Az mi? Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
-írja Vörösmarty Mihály költőnk a mindannyiunk által ismerős és népszerű versében. És mintha József Attila sorai is erre rímelnének, amint írja kedves Jocójának: libasültet enni, öt forintért kuglert venni, jó ruhában járni-kelni… S a végén megállapítja: „s mert nincs meg e sok jó dolog, azért nem vagyok én boldog.”
Valóban, hívő és hitetlen egyaránt vágyódik a boldogság után. Nem tudja igazából mi is az: érzés, állapot, vágyaink teljesedése, földi Kánaán?
Sokan sokféleképpen próbálják hajszolni, sőt elérni, netán megtapasztalni. Van, aki a sikerben, a pénzben, az elismertségben, van, aki a hatalomban, a birtoklásban, van aki a kapcsolati tőkében, esetleg családi békéjében, gyermekei ragyogó szemében, szerelme beteljesedésében, az élvezetek perceiben, a gondtalan semmittevésben véli felfedezni. De mindannyiunkban közös, hogy a boldogság pont akkor illan el életünkből, amikor már azt hinnénk, megkaparintottuk. Lehet, hogy ilyen a természete. Nem jár nekünk, inkább ajándékba kapjuk. Nem kaparintható meg teljes mértékben, nem cövekel le tartósan életünkben. Ezért állandóan keresni kell, vágyódni utána.
Jézus a nyolc boldogságban egy másfajta szemléletet ajánl. Nem feltétlenül a földön túli, mennyországi boldogságot ígéri meg, vetíti elénk, mintegy kárpótolva a földi nyomorúságot, hanem jelen időben fogalmaz, és azt mondja: Már most boldog vagy. Boldog lehetsz, ha üres kézzel és nyitott szívvel fordulsz felém. Ha átadod nekem vágyaidat. Nem kiölöd, nem belefojtod pénzbe, drogokba, munkába, élvezetbe, hanem mindenestől kilépsz az önző egó ördögi köréből, s bízol bennem. Jobban, mint magadban-tehetségedben-anyagi javaidban-kapcsolatrendszeredben.
A jézusi szemüvegen át szemlélve, boldogság forrása lehet a szegénység, mert nem tapad szívünk az anyagiakhoz, felszabadulunk a nyomástól, kikerülhetünk a pénz okozta függőségből. Boldog az is, aki sírva gyászol, mert ez azt jelenti, szerette, akit elveszített, de elengedi, mert tudja, hogy jó helyre, az Atyához ment, s ezért utat ad könnyeinek. Nem elnyomja a sírhanton cipőjével a cigarettacsikket, hanem megrendül, pl. édesanyja vagy felesége temetésén. Boldog lehet, aki elfogadja a hiányt bármilyen élethelyzetben, mert Isten maga tölti be azt végtelen szeretetével. Szenvedve, szomorúan, üldöztetve, nincstelenül is boldogok lehetünk, mert ez a boldogság olyan mélyen van, és olyan magasba nyúlik összeköttetésünk a forrással, hogy azt senki és semmi nem veszélyeztetheti.
Jézus nem a nyomorgókat, a csőlakókat, az aluljárók hajléktalanjait, a létminimum alatt élőket, a munkahelyüket elveszítőket dicsőíti, hanem azokat, akik felszabadulnak a kötöttségektől. Akik nem tapadnak a kincs-hír-gyönyör gazdagságához. Ha van élnek vele, ha nincs, nem esnek kétségbe. Ahogyan Napóleon szerint a marsallbotot zsebünkben, úgy Jézus szerint a boldogságot a szívünkben hordozzuk. Csak észre kellene venni. Le kell fújni a hamut a parázsról. Átértékelve életünk prioritásait.
Egy újsághír szerint egy tolvaj fáradságos ügyeskedéssel betört a bankba, de nem tudta kinyitni a páncélszekrényt. Így dolgavégezetlenül távozott. Mindössze a fogason függő köpenyt vitte magával dühében. Másnap az újságok beszámoltak a betörésről. És azt is megírták, hogy az ellopott köpeny zsebében volt a páncélszekrény kulcsa…
Sokan így járunk a boldogsággal. Csak föl kellene ütni az Evangéliumot, beleolvasni, és ott a kulcs. Ugye milyen közel a boldogság! Hisz Isten kegyelmi háttérmunkájába kapaszkodva túl tudunk lépni a bűnön, a csalódáson, könnyebb lesz megbocsátani, mint feszültséget okozni. Nagyobb öröm lesz adni, mint magunknak gyűjtögetni. Szenvedve is tudunk szeretni, sőt másokat boldoggá téve leszünk boldogok.
Boldogság? 