A mai ember, ha egy feladatra felkérik, általában három dolgot szokott mondani:

1. Nem tudom megcsinálni, meghaladja a képességeimet.

2. Nincs időm, erőm megtenni.

3. Nincs hozzá kedvem.

Szűz Mária nem így tesz. Már korábban beszéltünk arról, hogyan válaszolt, amikor az Úr angyala kérte, hogy szülje meg Istent a Földre. Majd az angyal azt mondja neki: „Nézd, rokonod, Erzsébet idős, és gyereket vár.” A Boldogságos Szűzanya mondhatta volna azt, hogy: „Kicsi Angyal, jól tudod, én is gyereket várok, rengeteg dolgom lesz, nincs nekem most időm Erzsébettel foglalkozni. Inkább repülj Ein Karembe, ott fogadj föl valakit, aki majd pesztrálja a babát. Én végzem a magam dolgát, menj Te is, és végezd a magadét!”

Mária félretesz mindent, útra kel, megtesz 120 kilométert várandósan, csacsiháton úgy, hogy szíve alatt a mennyei Atya gyermekét hordja. Amikor megérkezik, örömében Magnificatot énekel: „Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett szolgálója alázatosságára.  Íme, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék, mert nagyot tett velem a Hatalmas, és Szent az ő neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkkel marad. Karja bizonyságot tett hatalmáról: szétszórta a szívük szándékában a gőgösöket, letaszította trónjukról a hatalmasokat, az alázatosakat pedig fölemelte. Az éhezőket javakkal töltötte el, de a gazdagokat üres kézzel küldte el. Gondjába vette szolgáját,
Izraelt, megemlékezve irgalmáról, amelyet atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak örökre megígért.” [Lk 1,46-55] Nem nyafog, hogy milyen hosszú és hepehupás volt az út, milyen ocsmányul beszéltek a tevehajcsárok, milyen szörnyű a világ manapság, hanem főz, mosogat, takarít, jókedvűen, vidáman.

Ha megkérdeznék, hogy mi az eszménykép, amit én valóra szeretnék váltani, akkor én az Erzsébetet látogató Máriát szeretném követni, hogy Istent a szívemben hordozva, jókedvvel, örömmel, Magnificatot énekelve tudjak szolgálni az emberek között, tudjam végezni azt a munkát, amire éppen szükség van.