsil- völgyének 70 ezer lakosából a 90-es évek elején 17 ezer magyar volt. Mára összesen 5000-6000 magyar maradt úgy, hogy annak a nagy része idős és jó, ha 1000 fiatal él az egész Zsil- völgyében. Ennek okai pedig a vegyes házasságok, az összeolvadás és az ortodoxizmus állami szintű terjesztése. De egy másik példát is említenék. Ez évtől ugyanis a román zeneiskolában ugyancsak tanítok és szinte minden osztályban magyar gyermeknevekkel, sőt minden második osztályban románosított magyar nevekkel találkozom. Meg is szoktam kérdezni a gyerekektől, hogy tudnak- e a magyar származásukról. A legtöbbször pedig azt a választ kapom, „hát a nagyapám magyar volt”. Persze az összeolvadás keményen teret hódít, de bennem mindig az az álomkép él, amiért küzdeni fogok, hogy nem kell sokan legyünk, de alkossunk közösséget és tartsunk össze.

A dévai karácsony egyszerűen csak szép.

Mit gondolsz, az egyházaknak mekkora felelőssége van a nemzet megtartásában?

Tudni kell, hogy itt nálunk az egyházak nagyon gazdagok. Visszakapott ingatlanok tucatjával rendelkeznek, épületekkel, erdőkkel és mégis jó néhányuk üresen áll. Itt a megyében kapásból tudnék mondani tíz olyan helyet, ahol már alig, vagy már nincs magyarság, nincs semmi, de van föld, erdő amit meg lehetne művelni és nagyon egyszerű módon csak dolgos családokat kellene odavinni. Sajnos a mai világban ilyet szinte senki nem vállal, hogy falura költözzék családostul és elkezdjen gazdálkodni. Nálunk még mondhatni „szerencse” a földekre. Ezek nem tartoznak nagy gazdákhoz, óriási vállalatokhoz, téeszekhez. Itt még még mindig az egyszerű falusi embereké az a pár hold, vagy hektár terület ami művelhető. Az idősek még húzzák, és ez csak ordító példa ként kellene nekünk szolgáljon. Ezek az emberek azt mondják: „ nálunk nincsen gazdasági krízis, a jószágot meg kell etetni, a földet meg kell műveli”. Ezeket az embereket sosem láttam sírni, hogy megdrágult az üzemanyag, hogy nem lesz mivel szántani. Azt mondják: „ha kell befogjuk a lovat, tehenet, amink van, de földet megműveljük”. Számomra ez a cél Marosillyén is, hogy néhány tőlünk kinövő fiatalnak megélhetést teremtsünk és én ebben látom a szórvány magyarság jövőjének erősítését. A Bethlen- házat évente körülbelül 3000 ember látogatja, ami egy biztos pont. Marosillyén is térségre jellemző módon, üresen áll a parókia, aminek egyik zugában egy csángó magyar ember van meghúzódva. Ott van a katolikus és a református templom, de hívő már egyáltalán. Szanaszét hevernek az értékeink, de az emberek nem képesek észre venni. A fiatalokkal is az a gond, hogy elkezdenek maguknak gyűjtögetni, ami egy bizonyos határon túl beszűkíti az elmét, mert mennyivel „jobb otthon a panelben megvárni az esti híradót és az esti filmet”, minthogy építőleg, hasznosan kihasználni a drága szabadidőt.

Marosillyén már nincs magyarság és Déván is tíz százalék alatti, mégis talán túlzás nélkül mondhatjuk, hogy amit a nagypolitikának nem sikerült elérnie, azt Böjte Csaba és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány csapata megvalósította. Nevezetesen magyar szigeteket, ha nagy szavakkal akarok élni autonómia szigeteket épített a semmiből, méghozzá a szeretet erejével.

