A mindennapok kenyérkeresõ, fásult harcából kiszakadva néha jó valami olyasmit keresni, ami visszaigazolja: múltunk hite jövõnk hite, s a Kárpátmedenc ébõl nem tûnik el a magyarul elsuttogott miatyánk. A dévai ferences kolostorba látogattam el, ahol évek óta nemcsak riporterként, de emberként is mindig tanulok valami szépet. Valamit, ami Istenrõl, hazánkról, tündérkerti vergõdéseinkrõl szól.
A kolostor
A városba érkezõnek két misztikus látvány tárul a szeme elé: magos Déva vára és a ferences kolostor, melynek sárga falai közé hét esztendeje járok vissza, amikor csak tehetem. A tollamra, lelkemre rakódott szmogot szoktam itt lemosni.
Nyüzsgõ, vadkeleti káosz a buszmegállóban. Alig pár méter után megállapítom, azért a nagyv áradi állomás egy kicsit jólfésültebb, csendesebb. Pár perc alatt leérek a kolostorhoz. A zaj, a szmog mintha kinn maradna kicsit. Az ebédlõ épületébe érkezem. Két asszony fõzi az étket. A kolostori családrendszerben nevelkedõ gyermekek többsége vakációzik valahol, ám sok a vendég, tudom meg az egyik szakácsnõtõl. Jólesik a meleg kávé, jólesik szétnézni. Amikor elõször jártam itt, még nem volt ebédlõ. De ma már annyi gyerek van, hogy a kolostorépületben berendezett egykori étkezde nem lenne elég.
Böjte Csabát éppen interjúkészítés közben találom. Egy, a nagycsaládokat támogató magyarországi alapítvány munkatársa a kérdezõ. Érdekes könyvet terveznek, egy olyan kiadványt, mely a magukat ateistának valló embereket szólítja meg. Intek, hogy folytassák, mintha ott sem volnék, s belefülelek a beszélget ésbe. Sok olyan, nagyon is jellegzetesen magyar gondról is szó esik, mint a demográfiai katasztrófa, a politikai viszálykodások okozta nagy magyar meghasonlás, a fiatalok lehetõségei. Súlyos, nehéz kérdések, de az igazi kérdés, hogy megtaláljuk-e vajon idejében ezekre a válaszokat.
Nem hinném, hogy megszakítom a riport fonalát, ha elárulom olvasóimnak, büszke vagyok arra, hogy Csaba testvérrel évek óta lelki jó barátságban vagyok. Sok mindent tanultam tõle. Az újságíró-iskolákban nem tudják úgy megmutatni a szociális valóságot, a társadalom ízét és bûzét, ahogy Böjte Csaba. Magával vitt árvaházakba, nyomortelepekre embert tanulni, Istent keresni. Persze a riporter az riporter marad a pokolban is, hát még egy kolostorban, így a testvér sem ússza meg a kérdésözönt. Kíváncsi vagyok, mi minden történt itt, mióta nem jártam erre. Hát történt. Erdély-szerte tizenhat intézményt mûködtet a Szent Ferenc Alapítvány, összesen 1500 árva vagy problémás családból kimentett gyermeket nevelnek. Bihar megyében Nagyszalontán mûködtet az alapítvány gyermekotthont, de mint megtudom, nemsokára Gálospetriben is elkészül egy ilyen.
Egy százalék emberség
– Nézd, ezt még nem is láttad – mutat meg a számítógépen egy képet Csaba testvér –, ez a kovásznai otthonunk, az Apor Vilmos Ház. Tudod, mibõl hoztuk létre? Azokból az alapítványnak felkínált egyszázaléknyi adókból, amiket itthon és az anyaországban nekünk szántak az emberek.
– Ennyi adakozó volt?
– Igen. Nagyon jó látni, hogy ami semminek, kevésnek tûnik elsõ ránézésre, az összefogással ilyen intézményekké válhat. Ha sok ember csak egy kicsit, egy százalékot fog össze, abból ilyen házak lehetnek. Látod, igaz, hogy bármilyen kicsik a hópelyhek, ha sokan összekapaszkodnak, elbírják a nagy szánokat is.
Valami biztonságos jót sugároznak a képek, ahogy nézegetem az Apor-ház felvételeit. Ilyenkor bebizonyosodik, nem hiába körmöljük oda az adóbevallásokra azt a sok számot, mert a hópehelyelm élet tényleg mûködik.
Késõbb kicsit magamra maradok, ugyanis a testvérnek le kell kísérnie két átutazó vendéget. Elmerülök a kolostorkert bámulásában, amikor kopognak. Fiatal pár hátizsákkal. A magyarországi Szentesrõl érkeztek, a lányka erdélyi származású. Úgy döntöttek, összeházasodnak, s beállnának nevelõnek Csaba testvér valamelyik otthonába. Lelkesek, kicsit meg vannak illetõdve, fáradtak és látom rajtuk, tényleg hiszik, amit mondanak. Telefon álok az atya után, s míg megérkezik, beszélgetek a fiatalokkal. Az ifjú hölgy ápolónõi tanfolyamot végzett, a srác pedagógus. Közös életüket így képzelték el, együtt vágnak neki egy talán nehéz, de kétségkívül csodálatos missziónak. Csaba örömmel fogadta a jelentkezésüket, s mint megtudtam, a fiatalok valószínûleg a szovátai gyermekotthonban kapnak majd munkát.
