A legszebb művészet tudod mi,

Derült szívvel megöregedni.

Pihenni ott, hol tenni vágyol,

Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Nem lenni bús, reményevesztett,

Csendben viselni el a keresztet,

Irigység nélkül nézni végig

Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed letenni ölbe

S hagyni, hogy gondod más viselje.

Ahol segíteni tudtál régen,

Bevallani nyugodtan, szépen,

Hogy erre most már nincs erőd.

Nem vagy olyan, mint azelőtt.

S járni amellett szép vidáman,

Istentől rád szabott igában.

De ezt a békét honnan vesszük?

Onnan, ha ezt erősen hisszük,

Hogy teher, amit vinni kell,

Az égi honra készít el.

Ez csak a végső simítás

A régi szíven, semmi más.

Ez old fel minden köteléket,

Ha a világ még fogna téged.

Az Úr nem szűnik meg tanítani,

Ezért kell sok harcot vívni,

Idősen is, míg csendesen a szív

az Úrban megpihen és kész vagy

az Ő kezéből venni, hogy minden Ő -

S te nem vagy semmi.

S akkor lelked kegyelmes atyja

A legszebb munkát is megadja.

Kezed imára kulcsolod --

Ez mindennél dicsőbb dolog.

Áldást kérsz szeretteidre -

Körülötted nagyra és kicsinyre.

S ha majd munkád betellett,

S a végső óra elközelgett,

Engedsz az égi szent hívásnak,

Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak.

(Sík Sándor: A legszebb művészet)