Mikor megérkezik Marosillyére a Bethlen- házba egy busznyi ember mindig elmondom, hogy bár mindenki a Székelyföldre siet, valójában itt volt a magyarság történelmi központja. Dél- Erdély a várak, kastélyok és nemesi kúriák birodalma, és mit aprózzuk el Erdély legnagyobbjait adtuk a magyar történelemnek. Gondolok itt Hunyadi Jánosra, vagy Bethlen Gáborra. Azt szoktam mondani, hogy nekünk minden itt van egy helyen és nem kell nekünk elmenni a világ végére, hogy jól érezzük magunkat. Való igaz, hogy itt a megyében nagy részben az alapítvány tett a kultúráért és a magyar történelemért, pedig mint említettem az árva gyerekekhez hasonlóan az árva műemlékek is csak szerető gondoskodásra várnak. Ezért is szeretném, hogy a Bethlen- házból hivatalosan is múzeum legyen. Mondván: ha már lúd, legyen kövér. Nem tudom elhinni, hogy Hunyad megyében egyedül az Alapítvány munkatársainak van erre ideje, hiszen amit itt csinálunk, az a munkánknak csak töredéke. Gondoljunk bele, milyen csodák születnének, ha mindenki csak egy negyednyi erőt fektetne a műemlékek, a történelmünk, a magyarságunk utolsó emlékeinek megmentésébe!

Miként telik a gyerekek egy napja? Mi épp az esti órákban érkeztünk és a jó hangulatú közös vacsora után még egy kis focira is jutott idő az udvaron.

Reggel jó korán ébresztő, mert a gyerekeknek két turnusban kell étkezniük. Így a nagyobbak fél héttől, a kisebbek héttől reggeliznek s ha végeztek még egy jó húsz perces gyaloglás vár rájuk, hogy megérkezzenek az iskolába, ahol szokás szerint nyolckor kezdődik a tanítás. Az utolsó óra maximum délután három óráig tart. Az ebédidő fél háromkor és fél négykor kezdődik, négytől hatig pedig indul a szilencium, azaz a tanulási idő. Közben persze különböző foglalkozásokon vesznek részt, nálam például ötkor kezdődik a gitáróra. Aztán a tanulás után a vacsoráig, a tömbházak előtti beszélgetésekkel és játékokkal telik az idő. Ami az otthont illeti, óvodásoktól egészen gimnazistákig vannak gyermekeink. Egy- egy családot általában a felnőtt nevelő illetve kilenc-tíz gyermek alkot, akik együtt élnek a kolostor melletti tömbház lakásaiban kialakított kollégiumban. Nevelők vigyáznak a gyermekekre, ők rendezik minden kisebb-nagyobb dolgaikat, és segítik őket a mindennapi tanulásban, illetve az élet egyéb fontos dolgaiban. Közülük persze nem mindegyik képzett pedagógus – igaz kisebb kurzusokon lehetőség van részt venni - és nem végeztek pszichológiát, de a szívük minden melegével gondoskodnak a rájuk bízott családról. Példaként említeném, hogy két olyan anya is él Déván, akiknek hét saját gyermekük van s miután a férj külföldre ment dolgozni és az anya nem tudta miből eltartani az éhes szájakat, itt Déván találtak menedékre. Mi pedig a saját gyermekeik mellé adtuk még négy másikat s így most tizenegyen alkotnak egy nagycsaládot.

Mint egykori diák, és mint tanár milyennek írnád le a dévai karácsonyt a Magyarok Nagyasszonya Gyermekotthonban?

