A mennyország aktív, teremtő lét, Istennek mindjobban partnerévé váló létezés.

A földi életben újból és újból rácsodálkozunk egy titokra, egy szép, értékes gondolatra, egy tájra, egy emberre, és kiteljesedik ezáltal a létünk. Ez a kiteljesedés a halál pillanatában nem „fagy le”, hanem tovább folytatódik.

Mind intenzívebben megismerjük Isten világát, mind beljebb hatolunk az Ő csodáiba, szépségébe, ajándékaiba. Ahogy ezen a földön sincs semmittevés, ezért nem hiszem, hogy a túlvilágon unatkozni lehetne. Az ember beleborzong abba, milyen távlatok lehetnek előttünk az eggyé válásra, az együttműködésre, a teremtésre. Kis Szent Teréz, aki egyházdoktor, – tanító, azt mondta, hogy számára a mennyország pokol lenne, ha nem tudna ott több jót tenni, mint itt a Földön. Én is ugyanezt gondolom: nagyon rosszul érezném magam, ha „föntről” nem tudnám többé segíteni azokat az intézményeket, amelyeket létrehoztam, ha nem tudnám véletlenszerűnek tűnő egyszerűséggel egyengetni gyermekeim útját.

Az ég és a föld élő kapcsolatban vannak egymással, valamilyen módon „kommunikálnak” – persze nem úgy, hogy a szellemek ijesztgetik az embereket.