Varga Csabát, a dévai Szent Ferenc Alapítvány hajdani növendékét újból és újból visszahozta Dévára az itt megtapasztalt szeretet.

A napokban a ferences kolostor könyvtárszobájában elevenítette fel a visszatérésre kötelező emlékeit és osztotta meg karácsonyi álmát.

– A napokban számtalanszor láttunk, hallottunk gitározni téged, az alapítványi gyermekek körében. Fiatal zenetanárként rengeteg időt szánsz e gyermekek zenei oktatására. Miért tartod ezt ennyire fontosnak?

– Gyermekkoromban nekem nem volt lehetőségem ilyen formán muzsikálni. A zeneoktatásban nagyon fontos, hogy a gyermek megismerje zenei anyanyelvét. Egész másképp érti, érzi a muzsikát, ha saját népének dallamai, dalai által kerül közel a zene világához. Mikor én gitározni kezdtem, nem volt a városban magyar zenetanár, akihez segítségért fordulhattam volna. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy e gyerekek ne szenvedjenek ilyenfajta hiányt. És hiszek abban, hogy ezeknek a kis műsoroknak, zene-óráknak lassan beérik a gyümölcse.

– Nyilvánvalóan más körülmények közt telt a te gyermekkorod, de azért sok közös élményed volt az alapítványi gyermekekkel. Középiskolás éveidben te is itt nevelkedtél. Milyen emlékeket őrzöl az akkori adventekről, karácsonyokról?

– Akkor is, most is a magaménak éreztem ezt a helyet. Annyira szerettem az itteni légkört. Nem volt baj, nem volt gond, csak szeretet, melegség. Sok szép emléket őrzök. Most egy érdekes történet motoszkál bennem. Karácsony előtt volt, vártuk az angyalt, mert mindig hozott valami kis ajándékot, édességet. Az ünnepség után azonban haza kellett menni. Én nem akartam elmenni innen. Nem mert nem szerettem a szüleim, de nagyon jó volt az itteni légkör, szerettem az itteni embereket, együtt akartam maradni velük az ünnepre is. Karácsony előtti napon azonban Csaba testvér úgy döntött, hogy haza kell mennem. Hátamra adta a zsákomat és a szó szoros értelmében útra tett. Délután volt már. Úgyhogy elindultam az állomás felé, de nem mentem odáig, hanem szépen bevártam az estét. Akkor visszatértem a kolostorhoz, s mivel már minden zeg-zúgát ismertem, szépen belopóztam az épületbe. A szobámban, melyben több fiúval laktam együtt már senki sem volt. Itt töltöttem egyedül a karácsony első és másodnapját, abban a boldog tudatban, hogy kedvenc helyemen lehetek.

– És mi lett ennek a vége? Megkerültél?

– Persze. Két nap után jó éhesen előkerültem. Kicsit megszorongatták a vállam, de az volt a jó, hogy itt maradhattam szilveszterre. Az egy nagyon különös szilveszter volt. Addig nem voltam még úgy közösségben, hogy az maradandó legyen számomra. Emlékszem, este hálaadó misére mentünk, aztán közösen vacsoráztunk és a felnőttekkel együtt társasjátékoztunk éjfél utánig.

– A középiskolai éveid után a zenetanulási vágyad elcsalogatott innen Budapestre. Pár év múlva mégis visszatértél…

– Magyarországon nagyon sok értékes dolgot sikerült megtapasztalni, megtanulni. De mindig is úgy éreztem, hogy ezt tovább is kell adnom. Mikor visszatértem még nem tisztult le bennem a gondolat, hogy mit, hogyan kellene tennem, de éreztem, hogy vissza kell adnom valamit abból a sok szeretetből, amit itt kaptam és én erre a zenetanításban láttam a lehetőséget.

– Emellett rögtön megérkezésedkor egy másik nagyon fontos teendőd is került. Csaba testvér rád bízta Bethlen Gábor marosillyei szülőházát. Milyen érzés volt ilyen fiatalon megkapni e megbízatást?

– Hát való igaz, hogy nagyon fiatal voltam. Alig múltam 26 éves. Igazából egy nagy kalandnak indult az egész, aminek valós súlyát fel sem fogtam akkor. Csak tudtam, hogy az egy nagyon szép hely, jó érzés ott lenni. De valójában sok szempontból egy dzsungel várt rám. Szinte semmi nem volt a helyén, rendjén. Az első nyáron még biciklivel jártam ki és kézi kaszával kezdtem irtani a kastély körüli hatalmas telek gyomjait. Sokszor nekikeseredtem. De mindig hittem azt, hogy valami szép fog ebből kikerekedni és kértem a jó Istent, hogy segítsen ebben a munkában.

– És hogy érzed, hogyan alakult a ház, a kert az évek során?

– Hála Istennek magyarországi tartózkodásom alatt nagyon sok olyan lehetőséget ismertem meg, amit itt lehet leginkább kamatoztatni. Persze még bőven van tennivaló. De most már sétányokkal, pázsittal, díszfákkal ékeskedik a kert, a Veresbástyát pedig lassan újra Bethlen Gábor szelleme tölti be: gyönyörű történelmi pannók, egyre szaporodó berendezési tárgyak sugározzák az épületnek és hajdani lakóinak nagyságát. Úgy érzem ez egy olyan sziget, ami a világot uraló üzleti fogások nélkül is értékes és vonzó tud lenni.

– Egyre több rendezvénynek biztosít teret e ház. És mindig figyelsz arra, hogy az alapítványi gyermekek is ott legyenek ezeken. Mit remélsz, hogy megéreznek, magukkal visznek innen a gyermekek?

– Újra csak a magam példáját említhetem – gyermekkoromban nem volt lehetőség úgy belépni egy műemléképületbe, hogy az ottani hangulat, berendezés történelmi nagyjainkra emlékeztessen. Kezdetben az volt a cél, hogy valamikor majd néhány gyermeknek megélhetést jelentsen e ház. Ettől még messze állunk, de már látom az alagút végét. Tudom azt, hogy itt a megyében ez az egyetlen olyan műemléképület, amely a magyar kultúrát, történelmet ápolja, és tudatosan sugározza. Aki belép ide, olyan légkörrel, olyan nagyfejedelmi jelekkel, történelmi emlékekkel szembesül, melyek mind arra utalnak, arra biztatnak, hogy merni kell nagy célokat kitűzni, nagy álmokat szőni. Merni kell új életet kezdeni, ott ahová az Isten rendeli az embert.

– Ha már a nagy álmokat hoztad szóba. Neked mi az a nagy vágyad, álmod, ami így karácsony táján is benned motoszkál, amit szeretnél megkapni az angyaltól?

– Azt hiszem, minden felnőtt férfi arra vágyik, hogy saját családja körében, büszkén álljon az asztalhoz és örömmel töltse az ünnepeket. Lássa azt, hogy mindenki elégedett, mindenki örül egymásnak. Nincs baj, nincs gond. Vagy ha van, akkor az is megoldódik. A ház is rendbe tevődik. Kicsit a lelkünk is rendeződik, a gondjaink megoldónak és hát a szívünk megtelik reménységgel.

Gáspár-Barra Réka