Akkor elmondom a saját példámat, ugyanis amikor gyermekként itt nevelkedtem, akkor egyszerűen nem akartam hazamenni. Csaba testvér kirakott a kolostorból és azt mondta menjek haza és ünnepeljek a szüleimmel, de én itt akartam maradni. Bemásztam hát a kolostor ablakán és ott voltam egyes egyedül, mert annyira szerettem az itt lenni. Számomra mindig is melegséget ad a dévai ferences rendi kolostor, amihez csupa szép élményem fűződik. Gyermekes dolgaim mosolyogva emlékszem vissza, ahogy éjjel ijesztgettük a lányokat, hogy biciklivel mentünk a mosdóba egyik folyosóról a másikra,ahogy egeret kergettünk, tüzet raktunk a kolostor udvarán, felmentünk a padlásra és a templom tornyába és még hosszasan sorolhatnám. A gyermekotthon nekem szó szerint egy mesebeli várat jelentett, amit felfedezésre várt. Hála Istennek a fogyasztói szemléletű karácsonyból a dévai gyerekek kimaradnak. A karácsonyi készülődés nagy része pedig spirituális jellegű. Elkezdődik az advent és a gyerekek minden reggel ott vannak a rorátén. A legérdekesebb, hogy nem kötelező, csak annyit mondunk: menni kell. A gyerekek mégis minden reggel ott vannak. A készülődéshez természetesen még hozzá tartozik, hogy karácsonyi dalokat tanulunk, illetve minden család adventi koszorút készít, amelyek kikerülnek az asztalokra. Továbbá a kolostor udvarán a nagy közös kút köré a gyerekek egy fenyőkoszorút készítenek, amit feldíszítenek, így várjuk majd együtt az angyalt. Karácsony előtti napokban a fenyőfa is szokott érkezni, nagykereskedők jóvoltából…így szinte minden család díszíthet magának kis fenyőfát. A karácsonyi időszakban diákjaink nagy része hazamegy a szülőkhöz, de mindig van olyan 40-50 gyermek, akik itt marad és tényleg egy hangulatos nagycsaládi légkör alakul ki. Persze egy- egy lakásban van televízió és ilyenkor nagy élmény, hogy filmezhetnek, mert év közben nincs erre lehetőség. Ha lehull a hó, elmegyünk szánkózni, korcsolyázni, vagy a környező hegyekben kirándulni. Mi Jézus születését ünnepeljük!

Hagyományosan karácsony első és másodnapján elszoktunk látogatni gyerekeinkkel azokra a helyekre ahol nagyon szegény családok, idősek élnek. Nyomornegyedek, eldugott falvak elrejtett házai. A gyerekek megmaradt ajándékaikat osszák meg ezekkel az emberekkel. Talán felnőtt fejjel akkor érted meg igazán mit jelent az Ünnep, amikor látod, hogy az örömtől könnyes szemmel fogadnak be rozzant viskóikban olyan emberek akiket soha senki nem keres fel. Ahol nincsen sütemény vagy gyümölcstál az asztalon, ahol csak az egyszerű találkozás ajándék, remény. A jó szó a biztatás, az emlékek felidézése ajándék. Ők számítanak ránk, várnak évről évre, hogy minden nyomorúságuk fájdalmuk ellenére felkeressük őket.

Ez a mi karácsonyunk!

Befejezésként térjünk vissza Marosillyéhez. Bethlen Gábor, Erdély aranykora megteremtőjének szülőháza vajon mit üzen a mai világnak?

Az Alapítvány a Bethlen- házat, mint egy árva műemléket karolta fel és emelte a magyar nemzet kincsévé. A szülőház így karácsony táján megnyugszik. Nincs forgalom, nem keresi fel senki, de azért ő ott van, és őrt áll. A Bethlen- ház a marosillyei vár régi bástyája az egyetlen olyan műemlék, amelyet mi magyarok felújítottuk, megőriztünk és közkincsé tettük minden magyar embernek. A Veres bástya továbbra is az itt maradást a reményt szimbolizálja. Ha csak egy magyar lesz a vidéken, a Bethlen- ház akkor is itt fog állni. Nem megyünk külföldre, nem megyünk el más karácsonyt, egy jobb életet, egy jobb kalácsot, egy jobb bejglit vásárolni. Elfogadjuk az értékeinket, azokat megkeressük, ápoljuk, őrizzük. Ebből építünk gyermekeinknek és unokáinknak jövőt. Ez a Bethlen ház üzenete.

Takács Veronika
Barikád