"Nemrég egy roma származású férfi keresett meg Fogaras mellől, koldult, segítséget kért. Kezet fogtunk, és mivel furcsán állt a keze, rákérdeztem, mi történt vele. „Körfűrész levágta, de én addig kiabáltam, míg visszavarrták.” Kérdőn, kerek szemmel néztem rá, és ő elkezdett beszélni: „Óvatlan voltam, és a forgó acél a csukló fölött elkapta a karomat, egy pillanat műve volt, a kezem leesett, de én felvettem a fűrészporból és lepalltam róla a faforgácsot, majd kiabálva orvoshoz szaladtam, kértem, hogy varrják vissza. Az orvos a faluban nem tudott segíteni, de én sírva kértem újból és újból. Végül azt tanácsolta, hogy Marosvásárhelyen próbáljak szerencsét. Egy zacskóba jeget tettek a kezemre, és elvittek a kórházba. Az út hosszú volt, nem akartak fogadni, se pénzem, se betegbiztosításom nem volt, de sírtam, könyörögtem, hangosan kiabáltam, és végül visszavarrták a kezemet. Most már tudok fogni is vele.”

Néztem az egyszerű embert, hatalmas hitével maga vitte el levágott kezét a háromszáz kilométerre lévő korházba! Bátran, a természet törvényeivel, a gyáva, kishitű józan ésszel és a bürokrácia labirintusával szembement egymagában, és megmentette a levágott kezét. Saját kezemre néztem! Vajon én felvettem volna a magam kezét a porból? Vajon én az orvosi józan ész érvei hallatán belenyugodtam volna a veszteségbe, vagy nekiindultam volna az egy százalék esélynek sírva, zokogva? Hiszek-e ennyire az orvosi tudásban, az emberi jóságban, a természet gyógyító erejében, a nehézségeken győzedelmeskedő emberben, mint ez a koldus? Szó nélkül néztem az embert, és csodálattal újból megfogtam a kezét, de most már nem mint adakozó, hanem mint egy koldus, ki a hitben, reményben, élni akarásban gazdagabb testvérétől tanulni akar."

Böjte Csaba ofm