Az egykori utcagyerek
Csaba testvérnek ismét dolga akad. Zajlik ám az élet, egész nap tart a „mûszak". Ismét kopognak. Mint valami kapus szerzetes, újra ajtót nyitok. Jóképû, mosolygós, fiatal srác jön. A testvért keresi. Mondom, várni kell. Nem értem, miért lábad könnybe a szeme.
– Nem ismersz meg? – kérdezi.
Jobban megnézem, s a következõ pillanatban sikítva esünk egymás nyakába. Ezelõtt hét évvel Dodót, ahogy a srácot becéztük, egy petrozsényi nyomorteleprõl hozta el Csaba. Akkor tizenkét éves volt. Szeretetre éhes, vad utcagyerek. Sokat beszélgettünk akkoriban, Dodó embermeséje bûnökbõl, nyomorból fakad ó igaz rémtörténet volt. Alig ismerek rá az egykori szurtos utcagyerekre, aki leérettségizett s informatikus szeretne lenni. Ijesztõ arra gondolni, hogy pillanatokon múlott, hogy ne börtöntöltelék vagy a nyomorba belehalt statisztika legyen, hanem ez a klassz, kedves srác. Ilyenkor az embernek önkéntelenül a gondviselésre kell gondolnia.
Összetartozunk
A dévai vacsoraasztalnál sokan vagyunk ezen az estén. Magyarországi házaspár, tanárok, átutazó vendégek. Valami furcsa sziget ez, ahol a betonrengetegek embere hinni akar és hinni mer a másik emberben meg persze saját magában. Hamar szövõdnek barátságok itt. Akik Csaba testvér asztalához leülnek, valahogy összetartoznak. Nagyon jó ez. Magyarok vagyunk határok és korlátok nélkül.
– Valamit még nem mondtam el – fordul hozzám Csaba –, a magyarországi Csobánkán most építjük a második leányanyaotthont. Magukra maradt, elesett nõknek adunk fedelet, hogy megszülhessék a gyereküket, s egy évig maradhassanak ott.
– Hogyan született meg az anyaotthon létrehozásának ötlete? – kérdezem.
– A télen vártam valakit az állomáson. Mellém került egy szegény, nyomorult asszony, egy hajléktalan. Várandós volt. Pár hét választotta el a szüléstõl. Szóba elegyedtünk, s mikor elmondta, hogy nem tudja, hol fog szülni, nagyon tehetetlennek éreztem magamat. A betlehemi jászol, Jézus jászla jutott eszembe... az emberek közönye. S akkor eldöntöttem, lépünk valahogy ez irányba is.
Kiruccanunk Szászvárosba
Másnap reggel Csaba atya szól, hogy átmegyünk Szászvárosba, ahol szintén van egy ferences kolostorban mûködõ gyermekotthon.
Fiatal magyarországi önkéntesek tartanak velünk, ugyanis egyre terjed a szokás, hogy az ottani szülõk a gyermekeiket elküldik nyáron Csaba testvér valamelyik otthonába, ahol emberséget és magyarságot tanulhatnak. Nagy röhögés támad, az autó ugyanis kicsit szûk ennyi embernek. Az idõsebb hölgy elõre ül, a vékonydongájú ifjúság no meg én bebizonyítjuk, hogyan fér el egymás hegyén-hátán sok jó ember. Imádkozunk is gyorsan egyet, nehogy közlekedési rendõrt sodorjon elénk a balszerencse. Útközben beszélgetünk. A magyarországi fiatalok valamennyien gyerekekkel akarnak majd foglalkozni. Óvó bácsi akar lenni az egyik, tanítónõ a másik. S itt nem elméletben, gyakorlatban tanulják a nagy varázslatot: a gyermeknevelést.
Szászvárosban a vasmiséjén is túllevõ kilencvenkét éves szerzetes, Antal atya fogad minket. A vasárnapi misét Csaba testvér celebrálja. Tele a templom és nem csak kolostorlakókkal. Mivel sok román ember is eljött, Csaba az õ nyelvükön is szól. Mise után megtekinthetjük a kolostor kertjét. Szõlõlugasok, rózsafák, gyümölcsös, kicsi patak mentén Szûz Mária-oltár. Elmerülök a látványban, mikor valaki megfogja a kezemet.
– Szia, ma vagyok tízéves! Kicsi legényke, Tomi a neve, és ma van a születésnapja. Hamar összebarátkozunk. Elmeséli, öt éve került a kolostorba, akkor nem tudott csak románul. Meghökkenek, ugyanis a kisfiú hibátlan kiejtéssel, folyékonyan beszéli a magyart. A kertben Antal atyával s az itteni nevelõkkel egy kávé és egy jó beszélgetés. Az öreg szerzetes mesél a világról, a mai politikáról. És verseket is ír, majd egyszer meg is mutatja.
A dévai Krisztus-szobor
Hazaindulás elõtt még megkérem Csaba testvért, menjünk le a belsõ kolostorkertbe. Ez a zárt udvar valami misztikus jót takar. Érdekes, mint az erdélyi társadalom. Van itt mindenféle fa, eper és fenyõ, dió és rózsa. Valami furcsán szép káosz ez, miként a mindennapi élet. És elférnek, és szépek tudnak lenni az öreg falak védelmében. A kolostorkertben áll egy gyönyörû szobor, Petrás Mária álmodta oda. A keresztrõl fájdalmas bátorítással néz le Jézus a kertbe betérõkre, lábánál két asszony, Mária és Mária-Magdolna támogatja egymást, hogy kibírják feltámadásig. Megsimogatom búcsúzóul a szobrot s feltöltõdve indulok vissza a zajos, munkás világba.
